Szinte nincs olyan nagy rendező, főleg a hetvenes-nyolcvanas évek nagy újító generációjából, akikkel Tom Cruise legalább egyszer ne dolgozott volna együtt. Megfordult Spielberg, Kubrick, Oliver Stone, Michael Mann, Brian de Palma kamerája előtt. Egy ízben Martin Scorsese is megkínálta szereppel, A pénz színe azonban nem tipikus Scorsese-gengszterfilm, és úgy tűnik, ez még hiányzott Cruise bakancslistájáról.
Scorsese-t nem tudta újra megszerezni, bár valószínűleg nem is akarta volna: pályája jelenlegi pontján ahelyett, hogy alávetné magát egy-egy egyedi látásmódú auteur-rendező akaratának, inkább barátokkal, profi kismesterekkel csinál olyan filmeket, amelyek őt szolgálják ki. A Barry Seal: A beszállító tehát egy valós drog- és fegyvercsempészről szóló életrajzi film, ami cseppet sem leplezetten Cruise Nagymenők-je, Doug Liman rendező (A holnap határán) stílusos és értő – ha nem is feltétlenül scorsese-i magasságokba emelkedő – tolmácsolásában.
Hála az égnek, hogy Cruise hajlandó volt kiszakadni a franchise-filmek kényelmes, de egyre jobban gúzsba kötő szorításából. A Mission Impossible-fejezetek mindig kielégítők, de a Jack Reacher-széria már a második részre meggyengült, az idei A múmia főszerepét pedig bármely tetszőleges importszépfiú eljátszhatta volna. Nem értettem, miért akarta Cruise megcsinálni, márpedig az ő filmjei akkor működnek, ha tudatosan, ezer százalékkal beleteszi magát.
A Barry Seal ilyen film. A lendületes tempó beránt, mint az ékszíj, a hetvenes-nyolcvanas éveket már a logóknál is megidéző szűrőzés és kameratrükkök – zoomok, kimerevítések – Liman stílusérzékét dicsérik. A sztori és a karakter azonban Tom Cruise nélkül feleennyire se lenne szórakoztató. A sztár elemében van, intenzitását nem tompítják el zöld hátteres CGI-trükkök, és egy érdekfeszítő, eleve izgalmas ellentmondásokkal teli karaktert kelthet életre.
A film Henry Hillje egy zseniális pilóta, a címbeli Barry Seal, aki a hetvenes évek végén halálra unja magát eseménytelen munkájában és szőke felesége, Lucy (Sarah Wright) mellett, ezért szivarokat csempészik be Amerikába. Egy nap felfigyel rá a CIA, és egy Schaefer nevű összekötő (Domhnall Gleeson) munkát ajánl neki: először dél-amerikai támaszpontokat kell lefotóznia alacsonyan repülve, majd később futárként szállít információkat a panamai Noriega tábornoktól (aki akkor még csak ezredes).
A biznisz akkor kapcsol újabb fokozatra, amikor Barry Sealt megtalálja a Medellín drogkartell, és plusz pénzkereseti lehetőséget kínálnak fel: ha már úgyis oda-vissza repked, semmiből nem állna kokaint is csempésznie Közép-Amerikából az USA-ba. „Innentől lesz csak igazán őrült a sztori” – közli velünk Seal az évekkel később videokamerába mondott narrációjában, és nem is lódít: Seal felemelkedése és bukása abszurd módon kacskaringós.
Seal már csak azért is príma szerep Cruise számára, mert ez a nagyszabású, önfényező figura pont egy ilyen nagyszabású, önfényező színészt kíván meg. A film elbeszélésmódja egy sztárra van kalibrálva. Kezelésbe vehetné más alkat is, mondjuk egy Michael Fassbender-típusú karakterszínész, neki is rendelkezésre áll a milliódolláros mosoly és az arrogancia. De Cruise ezt a két védjegyét hosszú évtizedek alatt munkálta, csiszolta tökélyre. És most már el is játszhat vele – finoman, nem bontva le teljesen, csak meg-megkapargatva a felszínt.
Gary Spinelli forgatókönyve szerint ugyanis Barry Seal rettentő felszínes ember, aki nem gondol bele tettei következményeibe, sem abba, hogy mit is vállal, amikor boldogan rábólint a CIA, a kartell, vagy tulajdonképpen akárki ajánlatára, ha az jó pénzt hoz a konyhára, és kellő mértékű izgalmat az életébe. Vigyora azt sugallja, a lábai előtt hever a világ, de ahogy feszül a nyaka körül a hurok, úgy görbül egyre kényszeredettebben felfelé a szája. Sőt csorbát is szenved: már-már sokkoló, önironikus látvány a börtönben megvert Cruise foghíjas vigyora.
Seal egy opportunista, mindenfajta kétség és szégyenérzet nélküli kalandor, aki okosabbnak hiszi magát mindenki másnál, pedig valójában nem egy észlény. Mindenre rábólint, tudomást sem véve a veszélyekről vagy a nem létező lelkiismeretét terhelő tragédiákról. Amikor pedig beüt a krach, fogalma sincs, mit kéne tennie. Érdekes ellentmondás, ami feszültséget teremt: itt egy színész, akinek a kontroll a legfontosabb, aki minden szerepében azt sugározza, milyen kompetens, és most egy olyan figurát kell játszania, akinek verejtékezve kell kivágnia magát a szorult helyzetekből.
Szenzációs jelenet, amikor Seal a kartell vendégszeretetét élvezi, és fegyveres katonák ostromolják meg a palotájukat. Pablo Escobarék szépen faképnél hagyják, „nyugi, nyugi”, mondogatják, a magára maradt Cruise pedig riadt, bamba képpel percekig totojázik, teljesen szánalmas, és még egy pénzzel teli táskáért is visszaiszkol menekülés közben. Nagyszerű komikus geg, ami valószínűleg semelyik másik sztárral nem működne ennyire jól.
A film a Nagymenők receptjéből az erőszakosság és a moralizálás helyett egyébként is a fekete humorra fókuszál. Az ironikus narrációval, a lökött mellékszereplőkkel, az abszurd szituációk csúcsra járatásával. Ha nem lenne egyértelmű, hogy a kapzsiság okozza Seal vesztét, konkrétan rádől egy halom pénz, amikor kinyitja a szekrényajtót. Ha nem esne le, mennyire véletlenszerű, hogy egy átlagos pasas az amerikai külpolitikai törekvések egyik központi figurájává vált, a letartóztatásakor egyszerre négy-öt bűnüldöző szerv rohanja le.
Vicces film tehát, és jobban is működik vígjátékként, mint erkölcsi és lélektani kérdéseket feszegető drámaként. Utóbbi nem különösebben foglalkoztatja a készítőket, megelégednek a jól ismert sablonokkal: megmutatják, milyen önáltató ez a Seal, és hogyan teszi tönkre az életét, a családját, de nem akarnak hús-vér embert faragni belőle. A magam részéről nem bántam volna, ha még gyávábbra, még gerinctelenebbre veszik a figurát – akárcsak a valós személyt –, de Cruise csak meghatározott keretek között enged játszani az imidzsével.
Ez a biztonsági játék szerethető, de viszonylag sekélyes filmet eredményez, ami semmi újat, eredetit nem állít erről az antihőstípusról, csak ügyesen visszamondja a Scorsese-eposzok, vagy mondjuk a Fegyvernepper karakterívét, beleértve a házasság dinamikáját. Beleesik az életrajzi filmek általános csapdájába is, mert felsorolásszerűen építi a cselekményét: „előbb ez történt, aztán ez történt, aztán még ez is történt”. Az epizodikusság monotonná, kimerítővé válik, amit a pörgős vágás sem tud ellensúlyozni, egyes szálak (például Jesse Plemons és Lola Kirke kisvárosi seriffpárosáé) pedig függőben maradnak, mintha többet ígértek volna.
A nagypolitikai hátteret tekintve sem leszünk sokkal gazdagabbak annál a felismerésnél, hogy az Egyesült Államok intervencionalista politikája segített tönkrevágni Közép- és Dél-Amerikát. Nincs revelatív ereje a kommentárnak azok számára, akik kicsit is ismerik ezeket a visszásságokat. A laikusoknak viszont kiváló bevezető kurzus lehet.
Bár Sealnek a valóságban feltehetőleg semmi köze nem volt ahhoz a botrányhoz, hogy a CIA titokban támogatta a nicaraguai kontrákat, hasznára válik a filmnek, hogy összemossa a kettőt. Így tudja elverni a port a CIA-n, ami vagy félelmetesen pancser társaság, mert észre se veszik, hogy az egyik emberük a tudtuk nélkül beveszi a kartellt a gerillákkal folytatott ügyleteikbe, vagy arcpirítóan cinikusak, mert addig szemet hunynak, amíg nem tesz keresztbe nekik.
És így villantja fel a drogháború csődjét. A film legjobb karaktere már csak ezért is Schaefer, a CIA-s irodista, aki cowboynak képzeli magát, és Gleeson parádésan nyegle alakításában, hol mefisztói, hol szociopatikus, hol kisszerű szerepértelmezésében megtestesíti a reagani kor étoszát, az önnön nagyszerűségében megingathatatlan világcsendőrt.
Maró kritikára mindazonáltal nem érdemes számítani, csak olyan fricskákra, mint amikor az eseményeket narráló Seal összekeveri a térképen Hondurast Nicaraguával. Seal maga intő példa, ugyanakkor nagy vagány is, akit nem lehet nem szeretni. A Barry Seal: A beszállító-t is könnyű szeretni. Ne tévesszen meg senki a magyar cím, amiről legtöbben egy Jason Statham-akciófilmre fognak asszociálni. Ez nem az akciósztár Tom Cruise filmje. A sztár hamar vissza fog térni a franchise-aihoz, de most kikapcsolta a robotpilótát, és ez neki is, nekünk is jót tett.