Ha horrorra ül be az ember, manapság megszállt babákra, nyughatatlan szellemekre számít, és arra, hogy párszor jó hangosan rácsapják az ajtót, és akkor összerezzenhet, mint a dokinál, amikor rávágnak a térdére a kalapáccsal. Nem vagyunk felkészülve a szokatlan élményekre, hogy egy órán keresztül csak bóklásszunk az erdőben, szorongjunk a sötéttől, összerezzenjünk a neszekre, miközben számítógépen bepötyögött üzenetekből hámozzuk ki, mi is történik a Fagyott május-ban.
Lichter Péter kísérleti filmesként nem tartja magát a történetmesélő filmek szabályaihoz, és a Fagyott május-ban is úgy invitált be a posztapokaliptikus fák közé, hogy pörgős sztori helyett inkább fura hangulatokkal és hipnotikus képekkel akarta stimulálni a tudatalattinkat. Bizarr erdőhorrorját még mindig vetítik a fővárosban, de Lichter már a következő filmjén dolgozik: egy absztrakt Hamlet-adaptáción, amelyben a híres monológokra roncsolt filmnyersanyagokat fog felfűzni.
„Az volt a cél, hogy legyen egy pszichedelikus Hamlet-filmünk, ami bevisz minket Hamlet fejébe. Nem történetmesélő drámaként közelítettem a darabhoz, hanem elszállt utazásként fogtam fel. A Fagyott május-nál is absztraktabb lesz, sokszor csak színfoltok ugrálnak a képen, miközben halljuk, hogy Hamlet kábán monologizál” – magyarázza Lichter a The Rub koncepcióját, ami elsőre meglehetősen furcsának tűnik, de az már az eddig közzétett képeken is látszik, hogy egészen különleges, másvilági filmélményben lesz majd részünk.
A technika is egyedi: Lichter és rendezőtársa, Máté Bori fogta az eBay-en felkutatott, gyűjtőktől megvásárolt, vagy épp a Nemzeti Filmarchívum által kiselejtezett, 35 mm-es nyersanyagokat, és elásta a hátsó kertjében. „Mivel a celluloid szerves anyag, a földben élő baktériumok lebontják. Különböző rohasztási technikák vannak, mi például gyümölcsökkel együtt raktuk a filmeket szemeteszsákokba, és a baktériumok mellett a gyümölcscukor is látványosan bontotta le a képeket.”
Ezzel azonban még nem volt vége a folyamatnak, a szétroncsolt celluloidot ugyanis kockánként újrafotózták, animálták, és ezekből állították össze a filmet. Teljesen más formákat kaptak így, mint a többi kísérleti filmes technikával, amikor
például körömlakkal festették le, vagy hipóval marták szét a filmszalagot.
„A rohadás sokszor szabályos formákat eszik a nyersanyagba, a baktériumok és a giliszták így zabálják át magukat a képen. Az az izgalmas ebben, hogy az alkotás folyamata véletlenszerűvé válik, mert nincs ráhatásunk, melyik képkockát rohasztja szét a föld. Csak azt tudjuk kontrollálni, mennyi ideig és milyen földbe rakjuk a celluloidot.”
Elborult, de gyönyörű és szuggesztív képek születnek így, mintha a celluloid elkezdené felemészteni a rajta lévő embereket, kinyúlna értük, és bevonná őket egy burokba. „Ezen egy férfi és egy nő ölelkezik, oldalról világos csápok nyúlnak a képbe: ezek a hurkok a rohadás formái” – árulja el a kísérleti filmes.
Lichterék egyébként nem Hamlet-filmeket roncsolnak a Hamlet-filmhez, az alapanyag bármi lehet Kádár-kori reklámtól az európai művészfilmen át a Terminátor-ig, ami a hangulata vagy asszociációi révén passzol a megőrülő dán herceg elmeállapotához. Aki viszont fel akarja ismerni ezeket a kockákat – persze, a Terminátor-on kívül –, annak súlyos filmgeeknek kell lennie. „Felhasználtam például pár filmkockát Claire Denis régi filmjéből, a Kínzó mindennapok-ból, de nem olyat, amit simán ki lehet kiszúrni.”
Ha a képek nem is, a szöveg és a hang ismerős lesz: Hajdu Szabolcs, az Ernelláék Farkaséknál rendezője szaval majd monológokat Nádasdy Ádám Hamlet-fordításából. „Szent meggyőződésem, hogy
Hajdu Szabolcs az egyik legnagyobb kortárs filmszínészünk lehetne.
Az ő kicsit vívódó, kicsit kesernyés karaktere, és az enyhén kisfiús, enyhén koravén hangja szerintem nagyon jól passzol a figurához.
Nem az volt a célom, hogy tökéletesen eljátssza Hamletet, mert ahhoz kell a fizikai jelenlét, ő pedig csak a hangjára támaszkodhatott. Inkább arra törekedtünk, hogy olyan legyen, mintha egy színész próbálgatna egy belső monológot. Ad hoc, improvizatív hatást akartunk elérni, ezért egy nap alatt felvettük az összes szöveget” – meséli a rendező, aki azt is elárulta, valószínűleg jövő tavasszal vagy nyáron kerülhet a mozikba a The Rub.
A Fagyott május után valószínűleg a Hamlet-filmet is játszani fogja az Art+ Cinema, amely május óta műsoron tartja az eddig körülbelül háromszáz nézőt vonzó erdőhorrort. Lichter Péter egy kiállítást is tervez a vetítések mellé, szeretné, ha a nézők a kezükbe vehetnék a roncsolt nyersanyagot, miután megtekintették a bő egyórás filmet, és ezzel is eggyel beljebb lépnének a The Rub pszichedelikus világába.
Az alkotócsapat nem sokat változott a Fagyott május óta, a hangkulisszákért megint Lukács Péter Benjámin és Horváth Ádám Márton felel, de Lichterhez most csatlakozott egy társrendező, Máté Bori, akinek The Headless Appearance című absztrakt kisfilmjét vetítették az idei berlini filmfesztiválon a Kritikusok Hete szekciójában.
Ilyen horrort még biztosan nem látott
A Fagyott május bedob minket az erdő közepére, nagy vonalakban felvázol egy világvége utáni világot, utána viszont nem azt kapjuk, amire a történetközpontú filmekre ráállt agyunk számít. Lichter Péter kísérleti horrorfilmje az erdőhöz kapcsolt, legtöbbször irracionális félelmeinkre épít, és az első perceiben megteremtett borzongató, hipnotikus hangulatot nyújtja el egész estés alkotássá. Jobb, ha már most leszögezzük, ez a film nem való mindenkinek. De ha nem idegenkedik a horrortól, ha érdekli, milyen az, amikor alkotóelemeire szednek szét egy műfajt, és megtörtént már önnel, hogy megigézve bámulta a széltől suhogó faágakat, akkor nyugodtan üljön be a Fagyott májusra. Olvassa el kritikánkat!