Megtaláltuk az utóbbi idők legszebb romantikus filmjét

Mindig érdekes, amikor akasztják a hóhért: a Columbus egy olyan ember  rendezői bemutatkozása, aki ezelőtt videoesszékben elemezte más filmkészítők munkásságát. Jó tanítványnak bizonyult: az építészetre felfűzött, minimalista dráma gyönyörű esztétikai élmény, képkockái nyugalmat árasztanak, és a természetes, hiteles romantika iránt vágyakozók is szeretni fogják. A Columbus pénteken került az amerikai mozikba, és még a Dunkirknél is lelkesebb kritikákat kapott.

„Zenéről beszélni olyan, mint építészetről táncolni.” Számtalanszor idézett mondás, amit tulajdonítottak már Elvis Costellónak és Frank Zappának is, és érthető módon rendszerint a hasonlat első felén szokott lenni a hangsúly. De milyen lehet építészetről, ha nem is táncolni, de legalább komponálni? Az idei Sundance filmfesztiválon debültált Columbus erre a kérdésre ad rabul ejtő, megigéző választ, mert az épületek nemcsak a romantikus film szervezőelvét képezik, a szereplők lelki utazását is a külső és belső terek révén élhetjük meg.

Haley Lu Richardson és John Cho a Columbus című filmben Forrás: Superlative Films

Casey (Haley Lu Richardson a Széttörvé-ből) tizenkilenc éves, kissé céltalan kisvárosi lány, akinek mániája az építészet. Szerencséje van, mert az Indiana állambeli Columbusban él, ahol az egy főre jutó izgalmas épületek száma meglepően magas. Ám ahelyett, hogy egyetemen tanulná a hobbiját, a helyi könyvtárban múlatja az időt, és zűrös múltú, egyedülálló édesanyját támogatja. Azt állítja, neki ez így pont jó, nem vágyódik el.

Jin (John Cho, Sulu az újkori Star Trek-filmekben) épp az ellenkezőjét hangoztatja: szívesebben lenne bárhol máshol, mint Columbusban. Édesapja – aki történetesen neves építész – azonban épp ott esett kómába, így a koreai származású, harmincas férfi határozatlan időre a városban ragad. A két különböző hátterű, érdeklődésű, habitusú ember ebben az átmeneti állapotban ismerkedik meg, és ahogy felfedezik a várost, úgy vezetik át egymást nehéz döntéseiken.

A Columbus-ban tehát hasonló funkciót látnak el a modern épületek, mint mondjuk az Elveszett jelentés-ben Tokió neonfényben ázó felhőkarcolói visszatükrözték Bill Murray és Scarlett Johansson magányát. Az sem véletlen, hogy a film író-rendezője, Kogonada a modernizmust választotta tárgyául. A gyűjtőfogalommal felölelt építészeti irányzatok közös jellemzője a letisztultság, a funkcionalitás, a megszabadulás a cicomáktól. Sima, egyenes vonalak; nagy terek; olyan közönségesnek tartott anyagok használata, mint a beton.

Haley Lu Richardson a Columbus című filmben Forrás: Superlative Films

A film képeire pontosan ugyanez a megközelítés, a letisztultságra, leegyszerűsítésre való törekvés igaz. Többnyire kitartott állóképekkel dolgozik, nincsenek benne virtuóz snittek, ha megmozdul a kamera, azt is visszafogott módon, például lassú kocsizással teszi. Szabályos, szinte mértani pontosságú kompozíciók követik egymást, ahol a szereplőket néha egész jelenet alatt csak a tükörben látjuk, és még egy fotelre helyezett kalapnak is súlya van.

De ezek csupán technikai elemek, önmagukban nem árulnak el sokkal többet, mint egy épület statikai adatainak felsorolása. Nem az a lényeg, milyen plánokat választ az operatőr, hanem az, hogy ez milyen hatást vált ki a nézőben. Jin is beléfojtja Casey-be a szót, amikor a lány egy szívének kedves épület történetét ecseteli. „Nem kell az idegenvezetés” – mondja. – „Engem az érdekel, milyen érzéseket mozgat meg benned.”

John Cho a Columbus című filmben Forrás: Superlative Films

A Columbus-t nézve hasonló élményben volt részem, mint év elején Jim Jarmusch filmjével, a Paterson-nal: megszállt a szinte hipnotikus béke, nyugalom. Ha egy szóval kell jellemezni, akkor az a harmónia. Ha pedig egy kifejezéssel, akkor az a japán gondolkodásmódot átható „mono no aware”, avagy „a dolgokban rejlő szomorúság”, a minden dolog múlandósága és végessége felett érzett, örömmel vegyes melankólia. Az az érzés, amit egy szülőtől való búcsú jelenthet: egy apától, aki nem törődött a fiával, vagy egy anyától, aki törődést igényel.

Noha a film középpontjában nagyon is közérthető, emberközeli dilemmák, kapcsolatok állnak, megpedzeget a művészetre vonatkozó, általános kérdéseket is. Azaz: miért szeretünk meg egy műalkotást? Képes-e átformálni, adott esetben gyógyírként szolgálni?

John Cho és Parker Posey a Columbus című filmben Forrás: Superlative Films

Jin ezt fellengzős badarságnak tartja; Casey saját tapasztalatai alapján hisz benne. A kamera elidőzik egy-egy banképületen, és szavak nélkül megmutatja, mit lát bennük a lány, s ezzel meggyőzően érvel amellett, hogy még a legabsztraktabb alkotások is megszólíthatnak. Hogy amikor John Cage négy és fél perces csöndzenéjét hallgatom, vagy Jackson Pollock fröcskölt festményeit bámulom hosszú perceken keresztül, az teret nyithat, olyan keretet biztosítva, ahol szabadon áramolhatnak a gondolataim, érzéseim. Ahol helyükre kerülhetnek a dolgok.

Nem kis vállalások ezek egy kezdő rendezőtől, de Kogonada munkájában nyoma sincs a lámpaláznak. Mindig tanulságos megfigyelni, milyen hatások formáltak egy elsőfilmet. A Columbus rendezőjénél könnyű megtalálni az előképeket: Kogonada ötletes videóesszéivel szerzett ismertséget, mielőtt rendezésre adta volna a fejét. Az élet hétköznapiságából pátoszt teremtő Ozu Jaszudzsiró például két videóval képviselteti magát, de Richard Linklaterről is született egy esszé, aki az idegen városban kirügyező szerelem egyik koronázatlan királya.

E két rendező védjegyei egyértelműen tetten érhetők a Columbus-ban, de a film nem egy lelkes amatőr remixe. Nem, ez egy magabiztos rendező markáns bemutatkozása, aki saját képére formálta az inspirációit. A Mielőtt felkel a nap-trilógia óhatatlan összevetési pont, Casey és Jin beszélgetéseiben azonban a csendek, hallgatások nagyobb szerepet játszanak, szemben Jesse-vel és Céline-nel, akiknek mindig ott a tarsolyukban a tökéletes mondat.

És azon kívül, hogy a film meleg színeivel, elegáns formáival esztétikai élmény, a szép, de személytelen tereket John Cho és Haley Lu Richardson lakja be és kelti életre. Párosuk tökéletesen ellenpontozza egymást. Cho kimértsége, zárkózottsága egy korántsem humortalan, egyenes jellemet önt formába, egy kötelességei által beszabályozott embert, aki felnőttként sem tudja, hogyan dolgozza fel az apjával szembeni ellentmondásos érzéseit.

Haley Lu Richardson és John Cho a Columbus című filmben Forrás: Superlative Films

Richardson pedig olyan, mint az üde szellő, ami magán hordozza az őszi elmúlás illatát is: eleven, életteli, nagy adag szomorúsággal, szorongásokkal a felszín alatt. Fantasztikus, természetes tehetség.

A Columbus egyik éjszakai jelenetében leparkol a régi gimnáziumánál, és az autó fényszórói előtt minden frusztrációját egzaltált táncban adja ki magából, először zene nélkül. Csak a fény, a tér, az ismerős homlokzat alakítja a szabálytalan mozgást. Varázslatos, rejtelmes jelenet. Tessék. Mégiscsak lehet építészetről táncolni.

A Columbus-t a Karlovy Vary-i filmfesztiválon láttuk. Úgy tudjuk, hogy vetíteni fogják a miskolci CineFest filmfesztiválon szeptember elején.

A Columbus című film plakátja Forrás: Superlative Films