Lehet, hogy nem volt a legszerencsésebb a Szólíts a neveden-t (Call Me by Your Name) a CineFest fesztivál legelejére rakni, mert Luca Guadagnino alkotása az a fajta remekmű, ami után az ember úgy érzi, többé nem akar látni semmi mást, csak ebben a filmben lebegni örökre.
Nem mondhatom, hogy teljesen váratlanul ért, mert Guadagnino két korábbi játékfilmje (a Szerelmes lettem és az A Bigger Splash) is már egy különleges ízlésű és érzékenységű alkotót mutatott, de a Szólíts a neveden még azokat is túlszárnyalja. Úgy tűnik, most tudta kibontakoztatni a tehetségét a maga teljességében, és most találta meg hozzá az ideális alapanyagot André Aciman azonos című regényében. Míg a legtöbb művész az elesettekben és kitaszítottakban látja meg a maga hősét, három ilyen film után kijelenthetjük: Guadagnino a szerelem és a nagypolgárság rendezője.
Azé a társadalmi rétegé, ami Kelet-Európában megszűnt két világháború és egy kommunista diktatúra okán, de Nyugat-Európában legalább részben megmaradt. Itt nem csak azokról beszélünk, akik a családi vagyont generációkon át gyarapítani és őrizni tudták, hanem azokról, akik a kultúrájukat is tovább tudták adni a gyerekeiknek.
Azt a tudást, hogy mitől szép az élet, és miért nem lesz haszontalan effektív munka nélkül is. Hogyan lehet a gazdagságot, jólélet értelmesen és stílusosan élvezni, a művészetnek hódolni, a világban bárhol otthon lenni, három-négy nyelvet birtokolni, a múltat tisztelni, és egymásra figyelni. Ez egy olyan európai ideál, amire az amerikai gazdagok között csak kevesen fogékonyak, mert nem a pénzről szól, hanem a földi és földöntúli szépségről.
A film tehát egy ilyen család északolasz palazzójában játszódik, és annak meseszerű kertjében, a nyár zsongító hőségében. Mindez azonban csak a történet háttere, a fókuszában pedig a Perlman család tinédzser fia, Elio (Timothée Chalamet) és egy amerikai vendégük, Oliver (Armie Hammer) áll.
Oliverről nem derül ki pontosan, kicsoda is, honnan ismeri őket, de abból, hogy a Perlman apukát “professzornak” szólítja, arra következtethetünk, hogy egyetemi tanítványa lehet. Oliver abban a pillanatban, hogy kiszáll a taxiból, és megszólal,
egy olyan jelenség, ami rabul ejt mindenkit.
Egyrészről úgy néz ki, mint egy szőke herceg Hollywood aranykorából Dávid-csillaggal a nyakában, másrészről majdnem olyan kifinomult és kulturált, mint az európai nemesek. Még az arroganciája is lenyűgöző. Az egész család rajong érte, de akire a legnagyobb hatást teszi, az természetesen Elio.
Lassan, ráérősen bontakozik ki a kapcsolatuk, de addig sem unatkozunk. Mindennek megadják az idejét, és ahogy az életben, az ember semmit sem kaphat meg rögtön, nem is volna helyes. Nincs még mobiltelefon, mert a nyolcvanas évek elején járunk, az emberek az időt olvasással, beszélgetéssel, fürdőzéssel és biciklizéssel töltik.
Közben alaposan megismerhetjük Eliót, aki a maga nemében tökéletes fiú, csak még fiatal és éretlen, önmagát keresi. Oliverről pedig természetesen ki kell derülnie, hogy a látszattal ellentétben nem csak egy szoborszerű szépség. Mire a szerelmük beteljesedik, addigra egálba kerülnek, egyformán fontosak egymásnak. Nincs jelentősége annak, ki az idősebb, az érettebb vagy a tapasztaltabb.
Ha szerelemről van szó, mindenki elveszett.
Úristen, de ritkán látni ilyen őszinte szenvedéllyel megélt érzelmeket a vásznon. Az embernek borsódzik a háta.
De tévedés ne essék: a Szólíts a neveden nem melegfilm, egyszerűen szerelmesfilm. Elio és Oliver is leveti magáról a cimkéket, és óriási szerencséjükre olyan közegbe kerültek, ahol senki nem is akarja rájuk aggatni. Ha valami mégis eszünkbe juthat róluk, az az ókori görögök felfogása vagy E.M. Forster. Egyszer feltűnik a filmben egy “igazi” meleg pár is, éppen azért, hogy demonstrálja a különbséget. Oliver és Elio másfélék, ők csak szerelmes férfiak.
Nem akármilyen színészi teljesítményt követel meg ez a két szerep, Elióé és Oliveré. Különösen Timothée Chalamet-tól, aki alig húszévesen forgatta – szerencse, hogy filmes tapasztalata legalább bőven van, sőt, az talán elengedhetetlen is volt ehhez a szerephez. Nehéz elképzelni, hogy kis híján ő lett a legújabb Pókember, az utolsó körben bukta el a szuperhős szerepét Tom Hollanddal szemben – de nem tudjuk azt mondani, hogy kár, amikor egy ilyen filmet forgathatott helyette.
Armie Hammer sem volt még soha olyan izgalmas, mint Oliver szerepében, sőt, ekkora kihívással valószínűleg nem is találkozott még a karrierjében. Legutóbb Stanley Tucci filmjében még untermann volt (bár annak is remek), itt viszont dominánsnak kellett lenni. Maradéktalanul megoldotta:
karizmatikus, hiteles, erős és esendő is egyben.
Ez a film kétségkívül az övék, mindenki más csak asszisztál nekik, de van egy jelenet, ami felteszi a koronát a filmre, és azt a Perlman apukát alakító Michael Stuhlbarg teszi naggyá. Egy olyan apukát játszik, aki képes őszintén beszélni a fiával érzelmekről, beteljesült és be nem teljesült vágyakról, az élet nagy pillanatairól és fordulópontjairól. Az ember ámulva nézi ezt az önzetlen atyai szeretetet a fiú iránt.
A Szólíts a neveden januárban debütált a Sundance filmfesztiválon, azóta megjárta Berlint és San Sebastiánt, most csütörtökön Torontóban nyűgözte le a közönséget, pénteken Miskolcon fogja, majd innen megy tovább New Yorkba, Londonba, és meg sem áll a jövő évi Oscar-díjkiosztóig.
A Szólíts a neveden című filmet két alkalommal lehet megnézni a miskolci CineFest filmfesztiválon: pénteken 21 órától, illetve szombaton 21:30-tól. A fesztivál minden vetítése ingyenesen látogatható.