Mozibemutató: november 23.
A Kincsem és a Pappa pia után a kasszarabló jéghokisról szóló film robbanthat kasszát, de ennél fontosabb, hogy az elmúlt években hollywoodi bérmunkákat forgató Antal Nimród újra annak a zseninek mutassa magát, mint a Kontroll idején. Hogy úgy tartson tükröt a bankrablóból Robin Hoodot faragó média és a rendőrökből hülyét csináló Viszkis elé, és úgy üldözzék a káeurópai motorokat a Borároson, és úgy rúgjon szíven minket a rendszerváltás utáni abszurd, hogy azt érezzük, igen, kicsit savanyú ez és piszkos, de legalább Antal Nimród tudja, milyen volt az életünk – meg persze a Viszkisé.
Mozibemutató: november 2.
Gárdos Éva vállát sem nyomja kisebb felelősség: neki egy sikerkönyvet, méghozzá egy körülrajongott sikerkönyvet kell úgy a vászonra álmodnia, hogy megszülessen az a nagy magyar noir, aminek még Karády Katalinnal és Jávor Pállal kellett volna, de ha már ennyit késett, legalább fagyosabbak lehetnek a sikátorok, izmosabbak a pofonok, és tömörebb a cigarettafüst, amit szét kell vágni, hogy Gordon Zsigmond, az elnyűtt újságíró fényt derítsen a brutális lánygyilkos kilétére.
Az előzetesbe beleszerettünk, mert elhittük neki, hogy ködös akciók, szikár dráma és elegáns erotika vár ránk a pesti flaszteren, a film láttán pedig azt szeretnénk elképzelni, hogy Kolovratnik Krisztián ballonkabátjába bújva két órára mi lettünk a magyar Humphrey Bogart.
Mozibemutató: december 14.
Ha új Star Wars kerül a mozikba, egy jóérzésű filmbolond a Star Wars-ra vált aznap jegyet, de én december 14-én mindjárt kettőt is veszek, és nem Az utolsó Jedik-re, mert már most éget a kíváncsiság, hogy ez a fekete humorral tapétázott szatíra mennyire tudja megközelíteni A tanú zsenialitását.
A Lajkó – Cigány az űrben alternatív valóságában nem Gagarin, hanem egy roma permetezőpilóta jut fel elsőként a világűrbe, és innentől kezdve elszabadul az őrület, sokkolnak a képtelen fordulatok, tort ül az abszurd humor, mi pedig csak rágjuk az Algoflexet, hogy ne fájjon úgy az oldalunk a véget nem érő nevetéstől. Legalábbis így képzeljük egy ideális világban a szovjet űrversenyt és a magyar szocializmust kifigurázó film premierjét.
Mozibemutató: október 19.
Nehéz téma, nagy rendező. Mészáros Mártát még mindig az izgatja, hogyan szövik át életünket a hazugaságok, a két generáción átívelő történetben ezúttal a történelem vakfoltjairól, és a II. világháború alatt és után megerőszakolt magyar nőkről mesél. A Swing után újra közös filmben játszik a két Törőcsik, ráadásul Franciska most a fiatal Marit alakítja, de Tóth Ildikónak és a Volver-ben már Almodóvarral is dolgozott Antonio de la Torrének is fontos szerep jut.
Vérbeli színészfilmet várunk tehát, nagy érzelmekkel, szemekben lappangó titkokkal, és olyan megrázó alakításokkal, hogy ne sajnáljuk, hogy Isabelle Huppert inkább az Elle-t forgatta le Paul Verhoevennel az Aurora Borealis helyett.
Mozibemutató: szeptember 21.
A magyar színházi életben annyi a konfliktus, olyan sok mindenen lehet sírni, és még többön nevetni, hogy nem értem, miért csak egy szál szappanopera (Csak színház és más semmi) foglalkozott vele az elmúlt években. Persze, nem kell a moziban is ezt bolygatni, és belterjesnek sem akarnak tűnni a filmesek, de épp itt volt már az ideje, hogy valaki bekukkantson a színfalak mögé, és egy jó kedélyű vígjátékban leplezze le az ott zajló bohózatot.
Pláne, ha ezt úgy teszi, hogy a producere (Herendi Gábor) rögtön elnevezi a magyar Woody Allennek. Ha csak részben kiérdemli ezt a titulust Vékes Csaba, mi már boldogok leszünk – minden poén és kikacsintás Nagy Ervintől, Bánki Gergelytől, Bezerédi Zoltántól és Ujlaki Dénestől olyan lesz, mint a hetedik visszataps a nagy ováció után.
Mozibemutató: szeptember 21.
Az HBO már bemutatta, de érdemes moziban megnézni ezt az őszinte és nyers futófilmet, hiszen Simonyi Balázs és operatőrei szélesvászonra komponálták a görög westerntájat, amiben eltörpülnek a Sparthatlanon másfél napon és 250 km-en keresztül szenvedő, elméjük épségét is megkérdőjelező futók, és hirtelen meglátjuk az embert, ahogy időtlen küzdelmét vívja a természettel és a saját korlátaival.
Izzasztó, de felemelő élménnyel szolgál a versenyen maga is elinduló Simonyi dokumentumfilmje, amire érdemes sportcipőben beülni, mert hazafele már biztos, hogy futva megyünk utána, olyan nagy kedvet csinál a sportoláshoz.
Mozibemutató: szeptember 14.
Bartók Béla munkásságáról minden fontosat leírtak már, életéről mégsem készítik tucatszámra a filmeket. Ezt a hiányt pótolja Sipos József egyórás dokumentumfilmje, amelyben Bartók Béla 92 éves fia, Bartók Péter mesél az édesapjáról, és arról, milyen viszony fűzte feleségéhez, fiához, szerelmeihez, és hogyan dolgozta fel a törést, amit az emigráció okozott az életében.
A legendás zeneszerző levelei, visszaemlékezései, gondolatai Rudolf Péter hangján szólalnak meg, magánélete viszont az őt legjobban ismerő fiú hangján bontakozik ki előttünk, hogy egy kicsit mögé lássunk a névnek, amit az utcatáblák és a tananyagok annyira elkoptattak, hogy eszünkbe se jut, Bartók Béla is ugyanolyan érző és gondolkodó ember volt, mint mi – még ha nem is egészen hétköznapi.
Mozibemutató: szeptember 28.
Úgy tűnik, felpörgött a magyar rajzfilm-gyártás, a varázslatos Lengemesék és a bájosnak tűnő Egy kupac kufli után már a harmadik egész estés animációt mutatják be a mozik. A Salamon király kalandjai olyasminak tűnik, mint amit a Disney csinált a kilencvenes években, kérdés, hogy mennyire lesznek vevők rá az elmúlt években a pörgős és kikacsintós animációs filmeken szocializálódott gyerekek.
Mindig élvezetes hagyományos rajztechnikával készült filmet nézni, és ha a Salamon király kalandjai képes egy sajátos világot kialakítani magának, akkor gond nélkül elszórakozunk ezeken az aranyosan elrajzolt, fura figurákon másfél óráig.