Két jó nő és egy cápa pont elég az izgalomhoz

Véget ért a nyár, mindenki hazaért a vakációból, most már nyugodtan le lehet ülni egy cápás horror elé, amelyben rémálommá válik a turistaparadicsom. A 47 méter mélyen eredetileg egyből DVD-n jelent volna meg, de az utolsó pillanatban mégis bevitték a mozikba, és a tengerfenékre süllyedt lányok túlélésért folytatott küzdelme elég látványos ahhoz, hogy ezt megindokolja. A baltaegyszerű film semmiképp sem kihagyhatatlan, de egy menetre megteszi.

Tavaly a Blake Lively túlélőthrilleréről, A zátony-ról szóló kritikánk címében azt állítottuk, nem kell más a felhőtlen szórakozáshoz, csak egy jó nő meg egy cápa. A 47 méter mélyen alá is licitál filmelméleti törvényüknek, meg fölé is. Fölé azért, mert kapásból két jó nővel támad. Alá pedig, mert még minimalistább felállásban veti áldozatait az éhes cápa elé. Livelynak is csak egy talpalatnyi szikla jutott, de ő legalább rálátott az öbölre, a napra, az égre; a 47 méter mélyen szereplői egy leszakadt cápamegfigyelő ketrecben zuhannak a tengerfenékre, ahol nincs más körülöttük, csak a sötét víz és az életveszély.

Mandy Moore és Claire Holt a 47 méter mélyen című filmben Forrás: Vertigo Media

A tavalyi kis költségvetésű (17 millió dolláros) cápás horror jó fokmérő arra nézvést, kinek mennyire fekszik majd az idei még kisebb költségvetésű (5,5 millió dolláros) cápás horror. Ha valaki nem tud túllépni a logikátlanságokon, a fizika, a biológia és a józan ész szabályaira fittyet hányó megoldásokon, az sokat fog bosszankodni. Ha kellemes egynyári kalandként maradt meg az emlékezetében A zátony, ezúttal is kaphat egy egészen feszült másfél órát.

Johannes Roberts rendező például kifejezetten ügyesen aknázza ki a mélytengeri környezet adta lehetőségeket. A víztömeg kiterjedt negatív terének és a korlátozott fényviszonyoknak köszönhetően sosem tudhatjuk, mikor és honnan ront majd ránk a gyilkos cápa, és a film első felében nem is viszik túlzásba a támadásokat, inkább kivárnak velük addig, amíg csökken a veszélyérzetünk. Azt sem tudhatjuk, mi történik a felszínen, valóban jön-e a beígért segítség, vagy a simlisnek tűnő hajóskapitány (Matthew Modine) cserben hagyja a bajba jutottakat.

A beleélést nehezíti, hogy csapdába esett főszereplőink a film nagy részét búvárruhában töltik, és hiába tolakszik közel hozzájuk a kamera, a színészek arca rejtve marad a maszk mögött, így elesnek a nézői azonosulás legfontosabb közvetítőjétől, az arcjátékuktól. Cserébe a fogyó oxigén és a pánik okozta nehézlégzés klausztrofób hanghatása segít minket abban, hogy bele tudjuk képzelni magunkat a helyükbe.

Mandy Moore a 47 méter mélyen című filmben Forrás: Vertigo Media

A CGI-cápák viszonylag élethűek, főleg a testméretük kelthet bennünk ámulatot és rettegést, csak akkor törik meg a varázs, amikor a ketrec rácsain csattan az állkapcsuk egy-egy közelin. A 47 méter mélyen összességében mégis gyengébb eresztés, mint a közelmúltbeli túlélőfilmek többsége, aminek oka elsősorban nem az olyan bugyutaságokban keresendő, mint amikor az egyik szereplő a tengerfenéken bújócskázik a cápával, hanem magukban a szereplőkben.

Roberts és Ernest Riera soványka forgatókönyvének ugyanis még az elégséges minimumot sem sikerül megugrania, amivel a ketrecben rekedt testvérpár, Lisa (Mandy Moore) és Kate (Claire Holt) dinamikáját érdekessé tehették volna annyira, hogy szurkolhassunk az életben maradásukért. Kate belevaló, nagykanállal habzsolja az életet, acélos idegzetű, ő feleltethető meg Blake Lively karakterének. Itt most csak mellékszereplő, a főhős ugyanis a nővére, Lisa, aki egyfolytában azon problémázik, mennyire unalmas, még a csávója is ezért hagyta el.

Claire Holt és Mandy Moore a 47 méter mélyen című filmben Forrás: Vertigo Media

Az írók bizonyára azt gondolták, hogy egy ilyen pasztell-lánnyal könnyebb lesz azonosulni, és elméletileg nagyobb ívet járhat be, mintha már legelejétől fogva talpraesett. A gyakorlatban viszont semmi nem győz meg minket arról, hogy Lisa mégsem olyan sótlan, mint amilyennek képzeli magát.

De, pont olyan sótlan.

A film így aztán hiába sulykolja, hogy Lisa tudja, meggondolatlanul cselekszenek, ha egyszer visszakozási kísérleteit újra meg újra simán le lehet szerelni azzal a motivációval, hogy a csávója nem fogja visszafogadni, ha papírkutya.

Szóval sok ilyen hanyagságon túl kell tennünk magunkat, ha élvezni akarjuk a pofásan megvalósított, kvázi videojátékos narratív technikáknak engedelmeskedő kergetőzéseket és félresikerült mentőakciókat. Kapunk lopakodós pályát, és meg kell szereznünk különféle tárgyakat, amiket később felhasználhatunk a túléléshez. Még a döcögős dialógokat is úgy írták meg, mintha a funkcionalitás lett volna az elsődleges szerepük, amire ráerősít, hogy a maszkok miatt sokszor úgy érezni, nem is Mandy Moore-ék szájából hangoznak el a sorok, hanem utólag mondták fel egyéb szinkronszínészek a stúdióban.

Mandy Moore és Claire Holt a 47 méter mélyen című filmben Forrás: Vertigo Media

A 47 méter mélyen még annál is sekélyesebb szórakoztatást kínál, mint a sekély vizekben játszódó A zátony (a Cápá-ról nem is beszélve), de aki nem vár sokat, az nem fog nagyot csalódni. Roberts meg-megpróbálkozik egy-két tétova metaforával – „Mintha állatkertbe mennétek, csak most ti vagytok ketrecbe zárva.” –, de az esetek többségében a nyilvánvalót mondatja ki szereplőivel. Tartogat pár jó előre telegrafált fordulatot, és egy megosztó befejezést, ami sok abszurditásra magyarázattal szolgál, csak kérdés, szükség volt-e rá. A nyitójelenet mindenesetre azt sugallja, a film nem veszi túl komolyan magát, úgyhogy mi se vegyük.