Jöhet a Star Wars, riogathat a Hóember vagy Stephen King gyilkos bohóca, én mégis ezt a filmet vártam a legjobban a Szárnyas fejvadász 2 mellett. Kíváncsi voltam, vajon Taylor Sheridan harmadszor is le tud-e nyűgözni a Sicario és A préri urai után. Azt a két filmet csak írta, ezt már rendezte is, de azért ugyanarra számítottam: egy brutális thrillerre, ami úgy zakatol át rajtam, mint a páncélvonat, és miközben zseniális akciójelenetekkel nyűgöz le, a film után mégis az emberi dráma marad velem.
Nem csalódtam, még ha nem is pontosan azt kaptam, amit vártam. A Wind River remek krimi, méltóságteljes mozi, ami
inkább kíméletlen gondolatokkal, mint az egekbe szökő feszültséggel taglóz le.
A hangulata az, amit nem tudunk feledni: a hideg, ami még a multiplex melegében is csontig hatol, a hófúvás, ami utána a metrón is a fülünkbe cseng, és ami 0-24-ben kísérti az északi rezervátumokban fagyoskodó embereket. „Itt csak csend van és hó!” – nyüszít fel valamelyik szerencsétlen, aki beleroppant a kilátástalanságba, abba, hogy ezen a hegyvidéken semmit nem lehet csinálni, csak belebámulni a végtelen, üres térbe.
Meghal egy lány a fagyban, a szűz havon fut át, amikor szétrobban a tüdeje. A vadász (Jeremy Renner) találja meg, aki a jószágokat tépázó farkasokat irtja, és ő segít majd a helyszínre érkező, felkészületlen FBI-ügynöknek is (Elizabeth Olsen), akit csak azért vezényeltek ide, mert ő mulatott legközelebb ehhez az isten háta mögötti városhoz.
A rejtély nem nagy kunszt, Columbo tíz perc alatt megoldaná, amit itt két órában fejtenek meg. De most nem is az az érdekes, hogyan bogozzák ki a szálakat – nincsenek azok egyáltalán összekuszálva –, hanem az, ahogy komótosan zajlik a történet, és közben felfeslik, mi rágja belülről ezeket az embereket.
Más ez a krimi, mint a többi – több benne a dráma, a gyász és a hallgatás –, de azért itt is akadnak közhelyek: az FBI-os az a tapasztalatlan újonc, aki keményebb, mint amilyennek látszik; a vadász meg az amerikai hős, aki mindig kap egy második esélyt. Kötődése van az ügyhöz, egyszer már elszúrt egy hasonlót, most a bűntudatán akarna enyhíteni a nyomozással, ha nem tudná, hogy úgysem lehet. És a monológok, igen, néha giccsesek, még ha a szülők legmélyebb félelmére tapintanak is rá, hogy résen kell lenniük folyamatosan, és figyelni, különben baja eshet a gyereknek, és azért nem lehet majd mást hibáztatni.
Könnyű fogást találni a filmen, elvégre ez Taylor Sheridan első (fontosabb) rendezése, látszik, hol ér el a szókincse határához, de ilyenkor inkább udvariasan félrenéz az ember, és nem feszegeti, miért ingadozik olyan közhelyesen a kép, ha valaki szédül, nem veti a szemére azt sem, hogy elcsúsznak az arányok a műfajok (dráma+thriller) között, és nem kérdezi, miért nem tudta szépen belesimítani Nick Cave zenéjét a filmbe, mikor a költő most is úgy suttog a szélben, mint Az ajánlat-ban.
Elvégre a bajnok rúghat néha kapufát. Sheridan írt már két tökéletes filmet, a mexikói drogháborút feszegető Sicario (kritikánk) a huszonegyedik század másik legjobb thrillerje a Nem vénnek való vidék mellett, amely darabjaira szedte, majd zseniálisan újjáépítette a zsánert, A préri urai pedig annyira rátapintott a korszellemre a bankrablónak álló szegénylegények meséjével, hogy egy időben divat volt abból levezetni Donald Trump választási győzelmét.
Az a western a mindenen átgázoló akaratról beszélt, arról, hogy Amerika erőszakkal is hajlandó visszavenni az álmot, ami kipergett a kezei közül. Nem Robin Hoodokról írt filmet Sheridan, akik a csóróknak osztják vissza a bank pénzét, hanem kapitalistákról, akik azért rabolnak, hogy a nagyvállalat helyett ők maguk termelhessék ki az olajat a rancsukon. Ki akarják szakítani a mélyszegénységből a kölykeiket, és ezért vállalják, hogy más fog szenvedni, csak nekik ne kelljen.
Erről szól a Wind River is, csak ami A préri urai-ban a szegénység volt és a hitelválság, az itt a fagy, ami fojtogat,
a részvétlen természet, amit csak csodálni lehet – vagy meghalni benne.
Sheridannek megint a hátsó szándék az érdekes, ami az erőszak mögött lapul, és most is érdekesen fejti fel az önigazolást, amivel felhatalmazást gyárt magának az ember, hogy visszaéljen az erejével.
A Wind River is megérti a bűnbe eső kisemmizetteket, de ez a film inkább a túlélőkhöz címez balladát. Emily Blunt még megroppant a farkasok földjén a Sicarió-ban, Elizabeth Olsen már felszívja magát, hogy szembenézzen kilátástalansággal, gyásszal, fájdalommal.
A legnagyobb harcos mégis Renner téli cowboya: ő az, aki elfogadja a felfoghatatlan tragédiát, és megalkotja belőle a túlélők életfilozófiáját. Azt sugallja,
nincs olyan fájdalom, amivel ne lehetne együtt élni, nincs olyan erő a természetén kívül, amit ne lehetne legyűrni.
Vannak, akik belehalnak, de csak azok élik túl, akik küzdenek. Lehet, hogy utópia, de két órára jólesik hinni benne.
Akad egy furcsasága is a filmnek: bár krimiben járunk, a Wind River csak elvétve izgalmas. A Sicarió-ban tombolt a feszültség, ezt viszont nem fogjuk azzal vádolni, hogy veszélyes szintre emelte a pulzusunkat. A karakterdráma a hangsúlyosabb benne, és az elmélkedés a gyászról, szülői felelősségről, indián sorsról, női sorsról.
A Wind River inkább A préri urai-ra hajaz: sokáig altat a melankolikus hangulatával, hogy a végén annál jobban üssön az elszabaduló erőszak.
Itt is későn robban az adrenalinbomba, de legalább nagyot szól.
Brutális a film végi pisztolypárbaj, kárpótolja azokat is, akik a krimi minőségét kizárólag feszültségben mérik.
Jeremy Rennertől a legjobb alakítását láthatjuk megtépett vadászként A bombák földjén óta, Sheridantől pedig a harmadik legjobb filmjét, ami nem tökéletes ugyan, de van annyira okos, szép és megrendítő, hogy még a hibáit is szeretni lehet. Csak a szinkronért kár: egy ilyen filmben még a csendet is jobb angolul hallgatni.