Erőszak és erőszak

Hányféleképpen tehet erőszakot nőkön a történelem, a kommunista diktatúra, erről beszél Mészáros Márta legújabb filmjében is. Az Aurora Borealis gyönyörű lírai film, és persze kegyetlen történelmi dráma is, meg egy kicsit rokon a krimikkel – már ha az Oidipusz vagy a Bűn és bűnhődés krimi: a szexuális erőszak ugyanis generációkon át öröklődő titkokat és hazugságokat szül.   (Mészáros Márta az egyik legnagyobb magyar filmrendező. 1931-ben született, édesapját a kommunisták kivégezték a Szovjetunióban, amikor ő maga 7 éves volt. A kommunista diktatúra idején nem tartozott a rendszer kedvencei közé, de nemzetközi sikerei miatt többé-kevésbé hagyták dolgozni. Nagyon fiatalon Arany Medve-díjat kapott Berlinben, az Örökbefogadásért. A Kilenc hónap a cannes-i fesztivál kritikusdíját kapta, a Napló gyermekeimnek pedig a zsűri nagydíját. Legújabb filmjét, a Aurora Borealis - Északi fény című alkotását a Magyar Nemzeti Filmalap támogatta. A filmet nagyon jól fogadták külföldön és a magyar mozikban is, már több mint 50 ezren látták Magyarországon.)

„Az vagyok, aki vagyok. Úgyse lehetek / más: mért féljek hát fölfödözni, ki vagyok?"

Szophoklész Oidipusza mondja ezt, mielőtt ráomlana egész addigi élete. Persze nincs igaza, nemcsak azért, mert téves elképzelése van a legrosszabbról (királyfi helyett rabszolga), hanem, mert nagyon is lehetne más. Ha nem is a származása, de az élete; az, hogy ki lett belőle.

Pontosan ez történik Olgával, miután anyja kómába esik, és öntudatlanul olyan embereket szólongat, akikről Olga soha nem is hallott. A két női név, egy régi, fakó fénykép és egy levél – amelyet az egyik ismeretlen, valami Edith írt alá – indítja arra, hogy kutasson, és kicsikarja az anyjától az igazságot. És, akárcsak a király gyilkosa után nyomozó Oidipusz, ő sem tudja, hogy a nyomozásban – az út végén – saját magát találja majd. Vagy, ha tetszik, saját magát veszíti el.

Forrás: Filmteam

És, ahogyan a thébai királyt anyja - felesége, Iokaszté, Olgát pedig anyja, Mária - próbálja lebeszélni a kutakodásról, mert ő tudja – és mondja is -, hogy mindkettőjüknek fáj majd. Ráadásul Olga azt hiszi, hogy már tudja származása titkát: fia születésekor Mária „elárulja" neki, hogy nem az a rendes osztrák tanár az apja, aki felnevelte, hanem egy jóképű magyar báró, akinek a fotója ott áll a családi képek között, és akiről azt hazudta mindenkinek, hogy a testvére.

Csakhogy ez a kedves, romantikus titok hazugság, Mária önáltatása, álma, vágya, hogy bárcsak élete első és egyetlen szerelme lenne a lánya apja. De az igazság ennél sokkal borzalmasabb, és most Olgának meg kell tudnia, hogy amikor a kitelepített báróval a diktatúrából Ausztriába menekültek, a zöldhatáron a magyar katonák agyonlőtték a fiút, a lányt pedig szovjet katonák szedték össze, de előbb mind a négyen ott helyben megerőszakolták. Így aztán Máriának kínszenvedés a terhesség. A film legkegyetlenebb, az anyaság szentségének és szépségének tabuját szétverő mondata, amikor Törőcsik Mari arról beszél, milyen szenvedés volt neki az a kilenc hónap, hogy gyűlölte a magzatot.

Egy ellenség növekedett bennem, mondja undorral, és éreztem, hogy mocorog – az anya biztosan tudta, hogy nem a szerelem, hanem az erőszak gyerekét szüli meg, és amint megszüli, tudja már a néző is, mert a gyönyörű kisbaba ázsiai vonású arcában ráismer az egyik katonára, akit a rendező a többi erőszakolónál alaposabban megmutat.

Mészáros Márta legújabb filmjéről azt mondta, a megszállók által megerőszakolt nőkről, az
erőszakból szültetett gyerekekről akart filmet készíteni. Persze, ahogy a nagy művészek általában,
valójában mindig is ezekről a témákról beszélt: az anyaságról szokatlanul, mondhatni tilalmasan
őszintén – Örökbefogadás, Kilenc hónap -, és arról, hogyan élhetnek túl nők olyan történelmi
korszakokat, helyzeteket, amelyekbe férfiak is beleroppannak. A Napló-trilógia pedig – saját élete
nyomán – az apja, elveszett gyerekkora, tehát a gyökerei és önmaga után kutató Julival talán
legközelebbi rokona az Aurora Borealisnak. És hogy ez a rokonság a műben is világos – és szívbe
markoló – legyen, Mária anyját Czinkóczi Zsuzsa, vagyis a Napló-filmek Julija játssza.

Törőcsik Mari az Aurora Borealis - Északi fény című filmben Forrás: Aurora Borealis - Északi fény

A négyhatalmi megszállás alatt a nemi erőszakokból születő gyerekeknek Ausztriában nevük is van, ők a megszállási gyerekek, mint a filmből megtudjuk, lehetnek úgy 250 ezren. Olga azt gondolja, a titok, hogy ő egy a 250 ezerből. Téved.

A titok mögött ugyanis újabb titok tárul fel. Edith, a báró osztrák unokatestvére, aki befogadja, szívből szereti a menekült Marit, máshogyan lesz a megszállás áldozata. Ő ugyanis beleszeret egy szovjet tisztbe, aki viszontszereti, és Mari sokáig képtelen ezt megérteni és megbocsátani. Az, hogy Mészáros Márta milyen nagy művész, talán az olyan apróságokból derül ki leginkább, hogy ez a szerelem agresszor és áldozat között nem giccses, és nem is taszító, mert nem relativizálja az erőszakot, hogy lám-lám, vannak azért rendes megszálló katonák is. Sőt, amikor Mari rémült, viszolygó arckifejezése, amellyel a csókolózó szerelmeseket nézi, rájuk vetül, érezni, hogy itt baj lesz.

A rendező gyönyörű jelenetben fogalmazza meg, milyen abszurd módon alakíthatja éppen ellenkezőleg két ember életét ugyanaz a történelmi szituáció: a két lány ül a kádban, egymással szemben, mindketten terhesek. Mintha egy torzító tükörbe néznének: az egyik szerelme gyerekét várja, és majd szétveti a boldogság, a másik tudja, hogy nem a szerelme gyereke, és csak gyűlöletet érez. Később éppen abban a kádban próbál spontán abortuszt beindítani, de a barátnő megmenti – ezután írja a levelet, amelyben azt kéri Maritól, ne pusztítsa el a gyereket, aki ártatlan a borzalmakban, és amely levélről Olga azt hiszi, róla szól.

Törőcsik Franciska az Aurora Borealis - Északi fény című filmben Forrás: Filmteam

Csakhogy miután szinte percre pontosan egyszerre megszületik a két kislány, a boldog, közös jövő helyett Edith szerelmét letartóztatják kémkedésért, talán éppen miatta, amiért osztrák lányt szeret, és amikor Edith a keresésére indul, megesketi Marit, hogy gondoskodik a gyerekéről. Aztán már csak szovjet katonák jönnek, hogy a Szibériába internált pár gyerekét is elvigyék. És ekkor már Mari maga hozza meg a döntést, amely a későbbi drámákat megszüli: a saját gyerekét adja oda, és magánál tartja a másik lányét. Talán az ígéret miatt. Valószínűbb, hogy azért, mert képtelen a sajátját nem gyűlölni. Akkor még.

Én nem tudom, hogyan tudtam élni ennyi bűnnel, mondja az idős Mari Olgának, aki már tudja, hogy még az anyja sem az, akit annak hitt, és ő sem azzá lett, akinek lennie kellett volna. És a múlt hibáját vagy bűnét nem lehet kijavítani, ezért aztán hiába mondja Mária, hogy te az én lányom vagy, Olga az
utolsó előtti jelentben Edith fotójára nézve azt mondja – mi mást mondhatna -: ő az anyám. Persze érezzük végig a filmben, hogy valami itt nem stimmel az anya-lánya kapcsolatban. Bennem legalábbis végig ott motoszkált a kérdés, hogy miért Máriának hívja, miért nem Anyának?

A fotót, az igazi anyát mondhatni maga Mária adja Olga kezébe, amikor azt kéri tőle, menjen el, és tudja meg, mi történt a saját, eldobott lányával, Annával. Azt már tudjuk, hogy Edith meghalt a táborban. Így kerül Olga Oroszország északi peremére, (azóta már szintén halott) apja családjához, ahol kap egy másik képet is. Merthogy - és ez a múlt és a jelen mellett a film harmadik szála, még ha egyetlen jelenetben értesülünk is róla – Anna éppúgy kutatott szülei után, mint Olga, és persze megtudta, hogy nem ő a két internált szerelmes lánya. Olga nézi a fotón a lányt, aki ő kellett volna legyen. Nem Ausztriában felnőtt, elegáns topmenedzser – nyilván osztrák állampolgár - olasz férjjel, mozgalmas, nyugati luxusélettel, hanem szovjet árvaházban felnőtt orosz lány lenne, aki talán angolul is csak felnőtt fejjel tanulhatott meg, bár a fotó szerint boldog: férje és kamasz lánya áll mellette. A megvalósult és a lehetséges sors közti szakadék olyan mély, hogy aki belegondol, elszédül. Apolló vakított meg, mondja a vérző szemű Oidipusz a tragédia végén, vagyis a fény istene – a túl sok fény, a túl sok (tilalmas?) tudás büntetendő – vagy maga a büntetés. Az aurora borealis olyan fényjelenség, amely egy összeütközés (ha tetszik, háború) eredménye: a napkitörések elektromos részecskéi nekicsapódnak a különböző gázoknak a Föld légkörében, így jön létre a gyönyörű és ijesztő, általában zöld (az oxigén miatt) fényjáték. Erről magyaráz Edithnek és Máriának a szovjet tiszt a bécsi lakásban, színes poharakkal és gyertyákkal varázsolja a falra az északi fényt, érezhető a honvágya. Ezt a fényt nézi a film végén a tengerparton Olga és a férje, a temetőben, ahol valószínűleg az apja fekszik. És talán ezt a fényt látja Mária is, amikor meghal, ott, ahol valószínűleg született, a megyeri falusi ház udvarán nádszékben ülve, arcát felfelé, az égnek fordítva.

Törőcsik Mari és Mészáros Márta Forrás: Kürti István

Talán van, akit zavarnak apró furcsaságok a filmben. Hogyan beszélhet az egész életét Bécsben töltő Olga ennyire gyenge német és angol kiejtéssel. Miért nincs jobban a filmbe ágyazva egy dramaturgiailag fontos jelenet, a megszállási gyerekekről szóló kiállítás – Olga fia mászkál hirtelen a múzeumban, mint valami turista. És kicsit felszínesnek tűnnek a párbeszédek és a konfliktusok Olga és férje, illetve fia között – láthatóan ez érdekelte Mészáros Mártát a legkevésbé, és joggal. Talán itt nem is a jobb kidolgozottság hiányzott, ellenkezőleg, ha még ennyi sincs, talán jobban belesimul a filmbe.

Teljesen mindegy, miért nem tud együtt élni a férjével, a lényeg a szimbolikus fordulat, hogy a végén, amikor rájön és megbékél azzal, kicsoda ő valójában, akkor újra egymásra találnak. Hála Istennek,
szavak nélkül.

Olga családja, életének képei azért fontosak, mert a látvány, a ruhák, a telefonok, az autók és repülőterek megdöbbentő vizuális ellenpontjai a múltnak, amelyet a megyeri parasztház változatlan
díszletei őriznek csak (és valószínűleg csak addig, amíg Mária él): rémületes, mennyire megváltozott a
világ néhány évtized alatt. Elnézést a közhelyért – a filmben persze nem az. Szerintem ezért nem baj,
hogy Olga, aki 1954-ben született, nem hatvanas nagymama, hanem negyvenes, modern nő. Persze,
ez ellentmondás, de fontosabb, hogy ő már egy másik világ része, egy olyan világé, ahol egy hatvanéves, gazdag nő simán letagadhat tizenöt évet, míg pár évtizeddel korábban egy ötvenéves nő már szinte öregasszonynak számított és látszott. Ahogy a férjével a tengerparton a mai, divatos ruháikban kergetőznek, a hideg, kék fényekben, mintha egy másik filmet látnánk, ellentétben a múltról szóló meleg, sárgásbarna atmoszférájú jelenetek sorával.

És ekkor már a film valami sokkal alapvetőbbről (is) szól, mint akár egyetlen történelmi vagy politikai
kor vagy szituáció: magáról az időről. És még ha a gondolat megint lehetne közhelyes, a filmmel együtt haladva átélni inkább megrendítő. Legfőképp azért, mert az utolsó képen az északi fény hirtelen más értelmet nyer. A bécsi, ötvenes évekbeli jelenettel összekötve arra gondolhat a néző, hogy ugyanúgy ragyogott az égen a tiszt gyerekkorában is, mint most a sírja fölött. Meg amikor még ember sem volt, akkor is. Az aurora borealis valami emberi mértékkel nézve örökkévaló ebben a történelemről szóló filmben. A zöld meg hagyományosan a remény színe.

A reményé, hogy talán bennünk, a mi történeteinkben is lehet valami örökkévaló.