Ridley Scott igazi filmgyáros, a szó lehető legpozitívabb értelmében. Egyrészt felépített egy céget, amely nemcsak az ő rendezésében készülő filmeket gyártja, hanem ennél sokkal tágabb a működési területe. Másrészt Ridley Scott mindig zsánerfilmet készít: mindig tartja magát az adott műfaj szabályaihoz és még egy kicsit csavar a dolgon, hozzátesz valamit.
Aki meg akarja ismerni Hollywood elmúlt negyven évét, annak elég Ridley Scott filmjeit végignéznie, csak westernt nem fog látni (a második világháborús filmen már dolgozik). Közben mégsem teljesen tipikus hollywoodi rendező, mert soha nem szakadt el Európától, sokszor dolgozik európai alkotótársakkal is. Háza van Angliában, Franciaországban és Los Angelesben is, idejét megosztja a három hely között.
39 évesen forgatta le első mozifilmjét, de akkorra már igen jó nevű reklámfilmrendező volt. Művészeti egyetemet végzett tervező grafikus szakon, majd a BBC-nél volt előbb díszlettervező, később pedig tévésorozatok egyes epizódjait rendezte.
1968-ban testvérével, Tony Scottal produkciós céget alapítottak.
Vannak a filmtörténetben azok a testvérpárok, akik együtt valósítják meg gyerekkori közös álmukat: együtt rendeznek (Wachowski, Coen, Taviani, Dardenne), van olyan rendező, mint Christopher Nolan, aki öccsével Jonathan Nolannel közösen írja a forgatókönyveit, de olyan testvérpár nincsen Ridley Scotton és Tony Scotton (1944–2012) kívül, akik közös produkciós céget működtettek sokáig, de rendezőként külön utakon jártak.
Tony Scott életműve is jelentős, például: Top Gun, Az utolsó cserkész, Tiszta románc, Kémjátszma, A tűzben edzett férfi.
Ridley Scott egy évtizeden keresztül reklámfilmeket rendezett, és nagyon sikeres volt ebben a műfajban. Ezt a munkáját a mozifilmek rendezése mellett is folytatta. A műfaj történetében kiemelkedő teljesítményként emlegetik az 1984-es Super Bowl szünetében bemutatott reklámot, amely egy bizonyos Apple nevű cég új termékét, a Macintosh számítógépet mutatta be.
Első mozifilmje, a Párbajhősök a cannes-i filmfesztiválon a legjobb elsőfilmes rendező díját nyerte el, ezzel egycsapásra bekerült a szakmába, válogathatott a felkérések között.
Nem is tagadta soha, hogy A csillagok háborúja hatására fordult a sci-fi felé és ez volt számára iránytű. George Lucasnak sok mindenben sikerült 1977-ben megújítani a műfajt. Az egyik fontos döntése az volt, hogy az addigi hipermodern dizájnú, mindig kifogástalanul működő szerkezetek helyett valóságosabb, kifejezetten lepusztult gépek között játszódik a történet. Például a Millenium Falcont is állandóan szerelni kell.
Ridley Scott is ezt a stílust vitte tovább: A nyolcadik utas: A halál egy rossz állapotban lévő teherűrhajó amúgy is nyomasztó terében játszódik, itt szabadul el egy az ember számára legyőzhetetlennek tűnő idegen lény. Eleinte úgy volt, hogy férfi lesz az utolsó túlélő, aki végülis legyőzi a szörnyet, de Ridley Scott csavart egyet a dolgon, nő lett a hős, aki védtelen az idegen lénnyel szemben (a teherűrhajón nincsenek fegyverek), de találékonyságának köszönhetően győzni tud.
Óriási telitalálat volt Sigourney Weavert választani a főszerepre, akinek addig nem volt különösebb filmes előélete. Ezért a szerepért Oscar-díjra jelölték, pedig ez nem szokás egy olyan horrorfilm esetében, ahol a főszereplőnek annyi a színészi feladata, hogy menekül a szörny elől.
Sok Ridley Scott filmmel kapcsolatban van ez így: pár mondatban elmondható a cselekmény és nem is különösebben egyedi. De aztán megnézve a filmet olyan művészi megkomponáltsággal találkozunk, olyan mániákus precizitással, amely csak a legnagyobb rendezők sajátja. A nyolcadik utas: A halál mestermunka: kiváló színészi alakítások, rafinált térkezelés, és rengeteg munkával megteremtettek egy olyan szörnyet, amitől valóban félni lehet.
Ridley Scott jó értelemben vett „megszállottságát” az is mutatja, hogy már kész filmjein is szeret dolgozni, javítgatni. DVD-n rendszeresen kiad "extended version" vagy "director's cut" változatokat.
Ridley Scott következő filmjében, a Szárnyas fejvadász-ban maradt a bevált receptnél: olyan sci-fit csinált, amely egy nem túl távoli és elég borzalmas jövőt mutat be. Ezúttal a pesszimista sci-fi egyik mesterének, Philip K. Dicknek Az álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című művéből indult ki.
Tulajdonképpen egy olyan filmet csinált, amely a film noir eszközeit használja fel, és megint remekelt a nyomasztó atmoszféra megteremtésében. Ilyen pályakezdés után azt lehetett volna hinni Ridley Scottról, hogy sci-fi rendező lesz, de aztán harminc évig nem foglalkozott a műfajjal. Hagyta, hogy mások húzzanak le az Alien-franchise-ról újabb és újabb bőröket. Ehelyett Ridley Scott mintha valami előre összeírt listán menne végig, kipróbálta magát mindenféle műfajban, és egyértelműen a monumentális filmek kiemelkedő szakembere lett.
Egy sor olyan filmje van, ami a festészetből kölcsönvett szakszóval egy hatalmas freskó: ókori történet (Gladiátor, Exodus) vagy középkori (1492 – A paradicsom meghódítása, Mennyei királyság, Robin Hood), esetleg modern háborús (A Sólyom végveszélyben). A történetben fő- és mellékalakok, a látványban hatalmas szabadtéri helyszínek, tömegjelenetek, és minden részlet biztos kézzel kidolgozva.