Anthony Hopkins egy wales-i kisvárosban született és mindig is büszke walesinek vallotta magát, annak ellenére is, hogy már hosszú ideje Kaliforniában él, mert ott jobb a klíma és nagyon megnyugtatja, ha több száz kilométert autózhat egyedül a végtelen amerikai utakon. A színészetet Cardiffban, majd Londonban tanulta és már fiatalon sikeres színpadi színész lett Nagy-Britanniában. Például Shakespeare Antonius és Cleopatrá-jának címszerepeit játszották Judy Denchcsel a Royal Shakespeare Company-ban. Kapott felkérést a Broadway-ről is, az Equus egyik főszerepét alakította ott. Harminc éves korától intenzíven dolgozott tévés produkciókban is. Tony Richardson Hamlet rendezésében Claudius volt. A BBC Shakespeare-összes sorozatában az Othello címszerepét kapta meg. 1981-ben A bunker című tévéfilmben Hitlert játszotta el, hogy mi történt a náci vezér utolsó napjaiban öngyilkossága előtt.
Anthony Hopkins a 2010-es években visszatért a televízió világába. Már az utómunkálatoknál tart a Lear király tévéváltozata, amely az ő főszereplésével készült. 2015-ben nagyot alakított a két ikon, Hopkins és Ian McKellen Az öltöztető című tévéfilmben, ahol Hopkins az éppen Leart játszó nárcisztikus színész, míg McKellen az alázatos öltöztetőjét játszotta. A két hollywoodivá lett sztár nem mondott nemet a BBC felkérésére, ahol korábban annyi jó szerepet kaptak. 2016-tól Anthony Hopkins felbukkant az amerikai sorozatiparban is, a Westworld-ben vállalt szerepet.
Anthony Hopkins mozifilmes karrierjét is Angliában kezdte, első jelentős szerepe Richard volt a nemrég elhunyt Anthony Harvey Az oroszlán télen című filmjében még 1968-ban. Richard Attenborough-val mindig is jó személyes kapcsolatban volt, ami hosszan tartó munkakapcsolathoz is vezetett, öt filmet csináltak együtt: A fiatal Churchill, A híd túl messze van, A mágus, Chaplin, Árnyékország.
A másik fontos rendező Hopkins pályáján James Ivory: Szellem a házban, Napok romjai, Túlélni Picassót, Az otthon túl messze van. Az amerikai rendezők közül először David Lynch adott szerepet az addig angol produkciókban játszó színésznek, 1984-ben Az elefántember sikeres film lett, de mivel Lynch és Hopkins nem jöttek ki jól egymással, soha többet nem dolgoztak együtt. 1984-ben készült a Bounty, amelyben Anthony Hopkins a hajó kapitányát, Mel Gibson az ellene fellázadó fiatal hadnagyot játszotta el kiválóan.
Thomas Harris bűnügyi újságíróként dolgozott, 1981-ben második krimije témájául az FBI különleges csoportját választotta, amely a hetvenes évek végétől kezdte tudományos módszerekkel vizsgálni a sorozatgyilkosokat. A vörös sárkány főszereplője egy olyan nyomozó volt, aki maga is megrémül attól, ahogyan a sorozatgyilkosok fejével tud gondolkodni. Menekül előle, hogy talán benne is megvan a hajlam: ezzel szembesíti egy őrült pszichiáter. Itt jelent meg Hannibal Lecter figurája: nagyon okos és nagyon gonosz.
A sikeres regényből film is készült (Az embervadász, 1986), de a mozikban nem volt sokáig műsoron. Viszont Thomas Harrist tovább foglalkoztatta az általa kitalált figura és az a bizarr helyzet, amire újra épített: egy sorozatgyilkos elfogásához egy szintén sorozatgyilkos pszichiáter ad tanácsokat a börtönből, és azzal szórakoztatja magát, hogy cseppenként adagolja az információkat. A bárányok hallgatnak végén sikerül megszöknie az egyre szimpatikusabbá váló hiperintelligens és művészetrajongó őrültnek, aki a gasztronómiának is nagy értője, áldozatai testrészeiből változatos módokon készít ételeket. Ezt a sikeres regényt is hamar megtalálták maguknak a filmesek, és itt jött be a képbe Anthony Hopkins.
Ő maga nem tartja kiemelkedő színészi teljesítménynek, amit ebben a filmben nyújt. Állítása szerint csak egy megfelelő nézést sikerült kifejlesztenie hozzá. Na de milyen egy tekintet ez! Bevonult a filmtörténetbe. A figura alig mozdul meg, Anthony Hopkins szinte csak a szemeivel játszik. Ő maga rejtélyes, kiismerhetetlen, de másoknak olvas a gondolataiban. Fölényesen birtokolja az emberi kultúra értékeit, de közben kész bármiből viccet csinálni.
Író, rendező és színész, Thomas Harris, Jonathan Demme és Anthony Hopkins valami maradandót alkottak együtt.
Talán itt jobb is lett volna megállni, de már régóta nem szokás a filmiparban békén hagyni a legendákat, hanem megpróbálnak újra és újra pénzt kicsiholni belőlük. Egy évtizeddel később Thomas Harris újabb regényt írt, amely már kizárólag Hannibal Lecterről szólt és hamarosan elkészült belőle a Hannibal című film is 2001-ben, sőt 2002-ben elővették A vörös sárkány-t és Anthony Hopkins harmadszorra is bevetette a Lecter-nézést.
A Hannibal Lecter-franchise kiaknázása ezután is tovább folytatódott: előzményfilm, tévésorozat, ahogy ez már lenni szokott. Sőt míg a regénytrilógia végén lezárul a történet, a film végét folytathatóan nyitva hagyták. Viszont Anthony Hopkins mindenfajta további együttműködéstől elhatárolódott. Sőt többször elmondta, hogy A bárányok hallgatnak-ot meg kellett volna hagyni egyszeri alkotásnak. A másik főszereplő, Jodie Foster tartotta is magát ehhez. Anthony Hopkins őszintén bevallotta, hogy az ő döntésében szerepet játszott az is, hogy beteg édesanyjának egy költséges műtétre volt szüksége. Bárhogy fanyalog azonban maga a főszereplő, az Anthony Hopkinsszal készült Hannibal Lecter-trilógia mindegyik darabja felette van a hollywoodi átlagszínvonalnak. Viszont az is igaz, hogy a figura varázsa főleg a rejtélyességében van, minél többet tudunk meg róla, annál kevésbé izgalmas.
Anthony Hopkins a kilencvenes években évente két filmet forgatott, és ezek közül egy sem lett sikertelen. Kihasználta, hogy divatba jött és válogathatott a szerepekben, nem hagyta beskatulyázni magát. Felbukkant kisebb szerepekben, nemcsak főszerepeket vállalt. Volt harsány vígjáték éppúgy, mint drámai alkotás. Különböző korokban játszódó kosztümös filmek mellett több kortárs környezetben játszódó produkció is. A bárányok hallgatnakért Anthony Hopkins megkapta a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat, bár sokat vitatkoztak rajta, hogy főszerepnek tekinthető-e, ha a film 118 percéből mindössze 17 percben szerepel.
Ezt követően menetrendszerűen, kétévente jöttek az Oscar-jelölések: Napok romjai, Nixon, Amistad, mindegyik színészi remeklés.
A 2000-es évektől a munkatempó már átlag évi egy filmre lassult, de a változatosság megmaradt: kémtörténet, csavaros krimi, életrajzi filmek. Sőt, Anthony Hopkins bekerült két franchise-ba is: a Thor-filmekben és a Transformers-ben nyilván kisebb kaliberű színész is tudta volna hozni az adott figurákat, de az alkotók ki akarták használni Hopkins nevének reklámértékét, a filmeknek meg kifejezetten jót tett, hogy egy ilyen erős jelenléttel rendelkező színész bukkan fel bennük.
Tele van a filmipar környéki bulvársajtó azokkal a hírekkel, hogy melyik színész mennyit hízott vagy fogyott egy szerep kedvéért, hogyan gyúrta ki magát és naponta hány órát dolgoztak a sminkesek egy-egy illúziókeltő munkájukon. Anthony Hopkins nem így változik át, hanem elsősorban színészi eszközökkel. Többször kijelentette, hogy nem különösebben híve az improvizációnak. Nem szereti, ha a színészek bele akarnak szólni a rendezésbe, és idegesíti, ha a forgatás közben átírják a forgatókönyvet. Színházi színész módjára dolgozik a filmeken is: jó előre felkészül, elemez.
Tökéletes szövegtudással érkezik a forgatásra, kialakult elképzelése van a figuráról és az adott jelenetről.
Többször került konfliktusba olyan rendezőkkel, akik bizonytalanok és sokféle verzióban akarják leforgatni a snittet, hogy aztán majd a vágás folyamán hozzák meg a végleges döntést. Az alaposan felkészülő Anthony Hopkins nehezen viseli, ha a rendezői instrukciókkal ide-oda rángatják.
Az interjúkban tagadja, hogy alapos felkészülő lenne. Ironikusan arra hivatkozik, hogy nehezen tanul szöveget, ezért a mondatait akár több százszor elmondja, hogy beüljenek a fejébe. Csakhogy a mechanikus ismétlés közben megszületik a figura. Akár vállalja, akár nem: Anthony Hopkins a sokat próbáló művészszínház módszereivel dolgozik, ellentétben azokkal a filmszínészekkel, akik csak a forgatáson kezdenek el egyáltalán dolgozni az anyagon. Hopkins átváltozása belülről jön, nem külsőségekben nyilvánul meg.
Külsőre egyáltalán nem hasonlít Nixonra vagy Picassóra, mégis tökéletesen eljátszotta őket.
Kapott némi segítséget frizurában, sminkben, de sokkal inkább arról van szó, hogy az eljátszott figura lényegét tudta megragadni. Néhány jellemző gesztust, mozdulatot: ahogy a szereplő létezik a térben. És ami még fontosabb: hogyan viszonyul a körülötte lévőkhöz, hogyan tekint a külvilágra. Ahogy Anthony Hopkins fogalmaz egy interjúban: a figyelem a legfontosabb. Sztanyiszlavszkijt, a modern színjátszás megalapozóját idézi: ha már megtanultad az összes technikát, akkor felejtsd el őket. Anthony Hopkins technikás színész, de képes arra, hogy egy adott ponton megtörténjen az „áttörés", az átváltozás, amikor háttérbe szorul a technika, mert a figura önálló életre kel az ihletett alakításban.
Sok filmszínész van, aki eleve markáns figura, és ezt működteti a filmekben, de nem változik át, csak snittenként produkál egy-egy alapvető reakciót vagy érzelmet. Anthony Hopkins bravúrokra képes. A Napok romjai-ban egy tökéletes komornyikot játszik, akinek nem lehetnek érzelmei, vagy legalábbis lepleznie kell azokat és mindig kifogástalanul viselkedni.
Hopkins végig a filmben meg tudja csinálni, hogy szoborszerűen merev, de közben érezzük, hogy mi minden zajlik a figura lelke mélyén.
A Hitchcock című film arról szól, hogyan készült a világhírű Psycho. Anthony Hopkins jókora műtokát kapott, ami az arcára van ráépítve és gyakorlatilag teljesen elveszi tőle a mimika eszközét, így kénytelen mindent csak a szemeivel eljátszani. Vagy a válla rándulásával. De nem a gesztusokat tervezi meg, hanem átváltozik Hitchcockká. Hopkins sok kosztümös filmben játszott és rendkívül jól állnak rajta a régi idők ruhái, mert megérti, hogyan viselkedtek az adott korszakban, megtanulja viselni a jelmezeket.
Anthony Hopkins ha csak teheti, ellene beszél a figurateremtés misztifikációjának. Például, hogy a csak a szövegtanulás miatt tölt sok időt a forgatókönyvvel. A Magyarországon forgatott A rítus című filmben ördögűző papot alakít. Erről nyilatkozva is arról beszélt, hogy csak azért olvasott utána a témának, mert szórakoztatta, nem kellett feltétlenül a szerephez. Itt is kisebbíti a felkészülés jelentőségét, pedig a forgatáson még egy igazi ördögűző pap is jelen volt tanácsadóként.
Anthony Hopkins intellektuális színészként van elkönyvelve. Viszont ha végignézi az ember az életművét, akkor meglepően sok akciófilmet talál benne. Hamis kultusz van a kaszkadőr nélkül dolgozó színészek körül: egy fegyelmezett színész nem veszélyezteti a film pontosan megtervezett forgatási menetét azzal, hogy teljesen feleslegesen megkockáztat egy sérülést.
Anthony Hopkins nem is tagadja, hogy benne az örök gyerek működik olyankor, amikor extrém dolgokat művelhet filmezés közben.
Körülötte nincsen hamis kultusz, nem tetszeleg a kaszkadőr szerepében, egyszerűen csak élvezi, ha fizikai erőfeszítésre van szükség. A vadon foglyai forgatásakor annyira belemerült a jeges vízben való játékba, hogy nem vette észre azt a pontot, amikor már veszélyesen kihűlt a teste és kórházba kellett szállítani. Anthony Hopkinsnak van egy ilyen arca is: Zorró álarca, Mission Impossible 2., Red 2. A Rossz társaság című filmben kiválóan hozza a kiégett, cinikus CIA-ügynök figuráját. Ide is elég lett volna egy „kisebb" színész, de nagyot emel a film színvonalán Anthony Hopkins személyisége, ő pedig látható élvezettel vesz részt az üldözésekben és a tűzharcokban.
Hopkins azt is megmutatta, hogy olyan figurát is gond nélkül megjelenít, aki nem intellektuális egyéniség. A leggyorsabb Indian megtörtént esetet dolgoz fel. A főszereplője egy egyszerű fickó Új-Zélandról, akinek egyetlen célja, hogy feltuningolt Indian típusú régi motorjával részt vegyen Amerikában a nagy sós síkságon rendezett gyorsulási versenyen. A betegesen kifinomult Hannibal Lecter és az érzelmeit leplező főkomornyik után Anthony Hopkins tökéletesen hozta a motormániás öreg bácsit a szomszédból, aki gyerekes optimizmussal vág bele az életveszélyes kalandba. Nyilvánvaló, hogy sok a kaszkadőri munka a filmben, de így is nagy fizikai megpróbáltatást jelentett a forgatáskor 67 éves Anthony Hopkinsnak, aki ebben az esetben is állta a sarat (meg a sót).
És ha már az alakítások változatosságánál tartunk, meg kell említeni a Promenád a gyönyörbe című, burleszkbe hajló Alan Parker filmet, ahol Hopkins szélsőséges eszközökkel jeleníti meg John Harvey Kellogg hörcsögszerű alakját, aki a huszadik század elején az egészséges életmód megszállott apostola volt, és a gabonapelyhek feltalálásával szerzett vagyonából híres szanatóriumot hozott létre, ahol a dúsgazdag pácienseket hidegzuhannyal és beöntésekkel igyekeztek még egészségesebbé tenni.
Az Ösztön című kiváló filmben Anthony Hopkins egy filmen belül jelenít meg szélsőségeket. A történet szerint a terepen dolgozó, gorillákat megfigyelő tudós professzor a majomcsapat részévé válik, nem kíván visszatérni az emberi társadalomba. De miután a hordát védve megöl vadorzókat, elfogják és kényszergyógykezelésre kerül. A főszereplőt látjuk gorillaként viselkedni és egyre mélyebb beszélgetéseket folytatni az őt kezelő pszichiáterrel.
Egy könyvkiadó felkérte Anthony Hopkinsot, hogy írja meg az önéletrajzát. Elkezdte, aztán menet közben meggondolta magát, az előleget is visszautalta. Azt mondta, hogy rájött, valójában ő egy unalmas fickó. Az élete egyenlő a munkájával, az pedig kívülállók számára szerinte nem túl érdekes. Biztosan meg tudna tölteni egy könyvet sztorizgatással, de nem akar pletykákat kiárusítani, mint olyan sokan teszik.
Abban biztosan nincsen igaza, hogy unalmas élete lett volna. Hosszú fejlődésen ment keresztül, amíg ilyen nagyszerű színész lett belőle. Korábban alkoholproblémái voltak, de úrrá lett rajtuk. Szenvedélyes dohányos volt, de le tudott szokni. Megtörtént vele, hogy elhízott, és egy fogyókúrával 35 kilót adott le.
A színészi sikerek érdekében mindig életmódot tudott változtatni.
Állítása szerint színészi sikerei tették lehetővé számára, hogy más műfajokban is kipróbálja magát. Harmadik felesége műtárgykereskedő, aki rávette, hogy gyerekkora óta megmaradt szokását, hogy rajzolgat vegye komolyabban: fessen képeket. Kiállításai vannak és gyűjtői, ő meg csak mosolyog az egészen, nem győzi hangsúlyozni, hogy ő csak egy színész, aki festeget.
Szintén gyerekkora óta része az életének a zongora, megnyugtatja, ha zongorázik és szórakoztatja, ha dallamokat találhat ki. Amikor filmrendezőként kipróbálta magát, a filmjeihez mindháromszor maga írta a zenét is. Először Dylan Thomas költőről készített filmet. Aztán Augusztus címmel Csehov Ványa bácsi-jának angol környezetben játszódó változatát forgatta le a saját főszereplésével. Szerepel a 2007-es Tudathasadás-ban is, ami egy filmforgatásról szóló szatíra, a hollywoodi filmipar megfricskázása. Anthony Hopkins tehát majdnem olyan sokoldalú, mint Hannibal Lecter, csak nem eszik emberhúst.