Szabó István különleges világa

Ha csak a filmes elismeréseket vesszük, Szabó István kétségkívül a legsikeresebb magyar rendező. A magyar Oscar-nevezések történetében a legtöbbször, összesen hétszer indították a díjért, ebből négyszer az amerikai filmakadémia jelölte is filmjeit, 1982-ben pedig a Mephisto volt az első magyar nagyjátékfilm, ami Oscar-díjat kapott. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy 2005-ben Annette Beninget a Csodálatos Júlia főszerepéért (amelyért Golden Globe-ot kapott) a legjobb színésznőnek járó Oscarra jelölték, akkor összesen öt Szabó István-film került az amerikai filmakadémia elismerésének közelébe. Szabó Istvánt filmjei felidézésével köszöntjük születésnapján.

Az Oscar-díj és a jelölések mellett rengeteg más nemzetközi sikert is elért filmjeivel. A Redl ezredes-t például a legrangosabb brit mozgóképes díjjal, a BAFTA-val tüntették ki, Berlinben pedig két Szabó-film, a Bizalom és az Édes Emma, drága Böbe is Ezüst Medvét nyert. Cannes-ban a Mephisto a legjobb forgatókönyvért járó díjat és a filmes újságírók elismerését is elnyerte, a Redl ezredes pedig a Zsűri díjával – a fesztivál egyik legtekintélyesebb díja – térhetett haza. 1999-ben A napfény íze (három Golden Globe-jelölés mellett) megkapta a sokak által európai Oscar-nak hívott Európa Filmdíjat, ráadásul nem is ez volt az egyetlen Szabó-alkotás, amire az Európai Filmakadémia felfigyelt: 2005-ben a Csodálatos Júlia is a jelöltek között volt, 1992-ben pedig az Édes Emma, drága Böbe a legjobb európai forgatókönyv díját hozta el.

Jack Valenti, Szabó István a Mephistóért elnyert szoborral, Klaus Maria Brandauer és Ornella Muti az 1982-es Oscar-gálán Forrás: AFP

Felsorolni is sok lenne az összes elismerést Moszkvától Locarnóig, Tallinntól Los Angelesig.

Pedig ezek csak a díjak. Szabó István ugyanis nem csak a fesztiválzsűrik, de a közönség körében is sikeres – és ha létezik ennek a sikernek receptje, akkor az az ő esetében talán abban áll, hogy mélységesen emberi történetekről mesél, a személyesség közérthető hangján, de a szó legnemesebb értelmében vett művészi igénnyel.

Szabó István filmjei soha nem öncélú, a film formanyelvének megújítási igényéből létrejött, bravúrkodó alkotások, hanem őszinte és világos filmek, hiteles és átélhető történetekkel, amelyek középpontjában emberi sorsok állnak. Túlzás nélkül: Szabó István a 20. század mozgóképes portréfestője, akit a személyes sorsok izgatnak konkrét történelmi helyzetekben, az, hogy az egyén hogyan képes megőrizni identitását az uralni igyekvő ideológiákkal szemben, illetve hogy meddig lehetséges az önfeladás és megalkuvás nélküli kompromisszum.

Szabó István a Mephisto rendezése közben Forrás: Magyar Fotóarchívum

Szabó István 1938-ban született, Budapesten és 1961-ben Máriássy Félix osztályában végzett, ahol egy másik klasszikus, Makk Károly volt a tanársegéd. Nem akármilyen osztály volt ez: például Elek Judit, Kézdi-Kovács Zsolt, Rózsa János, Gábor Pál, Gyöngyössy Imre, Kardos Ferenc vagy a negyedik évfolyamtól kezdve Huszárik Zoltán voltak a rendező osztálytársai.

A diplomaszerzés után Szabó hamar – a lengyel és francia filmművészet akkori törekvéseinek hatására kialakult – „magyar új hullám” egyik vezéregyénisége lett, indulásakor nagy hatással volt a filmjeire a francia újhullám (különösen François Truffaut könnyedsége tetten érhető), majd később valamennyire a svéd Ingmar Bergman filmes látásmódja – de természetesen Szabó filmjei alkotójuk senkivel össze nem keverhető kézjegyét hordozzák magukon. Az eredeti, nagy művész kézjegyét.

Már vizsgafilmjével, a Koncert című lírai etűddel felhívta magára a figyelmet: eredeti látásmódját az oberhauseni nemzetközi fesztiválon díjazták. De többi kisfilmje is a rendező különös érzékenységéről tanúskodott, az 1962-ben forgatott, „franciásan könnyed", alig 10 perces Te (Esztergályos Cecíliával a főszerepben) el is nyerte a Tours-i Filmfesztivál nagydíját.

Útkereső fiatalok – az első trilógia

Első nagyjátékfilmjének elkészítésében nagy szerepet játszott, hogy 1962-ben Herskó János rendező kérésére átkerült a Híradó és Dokumentumfilmgyárból a Hunnia Filmgyárba, ahol először Herskó Párbeszéd című filmjében első asszisztens lett. Herskó János támogatásának köszönhető, hogy 1964-ben (akkoriban rendhagyóan fiatalon) Szabó István elkészíthette első nagyfilmjét, ráadásul saját (azaz nem felülről rákényszerített) forgatókönyvből.

Álmodozások kora (Béres Ilona és Bálint András) Forrás: Manda

Az Álmodozások kora személyes vallomás és egy nemzedék filmje egyszerre. Az akkor 26 éves rendező és korosztályának világa, egy korszak – történelmi és életkori egyaránt – elevenedik meg Oláh Jancsi (Bálint András, Szabó István alteregója a korai filmekben) pályakezdő mérnök és társai történetében.

Generációs film a felnőtté válásról,

a fiatalokat feszítő érzelmi és értelmi dilemmákról, az illúziókról és az azokkal való leszámolásról. Egy generációs film pedig érinti a korosztályok közötti szakadékot is.

Íme az ellenség! Az idősebb mérnökök. A fal, amit át kell törni. A tehetségtelenek, a középszerűek, az öregek fala. Mindent a kezükben tartanak. Ők irányítanak...

– hangzik el a film narrátorszövegében.

Egy másik párbeszédben egészen másképp sejlik fel az előző nemzedék pokla. A szerelmesek, Jancsi és a jogász Éva (Béres Ilona) tráfásan-évelődve kérdik egymástól, hogy ettek-e már havat.

Apám evett havat víz helyett Auschwitzban

– mondja Éva.

Az enyém meg a Donnál

– felel Jancsi.

Két, szinte hangsúlytalan mondat, de benne a magyar történelem két rettenete, amit később dokumentarista képsorok követnek Hitlerről, Sztálin haláláról és 1956-ról, majd személyes vallomások, ki miért nem disszidált. A történelem kezd egyre személyesebbé válni, a jelen pedig tele van kételyekkel, világmegváltó tervekkel, szerelmekkel és csalódásokkal, sokszor kibogozhatatlanul bonyolult emberi kapcsolatokkal.

Miért kell fájdalom ahhoz, hogy felnőtt legyen az ember? Meddig tart a fájdalom, és mikor válik tapasztalattá?

– kérdi a film narrátora.

Az Álmodozások kora egy nemzedék egyszerre felemelő és fájdalmas kultuszfilmje, de nem csak a hatvanas évek fiataljainak, hanem sok szempontból a mai napig is érvényesen az útkereső fiatalok természetrajza.

Őszintesége és emberi melegsége miatt nem egy korabeli kritika hasonlította Truffaut korai munkáihoz Szabó első filmjét, persze maga a rendező is fejet hajtott a mester előtt. Éva és Jancsi találkozásánál a mozi épp Truffaut első filmjét, a Négyszáz csapás-t játssza, majd később, a budapesti utcákon beszélgető pár mögött kétszer is átvisznek egy táblát, amin a film plakátja látható. (17 évvel később Szabó István és Truffaut néhány széknyi távolságra ült egymástól Hollywoodban, az Oscar-díjkiosztón, Szabó István a Bizalom, Truffaut Az utolsó metró című remekműve miatt ült ott – aztán egy szovjet kommunista propagandafilm győzött. Ilyen a történelem.) Az Álmodozások korá-ban hangzik el az a korszakos párbeszéd is: „Te kommunista vagy? Nem, én mérnök vagyok”.

Az Álmodozások kora nem csak első film, de egy alkotói korszak nyitánya is volt.

Szabó István második filmje, az 1966-os Apa az Álmodozások korá-nak gondolatsorát folytatja az apa nélkül felnőtt nemzedék eszmélésének ábrázolásában. Sőt, az Apa főszereplőjének lélekrajza és cselekménye kidolgozottabb, mint az első filmé, ráadásul egy fokkal még személyesebb is: a film hőséhez hasonlóan Szabó István édesapja is orvos volt és szintén 1945-ben halt meg.

A szintén saját forgatókönyvből készült Apá-ban Szabó a privát történelmet figyelemre méltó módon használja az általános, egész történelem ábrázolására. A film főhőse, Takó (Bálint András) mitikus hőst teremt halott apjából (Gábor Miklós), és ebben az idealizált, fantáziaképekben megjelenő tökéletes hősben ott a huszadik század első felének összesűrített embereszménye és mítoszteremtése. A történet – és a történelem – sodrásában aztán az egyre inkább saját magát kereső Takó igyekszik leszámolni a benne élő hamis apaképpel, hogy önerőből, saját magától állja meg a helyét az életben. A személyes ihletésű történetben Szabó István voltaképp az ember saját múltjához való kapcsolatát vizsgálja.

Szerelmesfilm (Bálint András) Forrás: Manda

Szabó István első alkotói korszakának lezárása a Szerelmesfilm (1970). A rendező első színes nagyjátékfilmje mondanivalóját tekintve, a jelen időt emlékképekkel és fantáziákkal megszakító történetmesélése és személyes ihletése, és a főhőst megszemélyesítő Bálint András miatt az előző két film folytatásának tekinthető. A film a gyerekkori szerelem megkésett lezárásán keresztül szól az illúziókkal való leszámolásról és az emberi kapcsolatok eróziójáról.

Az Álmodozások korá-hoz és az Apá-hoz hasonlóan Szabó itt is a saját nemzedékének problémáit helyezi a középpontba, de az előző két filmhez képest sokkal több érzelemmel. A film – az emlékezés mozaikszerűségét illetően – már a rendező második korszakát is előrevetíti.

Az csupán filmtörténeti érdekesség, hogy a disszidálást is érintő Szerelmesfilm dramaturgja (Szabó István pártfogója és főnöke), Herskó János 1970-ben nem tért vissza Magyarországra svédországi útjáról, ezért a pártvezetés eltávolítatta a nevét a stáblistából.