Az 1994-ben Lillehammerben megrendezett női műkorcsolya olimpiai döntőt szokatlanul nagy figyelem övezte, csakhogy a kiemelt érdeklődés nem annyira a sportnak szólt. Egy hónappal korábban egy férfi viperával zúzta le az egyik nagy esélyes, Nancy Kerrigan térdét (az esetről itt látható egy sokkoló videó). Akinek emiatt ki kellett hagynia a nemzeti döntőt. A szálak riválisához, Tonya Hardinghoz és férjéhez, Jeff Gilloolyhoz vezettek. Az amerikai döntőt Harding nyerte, de Kerrigan végül elindult az olimpián, ahol ezüstérmes lett.
Sok akarásnak nyögés lett a vége: Hardingnak be kellett érnie a nyolcadik hellyel, ráadásul bűnösnek találták őt és férjét, el is tiltották egy életre a műkorcsolyától. Pedig, mint Craig Gillespie filmje bemutatja, Harding világklasszis volt, például lazán megcsinálta a tripla axelt (három és fél pördülés, azaz egy 1260 fokos ugrás), amit vetélytársai meg sem mertek próbálni.
A versenybíróknak viszont nem volt elég szép és elegáns.
Hardingot csak a sport érdekelte, a látszatra nem adott, ráadásul szegény és iskolázatlan családból származott, így fogalma sem volt arról, hogyan kellene úrinőként viselkednie. Harding tehetségben és atletikusságban magasan verte a mezőnyt, de fiús volt, vad és szabadszájú, így a sportág döntnökei nem tartották jó példaképnek.
Máig nem tisztázott, mennyit tudott Harding a támadásról, és ez a filmből sem derül ki: az Én, Tonya az ügy szereplőivel készített interjúkra épül, amelyek gyakran ellentmondanak egymásnak. Harding hevesen tagadja, hogy férje beavatta volna a tervébe, a férfi viszont a támadóra hárít, és azt sem tudhatjuk, mennyi igaz abból, hogy Gillooly a feleségverést űzte sportként, a nő anyja pedig egy láncdohányos, piás szörnyeteg volt, aki igen kreatív lelki terrorral akart übermensch sportembert faragni egyetlen gyermekéből.
Gillespie nem spekulál arról, bűnös-e Harding, viszont azzal sem vádolható, hogy ne mert volna hozzányúlni a megtörtént esethez. Az Én, Tonya igazi meglepetése ugyanis az, hogy ilyen vicces életrajzi filmet még nem láttunk.
Ez részben az áldokumentumfilmes stílusból fakad: Gillespie egymás után mutatja meg az ellentmondó vallomásokat, amik ettől csak abszurdabbnak tűnnek. A színészek nem csak belenéznek a kamerába a beszélő fejes interjúk stílusában, de egy-egy mozgalmas jelenetben is kiszólnak a nézőhöz, emlékeztetve, hogy ez nem a valóság, csak valakinek a verziója, amivel ők talán egyet sem értenek.
A humor másfelől abból fakad, hogy Harding és hozzátartozói egytől egyig prosztók, örök vesztesek, senki nem az eszükért szereti őket. Gillespie láthatóan vonzódik az ilyen ösztönlényekhez: ő rendezte a Frászkarika (Fright Night) 2011-es remake-jét, amiben Colin Farrell pont egy olyan atlétatrikós macsót alakított, mint Marlon Brando A vágy villamosá-ban.
Persze, nem lenne ennyire vicces a film a jobbnál jobb alakítások nélkül.
Margot Robbie úgy lényegül át a durva vonású, faragatlan Hardinggá, hogy alig maszkírozták el, az anyját alakító Allison Janney pedig groteszkebb nem is lehetne, nem véletlenül jelölték mindkettejüket Oscar-díjra, Janney pedig már megnyerte az Aranyglóbuszt és az amerikai színészcéh elismerését is alakításáért. A film kapott még egy Oscar-jelölést vágásért is, de többet is megérdemelt volna: cenzúrázatlan humora tökéletesen illik Tonya Harding stílusához.