Gary Oldman: a tényleg ezerarcú színész

Mostanában mindenki friss Oscar-díja miatt ünnepli: A legsötétebb órá-ban bravúrosan játszotta el Winston Churchill szerepét. Pár éve mindenkit meglepett visszafogott, mégis szuggesztív alakításával a Suszter, szabó, baka, kém című filmben, de aki látta a Leon, a profi-t, az nem egykönnyen felejti el Stansfieldet, a pszichopata zsarut. Hosszú pályáján eljátszotta a Sex Pistols basszusgitárosát ugyanúgy, mint Ludwig van Beethovent. Nagyot alakítottak fiatalon Tim Roth-tal a Rosencrantz és Guildenstern halott-ban, a szélesebb közönség számára pedig ő Sirius Black a Harry Potter-sorozatból és a rendőrfőnök a Batman-filmekből.

Gary Oldman is azok közé a klasszikus színházi képzést kapott brit színészek közé tartozik, akikkel nagyot nyert Hollywood. A nyolcvanas éveket sikeres színpadi színészként töltötte Nagy-Britanniában, a pályája teljesen töretlen, egészen fiatal kora óta elismerték kiemelkedő képességeit. Shakespeare darabjain és huszadik századi klasszikusokon edződött, színházi díjakat nyert el. Viszonylag hamar megtalálták maguknak az angol filmesek is. Három európai főszerep pedig elég volt arra, hogy a folyamatosan érkező hollywoodi ajánlatok miatt a kilencvenes évek elejétől Amerikába költözzön.

Három főszerep még Európában

Sid Vicious a Sex Pistols punkzenekar basszusgitárosa volt, aki se veled, se nélküled kapcsolatban élt Nancy Spungennel. Gary Oldman korábban maga is gondolkodott rajta, hogy a színészkedés helyett inkább együttest alapít. David Bowie-t tartotta legtöbbre a brit könnyűzenéből, később személyes jóbarátok is lettek: színészként együtt játszottak a Jean Michel Basquiat képzőművészről szóló, A graffiti királya című filmben, illetve Gary Oldman szerepelt David Bowie The Next Day című számához készült videoklipben. Gary Oldman nem volt jó véleménnyel a punkról és a Sid Vicious körül kialakult kultusz sem érintette meg. Viszont főszerepre kapott ajánlatot, és félretéve a bulvármédiába való érzelmeskedést, professzionális módon nekilátott a feladat maximális színvonalú teljesítésének.

Már a huszonéves Gary Oldmanen is látszik, hogy rendkívül technikás színész, tökéletesen ura a testének és a hangjának.

Drasztikus fogyókúrával igazította magát Sid Vicious testalkatához, de a színészi alakítás nem ezen múlik. A Sid és Nancy című filmben a két heroinfüggő, ocsmány módon viselkedő címszereplőt valódi szerelem fűzi össze, van bennük valami gyermeki naivitás.

1986-ban punkzenészt játszott Forrás: AFP

Gary Oldmannek ezt követően újra egy botrányhős jutott. A Hegyezd a füled! című filmben Joe Ortont játszotta, a hatvanas évek drámaíró fenegyerekét, aki megjárta a börtönt, nyíltan nem monogám homoszexuális volt, és akinek a fejét kilenc kalapácsütéssel verte széjjel szerelmi és szakmai féltékenységből az élettársa. A gyilkos partnert játszó Alfred Molinából is jelentős színész lett később. Gary Oldman pedig alkatra teljesen más figurát formál meg, mint az előző filmjében, de megint valami bájt tudott adni a környezetét folyamatosan provokáló szereplőnek.

Samuel Beckett 1953-ban megírta Godot-ra várva című remekművét, amelyben a dráma végéig nem derül ki, hogy kik is valójában a szereplők (maguk se tudják), mégis valami olyan finom költészet lengi be a sehonnan sehova se tartó nemtörténetet, ami lebilincseli az embert. 1966-ban Tom Stoppard elkövette az irodalomtörténet egyik legzseniálisabb lopását: a Godot-ra várva két főszereplőjét kölcsönvette, és belehelyezte őket Shakespeare Hamlet-jébe, ahol a két mellékszereplő, Rosencrantz és Guildenstern ugyanúgy nem értik, hogy kik ők és mi történik körülöttük.

Óriási nemzetközi siker lett a Rosencrantz és Guildenstern halott: mélyen filozofikus és ugyanakkor könnyedén szórakoztató mű.

Az 1937-es születésű Tom Stoppard később terjedelmes írói életművet hozott létre, és gyakran hívták társforgatókönyvírónak szellemessége és éles meglátásai miatt. Klasszikussá vált fiatalkori művét pedig világszerte játszották a színházak.

Tim Roth és Gary Oldman (Rosencrantz és Guildenstern halott) Forrás: AFP

1990-ben nem nagyon lehetett érteni, hogy több évtizedes, közismert művét miért filmesíti meg Tom Stoppard, aki se előtte, se utána egyetlen filmet sem rendezett. Az egész próbálkozás a feledés homályába merülhetett volna, ehelyett kultfilm lett belőle, mert Tom Stoppard rátalált arra a két fiatal színészre, akik nem voltak még túl ismertek, viszont elképesztő szakmai felkészültséggel, ihletett módon oldották meg a nehéz feladatot. Ahogy a 32 éves Gary Oldmannek, úgy a 29 éves Tim Roth-nak is addig két fontosabb filmszerep volt a háta mögött. A Rosencrantz és Guildenstern halott nemzetközi sikere katapultálta őket az amerikai filmgyártásba.

Amerikai karrier

A kilencvenes években megváltoztak a közönségfilmek. Felgyorsultak, zaklatottabbak lettek. Nyíltan, nyersen ábrázolásra került az erőszak és a szex. A forgatókönyvek pedig csavarosabbak lettek, néhol már egészen szürreálisak. Ehhez Gary Oldman szuggesztív színészi jelenléte, figurateremtő képessége nagy nyereség volt az amerikai filmgyártásnak, 1990 óta egyfolytában kapja a kisebb-nagyobb szerepeket. Például Quentin Taratino azt nyilatkozta, hogy mindig is szeretett volna dolgozni vele, csak valahogy sohasem jött össze. A pokol konyhájá-ban (a State of Grace című film, nem pedig a Hell's Kitchen Angelina Jolie-val) egyből Sean Penn és Ed Harris voltak Gary Oldman partnerei. A JFK – A nyitott dosszié-ban Lee Harvey Oswald figurájával végzett nagyon aprólékos munkát. A Rómeó vérzik-ben egy korrupt rendőrt játszik, aki először könnyedén veszi, hogy pénzért apróbb szolgálatokat tesz a maffiának, de aztán kiderül, hogy nem ő, hanem a maffiafőnök dönti el, hogy mit vállal, és így egy őrült spirálba kerül bele.

Kattintás után a cikk folytatódik!