Az olasz közönségfilm nagy hagyományokra tekint vissza: ők készítették a legjobb európai műfajfilmeket, melyek még Hollywood alkotóit is inspirálták. Ha western, akkor Leone, ha horror, akkor Argento, Bava és Fulci.
Sajnos a nyolcvanas évek óta az olasz műfajfilm hanyatlik, most viszont a Manetti fivérek csináltak egy tökéletes közönségfilmet, ami egyszerre szól olaszokról olaszoknak, és elég egzotikus ahhoz, hogy bármelyik ország vásznain megállja a helyét.
Ami azt illeti, ez még olaszoknak is elég egzotikus lehet: a Velencei Filmfesztiválon feliratozták az olasz közönségnek a vaskos nápolyi tájszólást.
A filmnek már a nyitánya remekbeszabott: egy maffiavezér temetésén járunk, ott van a sajtó, néhány gengszter balhézik, feltehetően amiatt, hogy a nagyfőnök merényletben veszítette életét, a feleség pedig teátrálisan siratja férjét.
A kamera bemegy a zárt koporsóba, ahol az elhunyt szemei felpattannak, és énekelni kezd, mégpedig arról, hogy fogalma sincs, mit keres itt, nem ismerősek neki az állítólagos szerettei, akik gyászolják.
Ő tehát nem a Camorra feje, hanem valaki más.
A bravúros felütés után visszautazunk pár napot az időben, és lassan kiderül, miért balhéztak a gengszterek, és miért zavarodott össze a koporsóban fekvő holttest: a Nápolyt uraló Halászkirályt valóban merénylet éri, viszont túléli, csak a hátsójába lőnek, de a rajtaütés szervezője azt füllenti főnökeinek, hogy a célpont halott. Ami azt illeti, a Halászkirályt felzaklatja a támadás, és elmondja filmrajongó feleségének, hogy tényleg inkább lenne halott, a nőnek pedig eszébe jut a Csak kétszer élsz című James Bond film, és három bizalmasukat beavatva megrendezik a nagyfőnök halálát, úgy, hogy helyette egy civilt tesznek koporsóba, aki pechére kísértetiesen hasonlított rá.
Csak egy gond van: a kórházban egy nővér vétlenül meglátja a Halászkirályt, és mivel ő az orvossal ellentétben nincs a maffia zsebében, a három bizalmas bérgyilkosnak el kell tennie láb alól a nőt, aki persze bombázó, hiszen filmről van szó.
Ciro akad rá először, de amikor találkoznak, egymás gyerekkori szerelmeként ismernek egymásra.
A férfinak választania kell a betyárbecsülete és a szerelem között, és mivel ez egy felhőtlenül könnyed musical, nem kérdés, hogy mire voksol.
Azt hihetnénk, innen nem lehet hova fokozni a cselekményt, de a Manetti-fivéreknek sikerül további váratlan fordulatokat (és jópár poént) behozniuk ahelyett, hogy csak bemutatnának egy véres maffiaháborút.
A film képes érzelmileg is megmozgatni a nézőt, ami nagy teljesítmény, tekintve, hogy tele van poénokkal és váratlanul dalra fakadó karakterekkel.
A Mamma Miá-val ellentétben itt a dalok javarésze eredeti, és a legtöbb kifejezetten hangulatosra és fülbemászóra sikerült, a szövegek pedig viccesen rímelnek. Viszont itt sem hiányoznak a feldolgozások: a film csúcspontján, amikor a hős és a hősnő először találkoznak, a nő a Flashdance-ből énekli el a What a Feeling átköltött verzióját, ami egyébként önmaguktól való lopás az olaszok részéről, mivel egy honfitársuk, Giorgio Moroder szerezte.
A filmnek a zenét, éneket és táncot nélkülöző jeleneteibe is jutott elég poén, de az a legviccesebb, hogy milyen körülmények között fakadnak dalra a színészek.
Mindenki megkapja a maga szólóját, a lehető legviccesebb helyzetekben: egy bérgyilkos épp akkor foglalja dalba érzéseit, amikor hangtalanul lopózik áldozata után, Ciro pedig a végső leszámolás alkalmával a hajukat lobogtató szélről értekezik tarkopasz vértestvérének.
A Manetti-testvérek filmjében minden bennevan, amit egy közönségfilmtől várni lehet, azaz tökéletes választás volt a Transilvania Nemzetközi Filmfesztiál szervezői részéről, akik a kolozsvári főtéren vetítették le egy felfújható, háromemeletes házak magasságát is elérő nagy vásznon, a szabad ég alatt.