A jazz moziba megy: Még nem hallottak semmit!

Al Jolson "blackface" énekel A dzsesszénekes-ben

A jazz és a mozi szinte egy időben jöttek a világra, nem is csoda, hogy olyan sokszor egymásra találtak. Edison korai ötcentes nickelodeonjainak közönsége a huszadik század elején már a jazz egyik előfutárának, a ragtime-nak hódolt, aztán az 1920-as évekre a mozi és a jazz egyszerre váltak nemzetközi divattá: ez Hollywood felemelkedésének évtizede, ez a jazzkorszak ideje (főleg Fitzgeraldnak köszönhetően, az amerikai irodalomban is). A nagy nevettetők a burleszkben jazzes szinkópákra dobálták a tortát, s az évtized végén az első hangosfilm is a jazzről szólt.

Ováció egy füstös kis pincebárban. Az énekes megigazítja a gallérját, mosolyog, a közönségre néz, kezével nyugalomra inti őket.

Várjanak egy percet, várjanak egy percet... még nem hallottak semmit!

Ez az első mondat, ami elhangzik Alan Crosland A dzsesszénekes című filmjében. És az első mondat a „beszélő film” történetében: a Warner 1927. október 6-án bemutatott produkcióját tekintik a filmtörténet első hangosfilmjének.

A hang megjelenése forradalmi módon megváltoztatta a filmipart,

aminek következtében némafilmsztárok sora bukott meg, mert nevetséges volt a hangjuk (erről is szól az 1952-es filmmusical, az Ének az esőben), míg mások épp kivételes orgánumuknak is köszönhették, hogy kiemelkedtek a tucatból.

Crosland filmje a beszéd- és énekhang szenzációja volt, de még nem a mai fogalom szerinti hangosfilm: dramaturgiája a némafilmeké, képközi inzertekkel és teátrális színészi játékkal, s az első mondat is a 18-ik percben hangzik el. A film Samson Raphaelson (saját novelláiból átdolgozott) Broadway-musicaljéből készült, amelyben egy manhattani zsidó kántor fia nem akar apja nyomdokaiba lépni, hanem jazzénekesként szeretne érvényesülni. Hagyomány csap össze az újszerűvel, de A dzsesszénekes zenéjében semmi forradalmi nincs, és 1927-ben sem volt, összehasonlítva az akkoriban született standardekkel (legyen szó Fats Waller, Louis Armstrong, Jelly Roll Morton vagy Bix Beiderbecke zenéjéről), de akár Gershwin 1924-es, a jazzt és a klasszikus zenét kivételes módon egyesítő művével, a Rhapsody in Blue-val. A dzsesszénekes muzsikája bemutatásakor (most meg már pláne) leginkább negédes varieté-zene, a kor esztrádsztárjának, Al Johnson tolmácsolásában – semmi köze a valódi jazzhez.

Filmtörténeti jelentősége mégsem csupán abban áll, hogy sikerén felbuzdulva a stúdiók egyre merészebben kísérleteztek a hanggal, kitárva a dialógusra és hangkulisszára éhes alkotók előtt is a lehetőségek kapuját. A Jakie Rabinowitzból Jack Robinná váló főhős meséjében ott az amerikai zsidóság beilleszkedésének huszadik század eleji története, ami együtt járt a családi és vallási hagyományok felpuhulásával, és azzal, hogy az amerikai zsidóság tömegesen jelent meg a szórakoztatóiparban, így Hollywoodban is.

A dzsesszénekes tehát az álomgyári önreflexió első példája a hangosfilm hajnalán, amelyben a sokat vitatott „blackface" (azaz a fehér színészek feketére suvickolt arcú jelenléte) páratlan módon nem rasszista elem (mint ahogyan ma emlegetni szokás ezt, az amerikai filmtörténet korai szakaszában bevett, legtöbbször valóban a feketék kigúnyolására használt „négerálarcos” fogást), hanem annak a szimbóluma, hogy a kántor fia jazzénekes akar lenni. Ennél is tágabban: a vegyes etnikumú amerikai társadalomba való beilleszkedési vágy kifejezése, a (tömeg)kulturális asszimiláció eszköze. És kicsit a sorsközösség vállalása az épp a show-business lehetőségei (a fekete muzsikusok esetében épp a tánczene) által is felemelkedni kívánó kisebbségekkel. Ahogy a jazz jelenléte (még ha csupán finomított, táncdaljellegű, szalonzenévé szelídített formában is) részben, de ugyancsak ezt a célt szolgálja: a fekete gyökerű, forradalmi zene egyszerre jelentette a húszas évek amerikai fiataljainak a sokszínű, pezsgő Amerikát, miközben a jazz (ahogy a legtöbb forradalmi, lázadó zene) az elfogadás iránti emészthetetlen vágyból is született.

Eugenie Besserer, Warner Oland és Al Jolson A dzsesszénekes c. filmben Forrás: AFP

A dzsesszénekes tehát az új amerikai tömegkultúra identitástudatát is megjeleníti, ráadásul a jazz-zenészekről szóló életrajzi (vagy életrajzi ihletésű) filmek sorában is az első. A film alapjául szolgáló musical írója, Samson Raphaelson ugyanis Al Jolson életének egyes mozzanataira építkezett, amikor megírta a zenés színpadi művé átdolgozott novelláját (The Day of Atonement). A litván származású Jolson (eredetileg Asa Yoelson) ugyanis valóban egy New Yorkba vándorolt rabbi és kántor fiaként lett a „legnagyobb szórakoztató", aki előadóművészetével később olyan sztárokat ihletett meg, mint Bing Crosby vagy Bob Dylan.

Az sem véletlen, hogy a filmben annyi a „blackface" jelenet: Jolson előszeretettel jelent meg „kormos" arccal a színpadon (majd később a vásznon), csakhogy míg másoknál ez a fogás a feketékkel kapcsolatos sztereotípiákat kiaknázó humorforrás volt, a diszkrimináció ellenében többször szót emelő, Cab Calowaynek azonos gázsit kiharcoló Jolson ezzel fejezte ki összetartását az afroamerikaiakkal. Meg persze szeretett is volna valóban azonosulni: a kántor fia ugyanis nem úgy énekelt, mint egy vérbeli jazzénekes, hanem mint egy kántor, hol emelkedetten, hol melankolikusan recitálva, hol dicsőséggel pattogtatva a dallamot. A fekete maszk a fekete lélek, a cool előcsalogatásához is kellett...

Al Jolson "blackface" énekel A dzsesszénekes-ben Forrás: AFP

Jolson és A dzsesszénekes így is kapukat nyitott. Akár Gershwin vagy Irving Berlin zeneművei, nagy szerepet játszott a fekete zene tömegkultúrába emelésében. Ezen is túlmenően, lefektette a zenészekről szóló hollywoodi filmek narratívájának alapjait – még akkor is, ha A dzsesszénekes-ben látható happy end általában távol áll az életet és halált elregélő zenészsors-filmektől. De gyakran csak látszatra: a halál ugyanis éppen úgy a belső konfliktus feloldása lehet, mint Al Jolson jazzénekesének megbékélése a családdal. Jakie Rabinowitz/Jack Robin a tradíciók és a jazz között vergődik, végül sikerül közös nevezőre hoznia a kettőt. Az önsorsrontó zenészek (mint a jazz-biopic etalonjának számító, Clint Eastwood rendezte Bird főhőse, a zseniális Charlie Parker) a drog/alkohol és a zene között lebegve végül szükségszerűen halállal oldja fel a belső pokol és az éteri tehetség összecsapását. Akárhogy is, A dzsesszénekes volt az első film, ami megmutatta, hogy a zenészek élete tele van fájdalommal és szépséggel.