Kémnek lenni unalmas dolog. A jó kémek minimalizálni tudják a kockázatot, és ha rendesen végzik a munkájukat, abban nincsen semmi izgalom. Egy igazi kém nem csinál felhajtást, viszont a mozgalmas kémfilmekben gyakorlatilag minden körül feleslegesen nagy felhajtást csinálnak. A kémek sokszor sziszifuszi munkával vizsgálnak át tengernyi adatot, információtöredékekből jutnak fontos következtetésekre. Születtek olyan kémfilmek, amelyek izgalmasan tudják bemutatni ezt. A régiek közül például a négyszeres Oscar-díjas rendező, Fred Zinnemann műve, A Sakál napja, az újabbak közül a kétszeres Oscar-díjas Kathryn Bigelow filmje, a Zero Dark Thirty – A bin Láden-hajsza. Tony Scott klasszikusában, a Kémjátszmá-ban is elhangzanak olyan mondatok a főszereplő Robert Redford szájából, amiket egy igazi kém is mondhatna.
Viszont James Bond, Jason Bourne vagy Ethan Hunt kalandjai szórakoztató mesék.
Kell egy adag jószándék, kedv a közös játékra a néző részéről, hogy elfogadja ezeknek a filmeknek a világát a sok valószínűtlen eseménnyel. Ezért aztán a kémfilm könnyű célpontja a paródiáknak, születnek is bőven filmek a műfajban. Például szeptember 20-án Johnny English újra lecsap a magyar mozikban.
A kémek ügyeibe belekeveredő civilekről szóló filmek is régóta készülnek már. Komoly műfajban klasszikus A Keselyű három napja, elavulhatatlan vígjáték még 1972-ből A magas szőke férfi felemás cipőben, amely esetében egyértelmű, hogy olyan kaliberű szakemberek mint Yves Robert, Francis Veber, Pierre Richard hatalmas munkát végeztek el a minőség érdekében. Ötletei mindenkinek vannak, de ez önmagában kevés.
Egy vígjáték írásánál irdatlan mennyiségű ötletet kell kiselejtezni, hogy ami végül megmarad, az biztosan működő poén legyen.
Nem titok, hogy így készülnek a jó komédiák, gyakran háttéremberekkel, akik segítenek még nagyobb kupac ötletet összelapátolni, hogy aztán egyáltalán nem vidám, hanem sokkal inkább gyanakvó hangulatban precízen lehessen megkonstruálni, hol kell nevetniük a nézőknek. Molnár Ferenc Játék a kastélyban című darabjában igen szemléletesen bemutat egy szerzőpárost, akik közül az egyik a domináns, a kreatívabb, a másikuk folyton aggódik, kételkedik, semmi sem elég jó neki.
A kém, aki dobott engem című film alapvető baja, hogy igen gyenge a forgatókönyve. Nem látszik a nyoma, hogy gegcsapat meg script doctorok munkálkodtak volna rajta. Susanna Fogel és David Iserson leültek valamelyikük számítógépéhez, és valószínűleg abba az óriási tévedésbe estek, hogy ami ott és akkor szórakoztatja őket, az majd a filmben is működni fog. Másokat szórakoztatni fáradságos munka.
Rendben, hogy kis költségvetésű a film, de akkor is érthetetlen, hogyan adhatott bárki 40 millió dollárt ennek a forgatókönyvnek a megvalósítására.
Egyáltalán nem arról van szó, hogy most valamiféle művészi színvonalat kérnénk számon egy kommersz terméken. Megnevettetni másokat egy szakma, megvannak a maga szabályai. Az artista kigyakorolja a számát, hogy könnyedén tudja végrehajtani. Itt meg két órán keresztül írói és színészi erőlködés zajlik. Akármennyire szurkol az ember a Budapesten forgatott filmeknek, ebben az esetben hamar kiderül, hogy egyszerűen nem tisztelik a nézőt: ezeknek ennyi is elég lesz a mozijegy áráért.
Ezt az alapsztorit ezekkel a színészekkel sokkal szórakoztatóbbra meg lehetett volna csinálni, ha belerakják a kellő mennyiségű munkát. Rendben van, hogy ez egy roadmovie: a szereplők mennek egyik helyről a másikra. De tessék tanulmányozni a sikeres roadmovie-kat, azokban az utazással nincsen letudva a dramaturgia, nemcsak térben tartanak valahonnan valahova a szereplők. Itt van nekünk húzónévnek Mila Kunis, aki a Fekete hattyú-ban hívta fel magára a figyelmet, az pedig nyolc éve volt, és azóta nem sokat mutatott. A figurájának az lenne a története, hogy harminc éves és nem tud mit kezdeni az életével, mindenben bizonytalan, aztán a vad kalandok közben derül ki róla, hogy mégiscsak egy talpraesett, vagány csaj. Erről beszélnek ugyan, de nem történik meg.
Mila Kunis ugyanolyan semmilyen, mint a többi szereplő. Kivéve a másik főszerepet játszó Kate McKinnont.
Ő mostanában nagyon népszerű Amerikában a Saturday Night Live szereplőjeként: komikus, parodista, kabarészínész. De nem filmszínész. Ezen úgy próbálnak enyhíteni, hogy az ő figurája eleve egy sikertelen színész, egy ripacs. Ha a többiek jók lennének körülötte, akkor lehetne fanyalogni rajta, hogy „sok”, amit csinál. Így az egész filmben egyedül ő legalább valamilyen. Húzná magával a jeleneteket, de neki is rém gyenge poénok vannak a szájába adva, nem tudja mindegyiket „eladni”. Egy talkshow-ban promózta a filmet, elmesélte, hogy a magyar egy megtanulhatatlan nyelv, hiába próbálkozott vele.
Bemagolt viszont egy részt az Animal Cannibals Yozsefvaros című számából,
amivel nagy sikert aratott. Felbukkan még a filmben Gillian Anderson, mint az MI6 vezetője (vagyis a Bond-filmekben M), de nem kap elég lehetőséget, pedig ő az X-akták óta jelentős színésszé érett és vígjátékokban is otthon van.
Az akciójelenetek rendezője Gary Powell, aki Bond- és Bourne-filmekben is dolgozott, most is kiváló munkát végzett.
Ehhez az elemhez járulna még kettő: a kémfilmek parodizálása és a csajos vígjáték. Ezek sikerültek vékonyra.
Végre elhangzik egy filmben, hogy egy telefon beméréséhez nincsen szükség bizonyos időre, akármilyen rövid hívás is elég hozzá. Sok ilyen poénforrást lehetne még kihasználni, szembesíteni a kémfilmeket a valósággal. Csajos vonalon szóba kerülnek a gyantázás gyötrelmei, egyáltalán az az álságos elvárás a fiatal nőkkel szemben, hogy mindig üdék és hepik legyenek. Az irány jó, de ebben sem mentek el elég messzire a forgatókönyv szerzői. Annál inkább az emésztéssel kapcsolatos dolgok részletezésében. Sajnos van egy része a közönségnek, akinek ez bejön, a többiek meg kénytelenek elviselni a téma ragozását sok vígjátékban.
A két barátnő biztosan jó kezekbe akarja eljuttatni a hozzájuk került pendrive-ot (amin persze roppant fontos adatok vannak), ennek érdekében végigszáguldanak Európa több városán. A megjelenő felirat után látunk pár snittet az adott város jellegzetes épületeiről.
Egyébként az egész filmet Budapesten forgatták le. Bécs, Prága, Amszterdam, Berlin helyszínei mind valahol Budapesten vannak.
Az utcai üldözések snittjei villanásnyiak, némi CGI alkalmazására is sor került, úgyhogy jó játék megpróbálni felismerni, hol vagyunk. A motoros elesik egy szökőkútnál, ami az Almássy téren van. Hopp, ez itt a Szatyor bár a Bartók Béla úton. A négyes metró meg Ferihegy egyértelmű. Mivel egy budapesti sem ismerheti az egész várost, tovább folytatható a játék más budapestiekkel információkat cserélve. Világosan felismerhető a budai Corvin tér, és bizony, ilyen gyönyörű könyvtára van a Műszaki Egyetemnek.