Alfa: kutyás film kutyásoknak

A jégkorszakban a törzs vadászának lenni kemény dolog. A vékonydongájú és bizonytalan Keda élete első vadászatán megsebesül és elszakad a csapattól. Halottnak hiszik, és magára marad a vadonban, egyedül kell megtennie az utat a törzs szálláshelyéig, ha életben akar maradni. Vándorútján társa lesz egy farkas, akivel egyre jobban összecsiszolódnak. Mire hazaér, Kedának már hűséges kutyája lesz, aki az Alfa nevet kapja. A farkas háziasítása igen gyorsan és nehézségek nélkül bonyolódik le a szemünk előtt bő másfél óra alatt.

Miért hajlandók kutyák és lovak mindenféle bonyolult dolgot végrehajtani az ember kérésére, amikor ezek nem is állnak érdekükben? Hogyan képes kutya vagy ló és az ember kitalálni egymás gondolatát, összetett módon együttműködni? Akik még olyan archaikus társadalomban élnek, ahol ember és állat együttélése és a feladatok közös végrehajtása magától értetődő, hétköznapi dolog, azok nem sokat tűnődnek ezen. A modern társadalmakban pedig sokan keresik önmagát a lelki élményt. Nincs már végrehajtandó hasznos feladat, csak az összetartozás öröme. Nagy rejtély, hogy kutya és ló minek is tudnak így ragaszkodni az emberhez, amikor annyival különb lények nála.

A modern emberre viszont nagyon ráfér, hogy valamilyen formában szoros kapcsolatban kerüljön kutyákkal és lovakkal, mert csak fejlődhet a jelleme ezáltal.

1976-ban készült, öt részes sorozat a Kántor. Csak öt rész, és mai szemmel elég gyenge krimik. Mégsem nagyon létezik magyar ember, aki ne ismerné Kántort. Akármilyen gyenge is maga tévésorozat, a kutya és gazdája közötti viszony minden nézőt megérint. A Rendőrmúzeumban kitömve látható az igazi Kántor, akit a filmben egy Tuskó nevű kutya játszott.

Forrás: AFP

Az Albert Hughes és Allen Hughes alkotta testvérpár közösen rendezték eddig filmjeiket (Veszélyes elemek, Halott pénz, A pokolból, Éli könyve). Albert Hughes ezúttal önállósította magát, és egy húszezer évvel ezelőtt, a jégkorszakban játszódó történetet talált ki. Amerikában is komoly kutyakultusz van, 2004 óta még Nemzeti Kutyanap (augusztus 26.) is van, aminek megünneplése egyre terjed. Úgy tűnik, az Alfa amerikai premierjét is ekkorra időzítették. Kutyanap ide vagy oda, egy kutyás filmmel nagyon mellélőni nem lehet. Ha fontos, hogy nagyon hideg legyen benne, akkor elő lehetett volna venni A vadon szavá-t (utoljára megfilmesítve 1997-ben), ha még farkasfalka is kell, akkor a Fehér Agyar-t (utoljára megfilmesítve 1991-ben).

Albert Hughes ehelyett inkább visszament a kezdetekhez, ahol egy ember és egy farkas között alakul ki szoros érzelmi kapcsolat.

Bármilyen korban játszódhatna egyébként a film. A jégkorszaki környezet lehetőséget adott azóta már kihalt, hiperagresszív vadállatok hol jobban, hol kevésbé sikerült számítógépes animációjára. Ez a korszak kizárja a technikai berendezéseket is: a vadonban elveszett embert nem fogják helikopterek keresni és maximum pattintott kőfegyvereket tud magának csinálni.

Forrás: AFP

Ahogy ember és kutya (eleinte még farkas) egyre jobban összehangolódnak, az a része jól sikerült a filmnek. Legalábbis azok el tudnak benne merülni, akik „kutyás emberek”.

Vannak viszont a forgatókönyvnek elég nehezen értelmezhető részei.

A törzs tagjai olyan helyen laknak, ahol nincs elég vadászni való vad, ezért szertartásos módon útra kelnek a vadászok. Miért nem költöznek oda, ahol vadászni lehet? Persze akkor nem kellene a csapattól elszakadt Kedának nagy erőfeszítéssel hazajutni. A frissen férfivá avatott Keda élete első vadászatára megy a törzs férfijaival. Miközben egy farkasfalkát figyelnek meg, apja, a törzsfőnök elmagyarázza neki, hogyan viselkedik az alfahím. (Az emberfalkában maga is az, utódjának a még félénk Kedát szeretné).

Szőrökbe öltözött jégkorszaki vadász a modern etológia kifejezéseit használja, ráadásul a görög ábécé betűjét.

Keda Alfának nevezi el a maga farkasát, miközben arra neveli, hogy fogadjon neki szót (tehát ne legyen „alfa”), és különben is nőstényfarkas. Rendben van, ez nem egy tudományos ismeretterjesztő film. Az meg egyre terjedő jelenség, hogy a filmforgatókönyvek nem koherens történetek. Régebben is volt olyan, hogy a hatás kedvéért sérült a logika itt-ott. Ma már rezzenéstelen arccal tűri a mozinéző a zagyvaságokat.

Forrás: AFP

A törzs tagjai nagyon zord körülmények között élnek, szülei aggódnak is a vékony alkatú Keda miatt, hogyan lesz képes helyt állni. A vadászat közben megsérül és elszakad a többiektől, akik halottnak hiszik és hazamennek. Keda visszaveri a rátámadó farkasfalkát, egyiküket megsebesíti.

A sérült ember nemcsak magát, hanem a sérült farkast is igyekszik gyógyítani, ezzel elnyeri a bizalmát.

Spontán vetik magukat a préda után, de az kicselezi őket. Rájönnek, hogy terv szerint kell kiosztani a feladatokat, és akkor hatékony lesz a vadászat. Keda elindul, hogy visszatérjen a törzs szálláshelyére, Alfa pedig ragaszkodik hozzá és vele tart. A vándorút során velük történt kalandoknál nem spórolnak a látvánnyal.

Kanada zord tájain forgattak (sokszor drónokkal), aztán számítógépes animációval mindenféle hatásos időjárási jelenségeket varázsoltak a felvételekre.

Meggyőzőek a víz alatti felvételek is: hol fürdenek, hol meg beszakad alattuk a jég. Kevés olyan jelenet van, ahol bántóan mesterkélt az animáció, alapvetően sikerült egy koherens, jégkorszaki világot megteremteni.

Forrás: AFP

A főszereplő, Kodi Smit-McPhee 22 éves, de tízévesen kezdte a filmezést, és több sikeres filmben szerepelt már: Az út, Engedj be!, A majmok bolygója: Forradalom. Az Alfá-ban nincs olyan sok eljátszani valója: megijed attól, ami ijesztő és sokat néz elszántan, hiszen az elején nyámnyila Keda a film végére strapabíró jégkorszaki vadásszá érik. Kodi Smit-McPhee-nek nyilván abban is vannak érdemei, hogy sikerült ábrázolni ember és kutya meghitt viszonyát. Ki tudja, milyen módszerekkel dolgoztak, de az Alfát játszó Chuck nevű kutya (farkas alkatú, de nem farkas) számos kiváló színészi pillanatot produkál.

Annyiféleképpen néz, olyan kifejező testtartásokat vesz fel: emlékezetes élmény ilyen sűrítményét látni annak, ahogy a kutyák viselkedni szoktak.

Ez képes eladni a vékony cselekményű filmet. Az akciók izgalmasak, a nyugodt táborozások viszont szívet melengetőek.

Biztos sokan átélték már, hogy egy álmos nyári délutánon a család a teraszon üldögél, a kutyáik meg lábhoz heverednek, és megkérdőjelezhetetlen az összetartozás: egy falka vagyunk. A 100 Folk Celsius együttes egyik borzalmas, gyerekeknek szóló dalába valahogy belekerült pár találó sor (talán saját élménye a szerzőnek): „A kutyám meg én,/A nyár közepén,/Ülünk a fűben a domb tetején,/S innen nézzük a házunk rozsdás vaskapuját.”

Sok mindent tud együtt csinálni ember és kutya, de a legmisztikusabb az, amikor nem csinálnak semmit, de azt együtt. Szemlélődnek és összetartoznak.

Az Alfá-ban nincsen nyár, hanem jégkorszaki hóvihar és keservesen meggyújtott, apró tábortűz, de sikerül hitelesen ábrázolni ember és kutya szoros kapcsolatát. Nem hazug film. Mondjuk azért Jack London ügyesebben tud cselekményt felépíteni, mint Albert Hughes és Daniele Sebastian Widenhaupt. Ők még belegyömöszölték a forgatókönyvbe, hogy Alfának kölykei is szülessenek hirtelen. Aztán a zárójelenetben az alkonyatban (vagy pirkadatban? mindenesetre módfeletett dekoratív) felbukkan a horizonton emberek és (most már) kutyák közös falkája, vélhetően vadászni mennek együtt. Nehéz lenne bárkivel vitatkozni, aki azt állítja, hogy ez übergiccs. Viszont aki élt már közös falkában kutyával, annak megdobban a szíve erre a látványra.