Könyvesbolt a tengerparton: bármiért érdemes bátornak lenni

Egy jószándékú özvegy könyvesboltot nyit egy kisvárosban. Mi baja lehet ezzel bárkinek? Úgy látszik, hogy az irigység nemcsak magyar nemzeti sport. Az ötvenes évek Angliájában is akad, aki féltékeny arra, ha valaki belekezd valami újba. Különben is, manapság már nem olvas senki – mondják ezt az ötvenes években. Most is ezt hallani folyton. Az ötvenes évek vészmadarainak sem lett igazuk. Ezért talán reménykedhetünk benne, hogy minden aggasztó jelenség ellenére nem fognak eltűnni a könyvek az emberi civilizációból. Ahogy az olyan filmek sem, mint a Könyvesbolt a tengerparton, ami imponáló szaktudást tükröz, ha nem is filmtörténeti esemény az elkészülte.

Ahogy az Alfa a „kutyás" embereknek jelenthet sokat, mások meg unják, úgy a Könyvesbolt a tengerparton egészen máshogy hathat azokra, akik szoktak könyveket olvasni, sőt arról ábrándozni, hogy könyvesboltjuk legyen vagy legalább könyvtárosok lehetnek. A filmben szépen jelenik meg a könyv mint tárgy és mint szimbólum iránti rajongás. Ráadásul gyakran szó van írókról, sőt konkrét könyvekről, az érti az utalásokat, aki birtokában van némi irodalmi tudásnak. Őszintén szólva nem nagyon látszik, hogy van-e számottevő piaca ennek a lenyűgöző professzionalizmussal megvalósított filmnek. El tudott készülni, Magyarországon is ott van a mozikban: ez azért biztató. De már a moziból kilépve, a budapesti utcán zajló átlagos hétköznap brutális otrombaságát, hisztérikus agresszivitását látva rögtön

felmerül az emberben, hogy micsoda naivitás elmesélni egy olyan történetet, amelyben Bradbury és Nabokov művei borzolják fel a kedélyeket.

Bár ahogy a vicc poénja szól: nem vak ez a ló, hanem bátor. Igazi bátorság a reménytelennek látszó dolgok műveléséhez igényeltetik. A bátraké a szerencse, vagy ha mégsem, hát legfeljebb mártírok lesznek.

Forrás: AFP

Isabel Coixet rendező jól megtalálta a helyét a filmes világban. A mai napig készít spanyol filmeket is, de angolul is forgat jól csengő nevű színészekkel érzelmes, de még nem giccses produkciókat. Többnyire női történetek, talán mert ezt várják el egy női rendezőtől. Most valahogyan megtalálta Penelope Fitzgerald (1916–2000) regényét 1978-ból. Igazságtalanság látatlanban nyilatkozni egy könyvről, de ez minden bizonnyal tényleg teljesen naiv történet.

Penelope Fitzgerald egész életében lelkes bölcsész volt, aki mások művészetét közvetítette és szolgálta. Idős korában szórakoztatta magát saját művek írásával.

Ebben a regényében a könyvek iránti rajongását vallotta meg szenvedélyesen.

Forrás: AFP

Filmre pénzt összeszedni mindig nehéz dolog, jól hangzó dolgokat kell mondani. Isabel Coixet is biztosan megpendítette a feminizmus húrját: történet egy önálló nőről, aki érvényesülni próbál a társadalom ellenállását is legyőzve. Elő lehetett venni érvnek, hogy ez a történet az elhülyülő világban a könyvek hatalmát hirdeti és a szabad gondolkodás fontosságát.

Még biztos jó sok ordas nagy közhelyet bevetett Isabel Coixet, amikkel eladta az ötletét, aztán nagy szerencsénkre nem csinált propagandafilmet.

Írt egy nagyon profi forgatókönyvet, aztán biztos kézzel leforgatott egy kisrealista filmet, amiben van valami finom, lebegő meseszerűség. A végén kiderül, hogy az egész sztori egy gyerekkori emlék, és a gyerekkori emlékeknek megvan az a természete, hogy nem gyilkos, könyörtelen realizmussal értékelnek mindent, hanem álomszerűek. Még a negatív élményekben is ott van a világra való rácsodálkozás, az újdonságok megismerése közben érzett ujjongás: jé, ez ilyen?

Forrás: AFP

Sokszor nem érti az ember, hogy miért költenek temérdek pénzt egy filmre, amikor úgy van összetákolva a forgatókönyve. Pedig azt bérmunkában ki lehet adni arra alkalmas embereknek, hogy ha nem is zseniális, de a szakmai alapkövetelményeknek megfelelő, épkézláb forgatókönyvet szereljenek össze.

Isabel Coixet forgatókönyve olyan, amilyennek egy forgatókönyvnek lennie kell.

Nem a világ legforróbb témája, hogy egy angol kisvárosban az ötvenes években egy lelkes özvegynek sikerül-e fenntartani a könyvesboltját vagy nem. De a témától függetlenül bármiről, de tényleg bármiről lehet stabil szerkezetű, jól felépített forgatókönyvet írni. Központi konfliktus, melléktémák. Főszereplők és mellékszereplők jól működtethető hálózata. Szövetségkötések és árulások. Fordulatok a történetben, amelyek átértékelnek bizonyos dolgokat. Felvett motívumok, amik később vissza-visszatérnek, egymással is összefűződnek, egyszóval gazdálkodunk velük. Bizonyos pontokon frissítésnek új szereplő, új információ. Nem kell mindent szájba rágni, megmagyarázni, a jó történtekben maradnak kis titkok, homályos foltok. Aztán az egészet kifuttatni a legvalószínűbb zárlat felé, vagy legalábbis nem túl erőltetett csavarral jutni el egy nyugvópontra. Végig jó dialógok, bennük suta, félbehagyott mondatok és szellemes riposztok egyaránt.

Ezt Isabel Coixet magas fokon műveli. Ez a film nem unalmas egy percig sem.

Nem is ritmustalan, csak megvan a maga mérsékelt tempója. Aki ezt nem érzi, annak az ilyen filmek nem valók, mert már túl magas az ingerküszöbe, eltompultak az érzékei.

Forrás: AFP

Több magyar tévécsatorna végtelenítve adja a két és fél évtized alatt elkészült, 70 részes Poirot-sorozatot. Nem győz az ember csodálkozni, hogy a tárgyi világ milyen műgonddal van összerakva benne. A belső terek a legapróbb részletekig. A ruhák, frizurák, sminkek. És minden rendkívül ízléses. Na persze, ott a két világháború közötti időszakban, az arisztokrácia köreiben vagyunk. A Könyvesbolt a tengerparton tárgyi világa is szakmai bravúr. Ötvenes évek, Isten háta mögötti kisváros.

Ízléstelen minden, de olyan magától értetődően, szinte már büszkén, hogy öröm nézni.

A piros ruha tényleg rosszul áll a főszereplőnek. Nagy ellenfele, a tábornokné rúzsozása is sminkes remeklés: mindent elmond a figuráról. Már külön-külön is olyan rettenet ruhadarabok jelennek meg, és hogy ki mit mihez képes felvenni, az minden képzeletet felülmúl. A város értelmiségije divatosnak akar tűnni, de inkább egy pojáca. Elképesztő mennyiségű munka lehetett a lakásbelsőkhöz minden egyes tárgyat megtalálni.

Csak az angolok olyan pihent agyúak, hogy sapkát horgolnak a teáskannára, hogy lassabban hűljön ki.

Na de milyen ronda sapkát láthatunk ebben a filmben: kap is egy külön snittet. Úgy általában sok minden kap egy külön snittet, ettől aztán a tempó tényleg mérsékelt.

Forrás: AFP

Remek szórakozást nyújt az angol társalgási stílus. Ebben sokat romlottak mostanában a britek, de itt még az ötvenes években vagyunk és rá is játszik a film erre. Csak két eset van, amikor egy-egy szereplő elveszti az önuralmát, ezek a részek gyengén is sikerültek. Végig mindenki a végletekig udvarias és tartózkodó, miközben zajlik a háború. A tábornokné, a környék nagyasszonya, szeret arról fecsegni, hogy milyen jó lenne művészeti centrumot csinálni a régóta üresen álló ódon házból, de már hét éve nem kezd bele. Neki csak az a fontos, hogy beszélhessen róla. Amikor a háborús özvegy úgy dönt, hogy ideje valami célt adni az életének, és a régi házban megnyitja a könyvesboltját, a tábornokné mindent megtesz, hogy megszűnjön az üzlet.

Egészen eldurvulnak az események, és mindenkinek döntenie kell, hogy melyik oldalra áll. Izzanak az indulatok, de mindenki igyekszik tartani a jómodort. Csak úgy ömlik kifelé a szájakon a sok understatement.

Nem állítanám, hogy oda vagyok érte. Értsd: utálom. Nem hiszem, hogy ez lenne a megfelelő pillanat. Értsd: szó sem lehet róla. A sok feltételes mód, hümmentés, torokköszörülés. De nem szabad bedőlni az angoloknak, ők azért összekalapáltak egy világbirodalmat, népeket igáztak le. A gorombaságokat rikácsoló kefebajszos pszichopata sehol nem volt hódításban hozzájuk képest. Kortyolják a teát, megdicsérik a süteményt, nagy átéléssel megbeszélik mint újdonságot, hogy ma esik az eső (nem mintha tegnap nem esett volna), de közben kőkeményen érvényesítik az érdekeiket. Mostanság mintha éppen abba az irányba manővereznének, hogy olyan klubtagok legyenek az EU-ban, akik nem fizetnek tagsági díjat. Az irodalomrajongó főszereplő pont az érdekérvényesítésben nem annyira jó, és külön erénye a filmnek, hogy nem is arat édeskés mellékízű győzelmet. Végig kiválóak a dialógok, a sok modorossággal, körmönfont fogalmazással, eufemizmussal.

Forrás: AFP

Két szókimondó ember van az egész filmben. Az egyik egy kislány, szerepe szerint tíz-tizenkét éves. Honor Kneafsey 2004-ben született, hétéves kora óta forgat, a Könyvesbolt a tengerparton a tizenötödik munkája. Egészen profi módon játszik, egyáltalán nem aranyoskodik, tudatos minden rezdülése. A másik szereplő, aki őszintén viselkedik és szövetségese a könyvesbolt-alapítónak egy remeteként élő, sokat olvasó öregúr.

Bill Nighy elsősorban komikus színészként ért el sikereket, de nem először bizonyítja, hogy komolyabb műfajban is otthon van. Rendkívül visszafogottan játszik, de közben beszélnek a szemei. Rendezői és operatőri érdem, hogy sikerült pontosan megmutatni ezeket a beszédes szemeket.

Amerikából szerződtettek specialistát az intrikus tábornokné szerepére Patricia Clarkson személyében. Ő is erőteljes jelenléttel, igen pontos gesztusokkal dolgozik. A főszereplőt, Emily Mortimert gyakran foglalkoztatják Nagy-Britanniában és Hollywoodban is, mert ő is rendkívül megbízható, minden pillanatot uraló színész. Nem engedi elcsúszni a szentimentalizmus irányába a történetet. Az általa eljátszott figura nem kiemelkedő semmiben (neki is rettenetes ruhái vannak), hétköznapi ember.

Nem bármilyen irányú tudása emeli mások fölé, csak a makacs bátorsága, amíg el nem fogy.

Az egész szereposztás tökéletes, a legkisebb szerepekben is jól képzett, tréningben lévő színészek éppen a megfelelő árnyalatokat találják el. Tekintettel arra, hogy ez az egész filmet jellemzi, nyilván Isabel Coixet színészvezetési képességeit is dicséri.

Arról a történetvázról, hogy egy egyedülálló nő boltot nyit egy kisvárosban, és ez nem mindenkinek tetszik, könnyen eszünkbe juthat a 2000-ben készült Csokoládé. Bármennyire is szeretetre méltó film a Könyvesbolt a tengerparton, nem lehet elhallgatni azt a kegyetlen tényt, hogy a Csokoládé egyszerűen másik súlycsoport. Vadabb történet, erősebb hatáselemekkel. Rendezője és főleg a szereposztása valóságos nehéztüzérség. A Csokoládé öt Oscar-jelölést gyűjtött be. A Könyvesbolt a tengerparton míves munka és kellemes időtöltés megnézni. Jelentősége nem mérhető például a Csokoládé-hoz, mégis nagyon fontos, hogy készüljenek ilyen filmek is, amik nem a zsánerfilmek agyonhasznált kliséiből próbálnak még némi hatást kicsiholni, de nem is szükségeltetik a befogadásukhoz különösebb nézői erőfeszítés, végigvezetnek egy jól felépített történeten.