Legénybúcsú Bt.: Budapest a királyság!

A francia film a szabadság, sőt szabadosság, a féktelen életöröm félig mesebeli városának ábrázolja Budapestet. Ennek örülhetünk. Kicsit balkánibbnak, mint amilyen valójában. Erre meg csak legyintsünk rá nagyvonalúan, ugyanis azért is tódulnak ide a turisták többek között, mert nemhogy a Balkánnál, de sok nyugat-európai nagyváros vigalmi negyedénél is jobb a közbiztonság. Ezt legjobban maguk a legénybúcsúsok veszélyeztetik, de ez meg csak azoknak a baja, akik Belső-Erzsébetvárosban próbálnak meg hétköznapi életet élni.

A film eredeti címe egyszerűen: Budapest. Próbáljunk meg erről az elején egy kicsit nem tudomást venni. Nem túl vaskos filmográfiával rendelkező alkotók választottak egy divatos témát és nincsen más céljuk, mint nevettetni. Jó érzéke van a projekt résztvevőinek ahhoz, hogy miben van humor. Elég széles a paletta a társadalomkritikától az abszurditáson keresztül az emésztéssel kapcsolatos poénokig vagy odáig, hogy egy nő nagyon kövér.

Ízlés kérdése, hogy kinek mi vicces, de szerencsére az alpári humorból olyan kevés van, amennyit még a finnyásabb néző is megbocsáthat.

Az ötletgazda Manu Payet, aki megírni, rendezni, főszerepelni akarta a filmet, végül aztán Xavier Gens lett a rendező, ami jó választásnak bizonyult. Az eddig akciófilmeket rendező Gens gondoskodott a feszes tempóról és sok a képi poén is: lassítások, gyorsítások, villanásnyi snittekből álló mozaikok. A dróntechnika is bevetésre kerül, felülnézetből merészen közelről követjük például a Szabadság-hídon áthajtó kisbuszt.

Jonathan Cohen, Manu Payet Forrás: AFP

A forgatókönyv megírásába Manu Payet bevonta Simon Moutairou-t is, aki más filmeknél kifejezetten dialógusfelelősként van feltüntetve. Nehéz mesterség a párbeszédírás: tempósan haladni kell a történettel és szórni kell a poénokat is. Hányszor feszeng az ember a nézőtéren, amikor egy-egy filmben egy helyben toporog a történet és a színészek vicceskednek. A Legénybúcsú Bt. egy lendületből végigmegy, elmesél egy kompakt történetet, miközben minden elhangzó mondatból úgy minden második poén is egyben.

Szintén professzionális, tudatos forgatókönyvírói munka, hogy a sztori mindhárom szintje ki van találva.

Megáll a lábán az alaptörténet, és óvatosan terhelik, mert amúgy nem valami masszív szerkezet. Szóval csak annyit akarnak kihozni az alapötletből, amennyi benne van. A „középszint” létezéséről sok forgatókönyvíró tudomást sem vesz. Kivételes, ritka filmeknél lehetséges csak, hogy ne legyenek időnként fordulatok a történetben, amikor teljesen átrendeződnek a viszonyok. Payet és Moutairou pontosan érzékelik, mikor ülne le a film, mikor kell egyet csavarni rajta. A legalsó szint az emlékezetes pillanatoké: ütős mondatok, erős gesztusok, meglepő látvány. Nem szabad hagyni a nézőt belekényelmesedni a filmbe, folyton piszkálni kell. Fontosak még a visszatérő motívumok, cinkossá teszik a közönséget, amikor felismeri őket, aktív résztvevővé. A Legénybúcsú Bt. még azt is megengedi magának, hogy Csehovtól kölcsönveszi a sirály szimbolikus motívumát és eljátszik vele.

Edvi Henrietta, Monsieur Poulpe, Jonathan Cohen, Manu Payet Forrás: AFP

A világ elsőszámú turistacélpontja Párizs, ehhez képest Vincent (Manu Payet) és Arnaud (Jonathan Cohen), akik gyerekkoruk óta barátok, unatkoznak Párizsban, sőt az egész életüket unják. Pedig sikeresek. Csinos, értelmes feleségeket találtak, csak a házasságaik ellaposodtak kicsit: Cecile (Alice Belaidi) túlságosan megengedő, Audrey (Alix Poisson) túlságosan szigorú a férjével.

A két barátnak menőnek számító munkahelyeik vannak: öltönyös-nyakkendős cégesdi, hajszolni a profitot és közben tűrni, ha a főnök csicskáztat.

Ahogy Lovasi András, Kossuth-díjas költő írja: „És sápadtan feljön a nap / A megszomorítottak / Sőt a megalázottak is / Szép ruhába bújnak. Kiskosztüm vagy öltöny / Mindegy csak ne csöpögjön / A véred a kőre a / Munkahelyi miliőbe." Egy laposra sikerült legénybúcsún kerül szóba, hogy nem jó hely Párizs, bezzeg Prágát dicsérik. A jó karban lévő, 54 éves rúdtáncosnő (egyébként az 59 évesen is dekoratív holland színésznő, Tamar Baruch játssza), aki magyar, közbeszól, hogy Prága az semmi, mert Budapest a legjobb bulihely a világon. Ahogy ő mondja: Budapest a királyság!

Manu Payet, Alice Belaidi Forrás: AFP

Innentől elkezd agyalni a két házaspár, hogy legénybúcsús all inclusive szolgáltatással mennyit lehetne kaszálni. Úgy tűnik, hogy sokat, mert Magyarországon (szó szerinti idézet következik) „szegények az emberek és jól ki lehet őket használni”. Ez már csak ilyen film: hánynak és szellentenek is benne, de közben Csehovtól idéznek és történelmi igazságot mondanak ki. Bárcsak az Európai Unió beszélne ilyen nyíltan, hogy a történelem által megtaposott kis országoknak valójában szoftgyarmati státuszt szánnak: olcsó munkaerő, olcsó nyersanyag és piac a silány termékeiknek. Ha pedig egy-egy szoftgyarmat védeni próbálja a saját érdekeit, akkor jönnek azzal, hogy nem tartja tiszteletben az európai értékeket.

Az egyik csontrészeg francia vőlegény őszinteségi rohamában azt üvölti, hogy nem akar többet a menyasszonya unszolására gluténmentesen étkezni, mert azt se tudja, mi az a glutén,

még az is lehet, hogy jó dolog (pontos társadalomkritika: a mindentől mentes ételek ostoba divatja). Sőt ő itt akar maradni Budapesten, mert ez egy jó hely, itt izgalmas az élet, nem úgy, mint Amiens-ben. A filmben minden franciának tetszik Budapest, a vállalkozás felpörög. A valóságban is tele vagyunk turistákkal, nyilván nem szenvedni járnak ide. Viszont ha megkérdezek egy tetszőlegesen kiválasztott budapestit, egészen biztosan elkezd panaszkodni. Nem lehetne megpróbálni szeretni a városunkat?

Jonathan Cohen, Manu Payet Forrás: AFP

Szóval, ha nem Budapesten játszódna, akkor is szórakoztató film lenne a Legénybúcsú Bt., de külön kis ajándékok vannak benne elrejtve a magyar közönségnek. A legelső legénybúcsú úgy elfajul, hogy a híradóba is bekerül rendőrségi ügyként.

A komplett nézőtér felröhög, hogy ki a hírolvasó.

Egyébként nem sok magyar szereplő bukkan fel. Edvi Henrietta magas, szőke, roppant dekoratív. A közszemlére kitett combja olyan hosszú, hogy elfárad az ember szeme, mire végignéz rajta. A művésznő egyébként a közelmúltig a szombathelyi színházban volt társulati tag, játszott már Csehov-darabban is, és benne van a hosszú idő után végre megint dolgozó Jeles András készülő filmjében is.

Csupa magyar zenék szólnak végig.

A végefőcím alatt például Neoton, és hiába gondolkozom rajta legalább harminc éve, ötletem sincsen, hogy mi lehet a „kerékbe zárt magány”. Budapest sokszor játszotta már filmen Párizst, most talán azt is megértük, hogy Párizs játssza itt-ott Budapestet. Vannak jellegzetes budapesti helyszínek, de sok olyan semleges háttér is, amiről nem lehet eldönteni, hogy hol van.

Alice Belaidi, Alix Poisson Forrás: AFP

Nagyot dob a filmen még egy szereplő, Georgio talán azért nevezi így magát, mert a György kiejtésével nem boldogulnának a turisták, a többi magyar figura Attila, Gábor, Norbi névre hallgat.

A Monsieur Poulpe művésznéven működő illető 190 centi magas és valószínűtlenül vékony. Hiperaktív különböző vicces sorozatok környékén: ír, rendez, színészkedik. Ez eddig a legnagyobb filmes szerepe.

A párizsi magyar rúdtáncos ajánlja be hozzá a két tanácstalan franciát, és Georgio nélkül nem is boldogulnának, ő mindenkit ismer, bármit megszerez, elintéz. Különböző pszichoaktív anyagoktól mindig szét van csúszva egy kicsit, de ez nem akadályozza abban, hogy hatékony legyen, mindig végtelen optimizmussal és életörömmel jön-megy. Például az egyik jelenetbe hóna alatt egy jókora felfújható,

rózsaszín flamingóval érkezik meg. Áttuszkolja az ajtón, majd udvariasan megkérdezi, hová tehetné le. Sose tudjuk meg, hogy mit akart vele.

És ez így megy a teljes filmen keresztül. Georgio mintha Rejtő Jenő valamelyik regényéből lépett volna ki, teljesen valószínűtlen személyiség. Illetve dehogy: Rejtő Jenő sokat üldögélt budapesti kávéházakban figuralesen. A mai romkocsmák világa is tele van minden írói fantáziát felülmúló alakokkal.

Forrás: AFP

Az szomorú egy cseppet, hogy ők egyre inkább kiszorulnak, mert jönnek a hervasztóan hétköznapi, sakálrészegen randalírozó legénybúcsúsok. Ezek szerint nemcsak angolok, hanem most már franciák is. Az egykor meseszerű, barátságosan bohém bulinegyedben már stabilan jelen vannak a prostituáltak és a stricik. Utóbbiak, ha már felügyelik a placcot, másokat is futtatnak: kamu drogárusokat. A legénybúcsús (1) talajrészeg (2) Nyugat-Európában vannak utcai drogárusok, végtelen az utánpótlás illegális migránsokból, akiknek semmi vesztenivalója nincsen, és a turista nem tudja, hogy Budapesten ez másképp megy (3) az élet császárának érzi magát Budapesten, még azt is elhiszi, hogy nevetségesen olcsón kaphat kokaint.

Csakhogy sütőport vásárol. Nyilván senki nem fordul a rendőrséghez, hogy nem kokaint kapott a pénzéért.

Különben meg semmi illegális nincsen abban, ha valaki sütőport árul a Kazinczy utcában. De még mielőtt bárki úgy döntene, hogy a hétvégén keres egy kis pluszt pénzt, ne feledkezzen meg róla, hogy ebben az üzletágban sincsenek szabadúszók, ugyanúgy széles vállú, komor tekintetű emberek ellenőrzik a kamu drogárusokat, mint a prostituáltakat.

Manu Payet, Jonathan Cohen, Monsieur Poulpe, Arthur Benzaquen Forrás: AFP

Szomorú, hogy idáig jutottunk. Illetve logikusan követhető a történelmi folyamat. Hosszú évtizedeken keresztül az volt a főváros terve, hogy még a második világháború előtti elképzelés szerint a Deák tér és a nagykörút közé felépül az impozáns Madách sétány. Bolond lett volna bárki bármilyen ingatlant fejleszteni, akárcsak állagmegóvással foglalkozni, ha egyszer biztos volt, hogy letarolnak komplett háztömböket, ezért jól lepusztult a Belső-Erzsébetváros.

Könnyen, olcsón jutottak itt helyekhez azok, akik bohémkocsmákat akartak nyitni. Az igazi romkocsma nemcsak szeszmérés, hanem kulturális centrum is egyben. Tényleg világhírű lett a jelenség, jöttek a turisták, hozták a pénzt.

A bulinegyed tényleg a saját hajánál fogva emelte fel magát. Aztán egyrészt véget ért a 2008-ban kezdődő gazdasági válság, megnőtt a befektetők kedve. Másrészt eldőlt, hogy sohasem lesz Madách sétány.

Átmeneti korszakban vagyunk, fogynak a romos épületekből kialakított, szürreális képződmények, ahol permanens fesztiválhangulat van.

Mindenki barátságos mindenkivel, ahogy ez a Szigeten is szokás. Legalábbis szokás volt egykor. Folynak az építkezések, úgy tűnik, ki fog alakulni valamiféle mini Las Vegas, aminek vonzerejét növelik az olcsó drogok és az olcsó prostituáltak. A Legénybúcsú Bt. még megmutat valamit a Párizzsal is versenyképes, felszabadító légkörű, pezsgő bulinegyedből, de már ott van benne a szánalmas, fapados Las Vegas is.

Jonathan Cohen, Manu Payet Forrás: AFP

Tényleg csak az a furcsa, hogy a környéket jószándékú emberek kulturális törekvései mozdították ki a holtpontról. A Rácskert helyén TÜZÉP-telep, a Kuplung helyén autószerelő műhely volt. Vannak ilyenek egy valamirevaló belvárosban?

A Szimplakert volt az első romkocsma 2004-től, ahol kezdetben még művészfilmeket vetítő mozi is működött, és a mai napig termelői piac van vasárnap délelőtt.

Jómagam egyetemi hallgatókat vizsgáztattam ott nyugalmas júniusi délutánokon, jobban éreztük magunkat ilyen helyen, mint egy rideg tanteremben. A tananyagot persze így is tudni kellett.

A magyar mozikban minden hónapban bemutatnak legalább egy francia vígjátékot. A Legénybúcsú Bt-nek véletlenül éppen a budapesti legénybúcsú európai divatja a témája. Szórakoztató film, sőt felhívja arra a figyelmünket, hogy (Bereményi Géza, Kossuth-díjas költő szavaival) „Itt van a város, vagyunk lakói, / Maradunk itt, neve is van: Budapest”, de sokkal vidámabb, barátságosabb hely ez a mi városunk, amilyennek gondolni szokás. Csak az a szoftgyarmati érzés ne szorítaná az ember gyomrát, hogy miközben ebben a filmben franciák keresik és megtalálják emberi önmagukat, addig a magyar nők szépségét dicsérik ugyan (teljes joggal), de minden magyar nő olcsón megkapható, az ügyfelet lelkesen kiszolgáló kurvaként jelenik meg, sőt a masszázsszalonnak becézett kuplerájokat is megemlítik.

Életet vittünk a szomorú Belső-Erzsébetvárosba, de a legénybúcsúsok elirigyelték tőlünk. Ez már itt valami egészen más kezd lenni.

Nagyon úgy tűnik, hogy bizony egyszer majd továbbmegyünk. Végleg. Szerencsére elszánt emberek újra és újra otthonos, emberi helyet csinálnak valami romhalmazból, aztán persze menni kell, ha jönnek az ingatlanfejlesztők. Hosszú a veszteséglista: Ráckert, West Balkán, Tűzraktár, Kertem, Corvintető, Kuplung és így tovább. Most a Dürer-kert van célkeresztben, de semmi baj, mert mindig lesznek új helyek.