Volt egyszer egy téka: méltó búcsú, jóleső nosztalgia

A mozgókép találmányból, technikai lehetőségből nagyon hamar önálló művészeti ággá vált, és gyors tempóban hozott létre örökre érvényes műalkotásokat. Ahogy a japán cégek 1977-től elárasztották a világot a VHS-technológiával, egyszerre teremtették meg a lehetőségét, hogy terjedjen a mozikban szalonképtelen trash, illetve bárki számára elérhetővé váljon az összes érték, amit a filmművészet létrehozott. A technológia önmagában csak lehetőség, mindig az emberen múlik, hogy mire használja. A kilencvenes években Budapestet sokkal barátságosabb várossá tették az Odeon videotékák, amelyek találkozóhelyek, szellemi központok voltak. A Corvin moziban található téka dolgozói megszűnő munkahelyüknek akartak emléket állítani, kicsit nosztalgiázni az ifjúságukon, de olyan dokumentumfilmet készítettek, ami ennél jóval többről szól.

A fénykoruk a VHS-korszakra esett, aztán DVD-re átállva működtek még egy darabig, viszont most már tényleg itt van a tékák eltűnésének ideje. De búcsúzni csak szépen szabad. Csizmazia Gábor tíz évig dolgozott a Corvin moziban található videotékában, ami 22 évnyi működés után idén bezárt. Csizmazia Gábor mivel búcsúzhatott volna szebben a filmek iránti rajongás szentélyétől, mint egy filmmel?

Először sokkal kisebb léptékű dologra gondolt, de akkora volt a projekt körüli lelkesedés és olyan sikeres a közösségi finanszírozás, hogy másfél órás, professzionális dokumentumfilm született, ami még moziforgalmazásba is került.

A Volt egyszer egy téka túlnőtte a kereteit, nemcsak a Corvin-beli téka 22 évéről szól, hanem rengeteg kultúrtörténeti érdekesség került bele és humoros, kifejezetten szórakoztató is. Színészek rövid improvizációi és gondosan kiválogatott híres filmrészletek színesítik a dokumentumfilmet.

Ez az alkalmi gesztus tulajdonképpen mintát is adhatna, mert Budapest mindig is egy pezsgő kulturális életű város volt, minden generáció megtalálta a módját annak, hogy jól érezze magát. Csak fogni kell egy kamerát és nyomába eredni egy-egy témának, bemutatni valamilyen jelenség történetét. Például a kilencvenes években nemcsak az Odeon tékák igényes kínálata tette barátságosabbá Budapestet, de a legendás klubok is, azok a koncerthelyszínek, ahonnan elindultak a kezdő zenekarok.

Ahogy a romkocsmák története is a kilencvenes évekre nyúlik vissza, és nagyon úgy néz ki, hogy lezárulóban van egy korszak:

a turistahordák kiszolgálása már teljesen más dolog, mint ahogyan ez elkezdődött. A fővárosi könyvtárhálózat egyik kerületi fiókjában alapvetően illegálisan gyűjtöttek hivatalosan ki nem adott zenéket, vitt az ember kazettát és átmásolták neki, ez is egy olyan kulturális gócpontja volt Budapestnek, ami egyszer megérdemelne egy alacsony költségvetésű dokumentumfilmet.

Forrás: Vertigo

Csizmazia Gábor mint rendező félt attól, hogy egy-egy beszélő fej pár mondatnál többet mondjon el egyszerre, pedig igen erős és népes csapatot válogatott össze, nagy dumás mindenki és van mit mondania. Egykori tékások és kölcsönzők, akik aztán nagyon különböző életutakat jártak be, de a filmek iránti rajongás összeköti őket.

A pult mindkét oldaláról lettek filmrendezők: Miklauzic Bence és Mátyássy Áron odeonosok voltak, Gigor Attila és Pálfi György megszállott kölcsönzők.

2012-ben Pálfi György elkészítette a Final Cut: Hölgyeim és uraim című egyedi kísérletét, ami egy love story-t mesél el 450 híres filmből vett snittekből összerakva. A Corvin téka csapata tevékenyen részt vett a munkában: Pálfi György leadta a rendelést, hogy például csókjelenetek kellenek, kapott a tékásoktól egy nagy kupacot és abból válogatott. Merthogy létezett ez a szinte már foglalkozás, hogy valaki „tékás”, legalábbis az Odeonnál. Nagy tárgyi tudású, érzelmileg elkötelezett emberek álltak a pult mögött, akik el tudták igazítani a kölcsönzőket a kivételes kínálatban.

A mozgóképrögzítés technikai megoldása után hamar kiderült, hogy ez nem csak vásári látványosság lesz, hanem önálló művészeti ág. Már a némafilmek korszakában keletkeztek elképesztő teljesítmények, és az amúgy nem túl vidám huszadik század abszolút sikertörténete, ahogy a film töretlen lendülettel ment előre a maga fejlődési útján. Az aktuális állapoton mindig szokás volt egy kicsit fanyalogni, de több mint száz éve folyamatosan keletkeznek olyan filmek, amiket mindig is nézni fognak, amíg emberi lények előfordulnak ezen a bolygón. Japán mérnökök fejlesztették ki a hetvenes években a VHS-formátumot, amelynek esetében a minőségnél fontosabb volt, hogy könnyen kezelhető és olcsó legyen.

Sikerült demokratikussá tenni a filmművészet örök értékeihez való hozzáférést. Nem túlzás azt mondani, hogy ez egy korszakváltás volt az emberi kultúra történetében.

Ettől kezdve önálló, független döntés eredménye lehetett, hogy valaki megnézzen egy filmet. Magyarországra a nyolcvanas évek elején kezdték behozni diplomaták és kamionosok az első lejátszókat és videokazettákat. Nincs rajta mit csodálkozni, hogy a kamionosok nem Bergman-filmeket csempésztek be. A Volt egyszer egy téká-ban megszólalók is azt idézik fel, hogy kommersz klasszikusokkal kezdték a videózást. Kézenfekvő megoldás volt, hogy a könyvtárak mintájára filmkölcsönzők nyíljanak, ez a folyamat Magyarországon 1985-ben kezdődött el.

Simon Kornél a fehér köpenyes tudós szerepét játszva sok érdekes információt oszt meg a nézőkkel, de magánemberként is megszólal mint aki sok filmet kölcsönzött Forrás: Vertigo

1993-ban merült fel, hogy a Budapest Film a mozijaiban helyet adna olyan videotékáknak, amelyek elsősorban a művészfilmekre koncentrálnak. Az Odeon-hálózat működésének sohasem volt célja, hogy nagy profitot termeljen. A kommersz filmeknél is igyekeztek egy bizonyos színvonalat tartani, bár az akkor még a városrehabilitációt hírből sem ismerő nyolcadik kerületi Corvinban más filmkészletet gyűjtöttek, mint a lánc első és legelitebb tagjában, az egykori Duna moziban. Az Odeon óriási sikert aratott, csúcsidőben tízen is sorban álltak. Hogy valamivel eltöltsék az időt, beszélgettek egymással: természetesen filmekről. A tudatosan fejlesztett hálózat (Tabán, Puskin, később Művész mozi) kínálata lehetővé tette, hogy

valaki végre megnézhessen olyan filmeket, amikről korábban csak hallott, esetleg homályos emlékei voltak róla tévéből, moziból.

A hetvenes-nyolcvanas években érdekes jelenség volt, hogy az emberek filmeket meséltek el egymásnak: groteszk módon szájhagyomány útján terjedtek az értékek. Tudta egy filmről valaki, hogy mi van benne, csak látni nem látta. És akkor elmúlt ez a faramuci helyzet, végre szembesülni lehetett híres filmekkel a maguk valóságában. Sok tékásnak van arról is története, hogy valaki úgy jött kölcsönözni, hogy pozitív, de csak halvány emlékei voltak egy-egy filmről. A filmrajongó odeonosok persze kitalálták, hogy melyik klasszikusról lehet szó és sokaknak okoztak így örömet.

A kilencvenes években jó üzlet volt videotékát üzemeltetni, tele volt velük a város, de az Odeon más volt. Egy klub volt, ahol tékások és kölcsönzők személyesen ismerték egymást. Más helyekkel ellentétben hamar feladták az egyébként reménytelen harcot a visszatekerés ügyében, és pénzbüntetés követelése helyett speciális gépeket vásároltak. Gondolná valaki, hogy olyan világméretű problémát jelentettek a visszatekerés nélkül visszavitt VHS-kazetták, hogy megérte kifejleszteni és forgalmazni olyan gépet, ami csak erre volt alkalmas? Az Odeon küldetéstudatának az is része volt, hogy egyetlen olyan nap volt a hálózat történetében, amikor nem nyitottak ki: 1999 augusztusában az egész csapat lement a Balatonra megnézni a teljes napfogyatkozást.

Egyébként minden ünnepnapon is nyitva voltak, hátha valaki akkor érzi úgy, hogy szüksége lenne egy filmre.

A fiatal, filmrajongó tékások bármikor szívesen mentek be dolgozni, a munkaidejükön kívül is bent lógtak. Nyíltan kimondott misszió volt nevelni a közönséget, már amennyiben az hagyta magát. A szerdai napokon különösen nagy volt a nyüzsgés, mert akkor érkeztek meg az új filmek, de már hetekkel előre előjegyzést vettek fel rájuk, akkora volt az érdeklődés.

A VHS-formátum áttört egy falat, hozzáférhetővé tette filmek ezreit, bár kezdettől fogva világos volt, hogy sok sebezhető pontja van technikailag. (Tékás sztori: az Elemi ösztön-nek az a bizonyos lábkeresztezős jelenete minden példányon agyon volt koptatva, ronggyá volt nézve.) A tékások kezdetben mégis idegenkedve néztek a megjelenő DVD-kre, meg voltak róla győződve, hogy a drága technológia úgysem fog elterjedni. Aztán amikor könyörtelenül kiszorította a VHS-t, akkor azzal vigasztalták magukat, hogy a DVD-kel legalább nem lesznek technikai problémák. Kiderült, hogy ez messze nem így van.

A Volt egyszer egy téká-ban sokkal több szó esik a VHS-korszakról, hiszen mégiscsak az hozta el a szabadságot.

Az is tényező lehet ebben, hogy a visszaemlékezők szívesebben nosztalgiáznak azokkal az időkkel kapcsolatban, amikor még fiatalabbak voltak, rácsodálkoztak a filmekre és a világra. A mikrotörténetekből feldereng egy kicsit naiv, nagyon barátságos és emberi világ. Néha pedig a szelíd szomorúság, hogy ez az egész tovatűnt. De nem a technológián múlik, az ember szabad döntése, hogy mire használja.

Mára világossá vált, hogy nem emberléptékű dolog a közösségi média, amiből befogadhatatlan, feldolgozhatatlan mennyiségben ömlenek a jobbára érdektelen információk. Eljön majd megint a klubok ideje, mert vannak olyan emberek, akiknek szüksége van arra a biztonságérzetre, amit a korai romkocsmák vagy az Odeon-tékák nyújtottak. Ahová benézhet valaki, ismerősökkel fut össze, vált velük pár emberi szót. És ez életkortól független dolog. A szociológiában már régi kifejezés a „bobo” (a bourgeois bohème, a bohém polgár rövidítése): attól, hogy valaki elér egy bizonyos kort, rendezett életkörülményei vannak, még nem kell okvetlenül bágyadt, engedelmes fogyasztóvá válnia.

Nincsen annál agypusztítóbb, mint céltalanul nyomkodni a távirányítót kétszáztíz csatorna között. Emberi lényhez az a méltó magatartás, ha elhatározza, hogy megnéz egy filmet, és megvalósítja a tervét.

Már nem kell elmenni emiatt a tékába, de ez a lényegen nem változtat. Miért ne lehetne megtenni ma is, amit a videotékák tettek annak idején lehetővé, hogy baráti társaságok, akik egy film rajongói voltak, összegyűltek sokadszor együtt megnézni? Már mindenki tudta kívülről. Az egymás iránti és a film iránti szeretet volt a lényeg.