A rendező, aki úgy halt meg, mintha kitervelték volna

Vágólapra másolva!

Alan J. Pakula, a Klute, A Parallax-terv, Az elnök emberei és a Sophie választása 70 éves rendezője New Yorkból tartott East Hampton-i hétvégi házába, amikor 1998. november 19-én délelőtt negyed 12-kor a Long Island autópályán, kicsivel a Melville-lehajtó előtt elvesztette uralmát a kocsija felett, és a szalagkorlátnak ütközött. A baleset oka egy 2 méter hosszú, 10 centiméter vastag vascső volt, ami berepült Pakula Volvójának szélvédőjén, és a rendező koponyájába fúródott. Az igazságügyi szakértők szerint a vascső már az úton lehetett, a rendező előtt haladó, a csövön átguruló autó adott neki halálos lendületet. Pakula tizenkét órával később, a North Shore egyetemi kórházban halt meg.

Schreiber András

Vágólapra másolva!

Az elnök emberei Klute A Parallax-terv Sophie választása Alan J. Pakula

Alan J. Pakula halálának körülményei olyanok, mintha csak valamely jobban sikerült, politikai visszaéléseket leleplező, összeesküvés-elméletes parabolájára rímelnének. Leginkább az 1974-ben készült, méltatlanul kevésszer emlegetett A Parallax-terv-re, amelyben a Warren Beatty alakította újságíró kezd nyomozni egy pár évvel korábbi politikai gyilkosság szemtanúinak gyanús halála miatt. Esetleg az utolsó előtti Pakula-rendezés, A Pelikán ügyirat (1993), amelynek forgatókönyvét is ő írta: ott egy szemfüles joghallgató (Julia Roberts) ír szemináriumi dolgozatot a Legfelsőbb Bíróság két tagja elhalálozásának feltételezett összefüggéseiről, merész, de később nem alaptalan következtetéssel, miszerint az elnök egyik kampánytámogatója, egy olajmágnás rendelte meg a bírák meggyilkolását.

Halála idején Pakula épp a Roosevelt-házaspárról szóló filmjén dolgozott, Pulitzer-díjas alapanyagból. Előző (az utolsó) filmje, Az ördög maga (1997) nem keltett különösebb visszhangot, hiába szerepelt benne Harrison Ford és Brad Pitt.

Utolsó alkotása egyike a kevésbé jól sikerült rendezéseinek, de hiába dirigált (és sokszor írt) mára már klasszikusként emlegetett filmeket, a nagyobb díjak rendre elkerülték. Az 1928. április 7-én született, filmes pályafutását a Warner rajzfilmes részlegén asszisztensként kezdő, majd 1957-től producerként tevékenykedő Pakula 1969-ben kezdett rendezni. Háromszor jelölték Oscar-díjra (először még producerként az 1962-es Ne bántsátok a feketerigót! című filmért, majd rendezőként Az elnök emberei és a Sophie választása című filmjeiért), de mert mindig is a történetet és nem a jól felismerhető, markáns stílust tartotta szem előtt, inkább mondták színészek rendezőjének, mint egyéni hangú alkotónak.

Tény, hogy nem egy színész köszönhette neki, hogy az Oscar közelébe került. A Ne bántsátok a feketerigót! sztárja, Gregory Peck 1963-ban nyert, Pakula rendezői debütje, az Első szerelem (1969) jelölést hozott Liza Minnellinek, Jane Fonda a Klute (1971), Jason Robards Az elnök emberei (1976) című filmmel nyert Oscart, Candice Bergent az Egy elvált férfi ballépése (1979) mellékszerepéért jelölték, Meryl Streepet a Sophie választásá-ban (1982) nyújtott alakításáért díjazták. De hogy ne lett volna egyéni hangja, az súlyos tévedés. Tizenhat filmet rendezett (ebből négyet írt is), és kicsivel többnek volt a producere. Rendezőként és íróként is a parabolák izgatták, sokszor a politikai, közéleti összeesküvések mentén.

Híres „paranoia-trilógiája” három remekműből, három politikai thrillerből áll, egyik sem nélkülözi a feszültséget, de egészen másképp rezonál a Klute és A Parallax-terv, mint a legjobb újságírófilmként emlegetett, négy Oscar-díjat elnyerő (köztük a nemrég elhunyt William Goldman forgatókönyvéért), a Watergate-ügy felgöngyölítéséről szóló Az elnök emberei. Utóbbinál ugyanis a valódi események felülkerekednek az összeesküvés-fikción.

Persze nem csak a politikai összeesküvések érdekelték. Az Első szerelem és az Egy elvált férfi ballépése kiváló párkapcsolati komédiák, a Ha eljő a lovas (1978) a második világháború után játszódó western, az Ártatlanságra ítélve (1990) a krimi és a tárgyalótermi dráma ügyes hibridje. Talán leginkább megrázó filmje, a William Styron regényéből készült Sophie választása pedig hamisítatlan dráma, egy holokauszt-túlélő nő viszontagságos életét meséli el (bár azért a második világháborús vészkorszakban bőven akad politika és összeesküvés).

Pakula legjobb filmjeire, műfajuktól függetlenül, jellemző a feszültség és a feszesség, a kezdetektől az izgalom jegyében teremtett, súlyos titkokat hordozó atmoszféra (aminek csak egyik eszköze volt a nagyon is Pakula-védjegy klausztrofób vizualitás). Valószínűleg a Roosevelt-házaspárról tervezett, második világháborús filmje is magán hordozta volna Pakula kézjegyét, s mivel a Sophie választása után nagyjából egy jó filmjére jutott egy feledhető, ha kimódolt logikával is, de valószínűleg ismét kiváló filmet forgatott volna.