A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan igazi sikertörténet: kis büdzséjű diplomafilmként imádták a nézők, sőt, a Filmalap is azóta ad egy relatíve szerény összeget pályakezdő rendezők személyes elsőfilmjeire az Inkubátor program keretein belül. Ha le akarnánk egyszerűsíteni, azt mondanánk, a VAN volt a magyar Annie Hall, a Rossz versek pedig a magyar Sráckor. Amikben hasonlít a két film: a főhős ezúttal is egy fiatal magyar entellektuel, aki meglehetősen neurotikus és melankolikus, épp mint Woody Allen karakterei. Már a VAN esetében is lehetett sejteni, hogy a történet személyes ihletésű, és ezt az alkotók sem tagadták. Erre Reisz Gábor most rátett egy lapáttal azzal, hogy immár a főszerepet is ő játssza, ráadásul egy 30-as évei elején járó filmrendezőt alakít, bizonyos Merthner Tamást. Mint a debütben, hősünket ezúttal is dobja a barátnője, ami lelki válságba sodorja.
Reisz ezúttal is éleslátóan mesél a kortárs Budapestről és a generációja közérzetéről, ám a Rossz versek annyiban továbblépés, hogy nem csak a jelennel, de a múlttal is foglalkozik, megeleveníti Magyarország elmúlt harminc évének egy-egy szeletét. A főhős ugyanis a múlton rágódva gyászolja a kapcsolatát, a film így a felnőtté válásról szóló történetek műfajába is besorolható, mivel megjelennek benne Tamás személyiségfejlődésének és szerelmi életének legfontosabb állomásai. Ebben hasonlít a film Richard Linklater mesterművére, a Sráckor-ra, amiben a rendező 12 éven át követte real time-ban gyerekszínészei felnövését és egyben a korszellem színeváltozásaiat. Tamás fiatalkori alteregóit ezúttal három gyerekszínész játssza, akik ugyan nem hasonlítanak a megszólalásig, de következetesen hozzák ugyanazt a karaktert. A főhős amúgy bármennyire is romantikus alkat, legszívesebben pszichológushoz küldené az ember, de végül fejlődik a jelleme, és ráismer saját nárcisztikusságára.
A film flashbackjei erősen stilizáltak: múlt és jelen folyik össze bennük, emiatt a Rossz versek inkább egyfajta művészi vízió, mint kortárs dráma: magáról az emlékezés logikájáról szól, a főhős tudatának folyamába enged elmerülni. Legalább annyira hajaz a Tavaly Marienbadban-ra, mint Allen vagy Linklater munkáira. Reisz nem csak karaktere múltjába, de saját életművébe is visszautazik: Külalak című, már címében is a lírára utaló rövidfilmjében a karrier és a művészet közti választás dilemmáját állította középpontba, és főhősének most is arról kell döntenie, aláír-e egy szerződést csirkemellet népszerűsítő reklámfilmek rendezésére, vagy inkább tovább üldözi gyerekkori álmait. Sőt, ennél jóval markánsabb a hasonlóság a második mozi és a rövidfilm között: a Külalak is az emlékezet csalfa természetéről szólt. Nem spoilereznénk el, hogy mi történik benne, legyen elég annyi, hogy a főhős végül rádöbben, hogy valamire igencsak rosszul emlékezett, és hogy mit látott bele a múltba, az a jelenbeli krízisével magyarázható. És Merthner Tamás is megszépíti magának a múltat.
A Rossz versek viszont attól jó film, hogy nem csak kompromisszummentes, őszinte és bátor művészfilm, de dramedy-ként, azaz drámával ötvözött vígjátékként is olajozottan működik. A történet gondolatgazdag, a film által bemutatott miliő hiteles, a jelenetek bővelkednek fordulatokban, és Reisz a VAN után ezúttal is bizonyítja, hogy remek a humora. Nem akármilyen karrier van születőben. Egy olyan sikeres elsőfilm után, mint a VAN, történhetett volna az is, hogy Reisz elbízza magát, csapatjátékos helyett megalomán diktátorrá válik és nem lesz, aki vissza meri húzni a Földre, ehelyett a Rossz versek legalább olyan jó lett, mint elődje.