Bruno Ganz kétségkívül a huszadik század egyik legnagyobb német nyelvű színésze volt. Filmes munkásságát 27 német és nemzetközi díjjal ismerték el, 1996-ban Josef Meinrad halálakor ő kapta meg az Iffland-gyűrűt, amelyet (August Wilhelm Iffland végakaratának megfelelően)
1814 óta a legkiemelkedőbb német nyelvű színpadi színész örököl.
Tizenkilenc évesen állt először kamerák elé Svájcban, mégis sokáig színpadi színészként emlegették, a hatvanas évek elején érkezett Németországba, s gyorsan felfigyeltek tehetségére. A legnagyobb német színházi rendezőkkel dolgozott együtt: Kurt Hübner, Peter Zadek, Claus Peymann vagy épp Peter Stein. Utóbbi monumentális vállalkozásában, Goethe teljes Faust-jának 21 óra terjedelmű előadásában Bruno Ganz 60 éves korában is fiatalokat megszégyenítő energiával játszott a címszerepben.
Nem sokkal később vállalta el azt a szerepet, ami azok számára is ismertté tette, akik egy kockát nem láttak igazán nagy filmjeiből. A mindig szuggesztív jelenlétű színész interjúkban rendszeresen megemlítette, hogy félt Adolf Hitler bőrébe bújni, de nem azért, mert az volt a feladata, hogy A bukás-ban (2004) megmutassa a szörnyeteg emberi oldalát (négy hónapot töltött archív felvételek tanulmányozásával, hogy minden gesztust, hangsúlyt a helyére tegyen), hanem mert attól tartott, a szerep örökre rásül, erről lesz híres, a legtöbben ezért tartják majd számon. Nem tévedett nagyot: összeomlásos bunkermonológja internetes mém, paródiaeszköz lett, s ennek megfelelően a film gellert kapott epizódja Ganz pályafutásának legnézettebb momentuma, legalábbis azok körében, akik keveset járnak moziba.
Mert nem A bukás az 1973-ban a Theater heute című berlini színházi szaklap által az év színészének választott Ganz legnagyobb (bár kétségkívül hatalmas) filmes alakítása. Azokat (több is van) a hetvenes-nyolcvanas évek darabjai között kell keresni. Átütő az Eric Rohmer rendezte, német-francia koprodukcióban készült O. márkiné (1976) Grófjaként (a Heinrich von Kleist adaptációért Rohmer a cannes-i fesztivál zsűrijének nagydíját, Ganz Német Filmdíjat nyert). Majd jött Wim Wenders és Az amerikai barát (1977), Patricia Highsmith Ripley és a maffiózók című krimijének sajátos feldolgozása, amelyben Ganz leukémiás hamburgi képkeretezőt alakít, egy balekot, aki barátságot köt egy titokzatos amerikaival (Dennis Hopper cowboy-kalapban), és bérgyilkossá lesz. Zseniális a szerepben.
Ahogy zseniális volt Reinhard Hauff Kés a fejben (1978) című, nagyszerű társadalmi drámájában, a razzia során fejlövést szenvedett, amnéziás a közösségi játékszabályokat újratanuló (rejtőzködő terroristaként kezelt) Hoffmannjaként is. Werner Herzog 1979-ben rábízta Jonathan Harker szerepét Klaus Kinski (Drakula) és Isabelle Adjani (Lucy) mellett a Nosferatu, az éjszaka fantomja című Stoker-adaptációjában (Murnau-parafrázisában) - három karizmatikus alakítás egy látomásos filmben.
Szomorkásan brillírozik Volker Schlöndorff Die Fälschung (1981) című filmjének közel-keleti tudósítójaként, átütő jelenléte miatt is lett remekmű a legismertebb svájci rendező, Alain Tanner A fehér városban (1983) című filmkísérlete az időtlenségről. És ott van a Berlin felett az ég (1987) Wim Wenders csodálatos filmje, amelyben Ganz az angyal, aki lemond az öröklétről, hogy emberként éljen.
A hetvenes évek végétől, de főleg A bukás után egy sor brit és amerikai filmben játszott, mellékszerepben (A brazíliai fiúk, A mandzsúriai jelölt, Csalóka ifjúság, A felolvasó, Ismeretlen férfi), de igazán emlékezetes az európai (és főleg: német) filmekben volt. Egyetlen nézésével képes volt elmondani mindent az emberi nagyságról és gyarlóságról.
A Nosferatu végén vámpírrá válva ellovagolt az öröklétbe, A fehér városban tengerészként a hétköznapok unalmából menekül a semmittevés izgalmába, a Berlin felett az ég Damieljeként beavatkozni képtelen, vívódó angyalból lesz a cselekvést választó hedonista ember. Az amerikai barát-ban elsüpped az erkölcstelenségben, csak hogy gondoskodjon a családjáról, majd utolsó őrült akciójaként ott hagyja az őt felkaroló-becsapó cimboráját a tengerparton, aki a távolból nézi, hogyan sodródik le az útról a piros bogárhátú, aztán énekelni kezd: "sajnállak te szegény vándor".
Az amerikai barát 2010-ben, Cassiel, Wim Wenders másik angyala (Otto Sander) 2013-ban halt meg. 2019 februárjáig vártak Ganzra.