Fanny Ardant: A végzet háziasszonya

Hetvenéves lett Fanny Ardant. A berlini Ezüst Medve-, César-, Lumière- és Európai Filmdíjas színésznő a nyolcvanas évek elején robbant be a filmvilágba, a francia új hullám atyjának, François Truffaut-nak köszönhetően. Truffaut voltaképpen egyszerre fedezte fel a film és a maga számára: három évig (Truffaut 1984-es haláláig) együtt éltek, gyerekük született, és forgattak két remek filmet. A Szomszéd szeretők (1981) és a Végre vasárnap! (1983) főszerepeiben Ardant átütően mutatta meg tehetségét, az asszonyi szerelem két végpontját, a férfi romlásához vezető, mindent elsöprő szenvedélyt és a férfi életét megmentő női áldozatkészséget − és anélkül, hogy skatulyába zárta volna magát, azóta is e kettőt variálva nyújt hiteles alakításokat.

Fanny Ardant mindig okos (és ezzel összefüggésben: veszélyes) nőket játszik. Az 1949. március 22-én a maine-et-loire-i Saumurban született színésznőnek fiatalon sem állt volna jól a naiva, és nem csupán intellektusáról árulkodó arcvonásai, kifinomultságot sugárzó megjelenése miatt. Katonai attasé gyerekeként nevelkedett, így szülei tanácsára először politika- és gazdaságtudományt tanult, s csak a diploma megszerzése után döntött a színjátszás mellett. Huszonöt éves volt, amikor először színpadra lépett, majd tévésorozatokban játszott, első filmszerepét 1978-ban kapta (A kutyák), majd Claude Lelouch Egyesek és mások (1981) című nagyszabású (zenés) történelmi filmjében tűnt fel, epizodistaként.

Tehetségének igazi felismerője, a nagy hatású filmes irányzat, a francia új hullám egyik alapítója, François Truffaut a francia televízióban 1979 és 1980 között sugárzott A tengerpart hölgyei című sorozatban figyelt fel rá.

Azonnal nagy kedvem támadt vele dolgozni

– emlékezett a rendező egy interjúban. Truffaut úgy érezte, megtalálta a tökéletes párt Gérard Depardieu mellé, akivel Az utolsó metró (1980) után még mindenképp filmet akart készíteni, de olyan színésznővel, akit a moziközönség még nem ismer (annyira).

Szomszéd szeretők (Gérard Depardieu és Fanny Ardant) Forrás: AFP

A Szomszéd szeretők mesteri melodráma, a „se veled, se nélküled” halálos szenvedélyét minden elemében megragadni képes alkotás, amelyben két egykori szerető véletlenszerű, de elkerülhetetlen találkozása vezet tragédiához. Két családos ember gyötrődésének története, akik már látszólag túlléptek a korábbi szerelmen, de a sors szeszélye folytán szomszédok lesznek, és nem tudnak ellenállni a vonzásnak. Ardant első főszerepe, és az első alakítása, amelyben megmutatja, hogy a családanya is lehet femme fatale.

César-díjra jelölték érte, ahogy a Végre vasárnap! főszerepéért is. Az 52 éves korában meghalt Truffaut (egy évvel korábban, 1983-ban derült ki: agytumora van) utolsó filmje fekete-fehér, komédiába oltott „páros” thriller, sajátos tisztelgés a rendező által nagyra tartott, 1980-ban meghalt Hitchcock előtt. Filmtörténészek a Truffaut-életmű kevésbé fontos, súlytalan-személytelen darabjai közé sorolják, holott megtalálható benne minden elem, ami Truffaut alkotásainak legfontosabb jellemzője, és hamisítatlan műfajkísérlet, ugyanis

itt a kísérlet az, hogy a tréfás és a feszült jelenetek adagolása harmonikus-e

– fogalmazott Truffaut.

E műfaji játék gondolata szorosan kapcsolódik a Szomszéd szeretők forgatásához: amikor a stábtagok a napi felvételeket megnézték, annál az éjszakai jelenetnél, amelyben Fanny Ardant esőkabátban bezárja a házat, valaki felkiáltott: „Tiszta krimihangulat!” Truffaut pedig osztotta az észrevételt, és azonnal tudta, bűnfilmet akar készíteni, olyat, amiben a bonyodalmat mindvégig „egy nő képzelőereje irányítja”, amelyben (ismét) a nő kezében a cselekvés.

Végre vasárnap! Forrás: AFP

A Charles Williams krimijéből átdolgozott filmben egy ingatlanügynököt (Jean-Louis Trintignant) felesége meggyilkolásával gyanúsítják, s ahogy szorul a nyaka körül a hurok, egyetlen emberhez fordulhat segítségért, a nem sokkal korábban kirúgott titkárnőjéhez, aki titokban szerelmes a főnökébe, s bár nincs meggyőződve a férfi ártatlanságáról, mindent megtesz azért, hogy megmentse. No meg, hogy a szeretett férfi figyelmét végre magára vonja: a fifikás női csábítás egyik legszebb filmjelenete, amikor a titkárnő, tudván, hogy a szuterénben bujkáló férfi az ablakon át figyeli az utcát, kétszer is elsétál az ablak előtt, megmutatva formás vádliját (a filmben látható bőrszoknyájával egyébként divatot is teremtett).

A két Truffaut-film között Ardant egy másik újhullámos rendező alkotásában, Alain Resnais Az élet kész regény című, három epizódból álló drámáján dolgozott. Szerepe bizonyos értelemben „átmenet” a Szomszéd szeretők és a Végre vasárnap! nőalakjai között, ahogy a szerelmes nő újabb és újabb vonásait mutatta meg az André Delvaux rendezte Benvenuta főszerepében (1983), és a szintén Resnais által dirigált Halálos szerelem mellékszerepében (1984) is.

Swann szerelme (Jeremy Irons és Fanny Ardant) Forrás: AFP

A némiképp mégis egymásból építkező szerelmes szerepekből leginkább a német rendezők szakították ki a nyolcvanas években: a korábbiaktól merőben eltérő nőalakokat keltett életre Volker Schlöndorff Proust-adaptációjában, a Swann szerelme (1984) mellékszereplőjeként vagy Margarethe von Trotta Csehov-átiratában, a Három nővér (1988) főszerepében. De szintén sokszínűségét mutatta meg Ettore Scola A család (1987) című filmjében is, hogy aztán visszatérjen az akadályokba ütköző, felvállalhatatlan szerelemhez és a családi titkokhoz: Jean-Jacques Andrien Ausztrália (1989) című opusában ugyanis feltűnően adja korábbi szerelmes szerepeinek zanzáját, s mintha szándékosan igyekezett volna mintegy parodizálni is azokat.

A francia Oscarként emlegetett César-díjat aztán egy valódi komédia zseniális és extravagáns alakításáért kapta meg. Az Édes őrültség-ben (1996, rendezte: Gabriel Aghion) egy meleg üzletember „álcafeleségét” alakítja: a férfi vacsorameghívást kap a főnökétől, és hogy ne bukjon le, megkéri kedvenc szórakozóhelye vezetőjét, hogy kísérje el, és játssza el a feleségét (és ha a bonyodalmakból nem lenne elég: a családos főnök beleszeret a nőbe).

Édes őrültség Forrás: AFP

A kilencvenes években mellesleg olyan filmekben tündökölt, mint a 101 éjszaka (Agnes Varda, 1995-ös, a film születésének századik évfordulójára készített monumentális, játékfilmes keretbe helyezett, sztárokkal és idézetekkel teletűzdelt mozgóképtörténete), a Sabrina (Sydney Pollack az 1995-ös remake-ben apró mellékszerepet bízott rá), a BAFTA-díjas Rizsporos intrikák (1996), A vacsora (1998-as jutalomjáték Ettore Scolatól: Ardant egy olasz vendéglő elbűvölő tulajdonosát alakítja) vagy a BAFTA-díjas Elizabeth (1998). És sziporkázott az 1999-es vígjáték, a Nagymamák akcióban (bugyuta magyar cím) főszerepében.

A kétezres évek elején aztán több filmben is bizonyította, hogy ötvenen túl is igazi femme fatale. François Ozon 8 nő (2002) című zenés krimijéért megkapta a Berlini Filmfesztivál Ezüst Medve-díját és az Európai Filmdíjat (a film másik hét szereplőnőjével közösen). Franco Zeffirelli Mindörökké Callas (2002) című filmjében átütő erővel keltette életre a 20. század egyik legnagyobb operaénekesnőjét (ráadásul Maria Callas életének utolsó szakaszában, amikor a dívát énekesként és nőként egyaránt gyötörte az idő múlása). A Nathalie...-ban (2003) sikeres nőorvos, akinek kezd zátonyra futni a házassága, ezért felbérel egy prostituáltat (Emmanuelle Béart), hogy csábítsa el hűtlen férjét (Depardieu), majd számoljon be a részletekről. A Bűnbeesés-ben (2004) elkötelezett apáca, aki romos, használhatatlan kórházból csinálna idősek otthonát, majd beleszeret az őt tervében támogató befolyásos földbirtokosba. A Párizs, szeretlek! (2006) Richard LaGravenese által rendezett epizódjában a férjével (Bob Hoskins) különös módját választják annak, hogy ébren tartsák vonzalmukat. Claude Lelouch Bestseller (2007) című csavaros krimijében sikeres írónőt alakít, akit azzal gyanúsítanak, hogy szellemíróként foglalkoztatott egy sorozatgyilkost, akit később ő maga ölt meg.

Natalie... Forrás: AFP

Fanny Ardant több mint 70 filmben játszott, mikor hatvanévesen úgy döntött, kipróbálja magát a kamera másik oldalán is. Görög tragédiákat idéző, két családi viszályát bemutató Hamu és vér című filmjének forgatókönyvét Paolo Sorrentinóval közösen írta (az olasz rendező több filmjében is feltűnt kisebb szerepekben), s a cannes-i fesztiválon bemutatott filmet a francia kritika egyöntetűen méltatta. Majd második rendezését (Cadences obstinées, 2013) már kevésbé fogadták ennyire lelkesen, a Depardieu főszereplésével forgatott Sztálin heverője (Le divan de Staline, 2016) című filmjét pedig főként az után marasztalták el, hogy oroszbarát kijelentéseket tett a francia televízióban. Színésznőként viszont ismét csúcsra ért: A sokk hullámai - Az elmém naplója című 2018-as svájci dráma megrendült tanárnőjeként élete egyik (de pályafutásának utóbbi másfél évtizedének mindenképp) legjobb alakítását nyújtotta.