A tükör melyik oldalán áll Klein úr?

Vágólapra másolva!

Alain Delon az egyik legnagyobb francia színész – sőt, kijelenthető, hogy a világ legnagyobb színészeinek egyike. Neve hallatán csak úgy sorjáznak a közhelyes szuperlatívuszok: élő legenda, filmtörténeti mérföldkövek főszereplője, Franciaország egyik jelképe, stb., stb. Alain Delon homofób, nőgyűlölő, rasszista és antiszemita lepenista. Ez pedig azoknak az agresszív, politikai korrektnek csúfolható, gyűlölködő petíciózóknak a vádja volt, akik meg akarták akadályozni, hogy Delon életműdíjat kapjon Cannes-ban. Szerencsére nem sikerült. A díjátadó után a Klein urat (Mr. Kleint) vetítették, azt a filmet, amely önmagában bizonyíték, hogy Delon nem lehet antiszemita. Ugyanis nemcsak a címszerepet játszotta, hanem a producere is volt a filmnek. Delon a filmtörténet egyik legcsodálatosabb alakítását nyújtja ebben a filmben, de az utolsó filmkockára, ami a saját arca, mégis azt íratta ki: produit par Alain Delon. Vagyis ez az ő hitvallása. Ez az ő filmje. Nem egyszerűen eljátszotta a címszerepet. Ez az ő alkotása.

Kiss Virág

Vágólapra másolva!

film

Robert Klein gazdag műkereskedő, a Rue de Bac-on lakik, Párizs egyik leggazdagabb és leghíresebb negyedében, ott, ahol nagyrészt az egyik – rémes szó – kultikus regény, Az eltűnt idő nyomában játszódik. Befolyásos – és gazdag – barátai vannak, gyönyörű fiatal barátnője, és az ügyvédje felesége is a szeretője (vagy az volt). Lakása hatalmas, ízlésesen és elegánsan berendezve, emellett mintha egy galériában járnánk, tele van drága műalkotásokkal.

Robert Klein pénztelen kisember, vagy talán még annál is kevesebb: talán bűnöző, talán a nácik ellen tervez társaival – sikertelen – merényletet; talán zsidó, akit a rá vonatkozó törvények megfosztanak minden jogtól, röviden egy senki. Lepusztult kis bérelt lakásban lakik egy nyomorúságos házban, a barátnője talán táncosnő, talán gyári munkás. Ő maga először eltűnik, aztán valószínűleg meghal a sikertelen merénylet után, aztán kiderül, hogy mégis él, végül deportálják valamelyik német koncentrációs táborba.

Mi köze lehet a két Robert Kleinnek egymáshoz? Valószínűleg semmi. Névrokonok, és ez egy kis kellemetlenséget okoz a gazdag és sikeres Mr. Kleinnek. Éppen egy menekülő zsidó embertől vásárol meg igencsak nyomott áron egy festményt, amely egy holland nemesembert ábrázol, amikor az ajtaja előtt a lábtörlőn talál egy példányt a zsidó újságból.

Nem érti, miért kapta, hiszen ő nem zsidó. El is megy az újsághoz, ahol megtudja, hogy az előfizetők névsorát, lakcímükkel együtt rendszeresen átadják a rendőrségnek. Így aztán Mr. Klein is odamegy, és kiderül, hogy van egy másik Mr. Klein, más lakcímmel. Mindenki kedves, segítőkész, hiszen csak egy kis tévedésről van szó, apró keveredés egy névazonosság miatt, bosszantó, de majd tisztázódik.

Alain Delon Forrás: AFP/Collection Christophel/Lira Films/Adel Productions

Mintha csak Kafka Perének első fejezetéből hallanánk egy részletet. És valahogy azonnal érezni, hogy nem kicsi a baj, és aligha fog tisztázódni. És ettől kezdve Mr. Klein élete olyanná válik, mint Jozef K.-é – szürreális rémálommá, amelyből nem lehet felébredni. És ennek a rémálomnak, akárcsak Kafkánál, az is lényeges eleme, hogy a szereplő alig ért valamit az egészből, csak érzi, hogy egy ellenállhatatlan erő – a végzet? – húzza egyre lejjebb, akár egy örvény. És az örvény mélyén a gazdag és sikeres Mr. Klein ott áll ugyanabban a marhavagonban, amelyik a másik Mr. Kleint is egy náci koncentrációs táborba szállítja. (A film eredeti címe Mr. Klein, a hetvenes években, amikor készült, gyakran a monsieur rövidítésénél nem az M., hanem az angolszász Mr.-t használták franciául.)

A másik lényeges elem, hogy Joseph Losey filmje észrevétlenül csúszik át a teljesen reális világból a szürreálisba, pontosabban a szürreális elemek olyan lassan, szinte észrevehetetlenül szivárognak be a filmbeli világba, hogy ha a néző nem figyel nagyon, könnyen lehet, hogy továbbra is - mondjuk úgy – szó szerint értelmezi, amit lát, és a furcsa, ezt az értelmet kikezdő elemek inkább bosszantják vagy összezavarják.

Mert nagyon könnyű, éppen mivel a jelenetek a felszínen teljesen reálisak, megmaradni egy felszínes értelmezésnél – ez esetben ugyanis ez a „felszíni" mondanivaló maga is mély és felkavaró. Könnyű úgy értelmezni a filmet, mint a lelkiismeret-furdalás szimbolikus történetét. Hiszen Mr. Klein tökéletes élete akkor borul fel, abban a pillanatban indul el az örvényszerűen lefelé gravitáló eseménysorozat, amikor gátlástalanul kihasználja egy üldözött zsidó ember kiszolgáltatott helyzetét, és még szemtelenkedik is vele – ezt a magyarázatot erősíti egyébként látszólag (csak látszólag, de erről majd később) az utolsó képsor, amikor Alain Delon áll a marhavagonban, mögötte a férfi, akitől a festményt vette – akit kifosztott végeredményben –, és újra halljuk a kezdő pártbeszédet, az alkudozást a festményről. Kissé direkt és - egy csúnya közhellyel – szájbarágós utalás lenne ez, ha csak annyi volna az értelme, hogy lám, lám, a jogos büntetés és bűnhődés. Robert Klein kizsákmányolta a zsidókat, asszisztált a megsemmisítésükhöz, ezért megérdemli, hogy odakerüljön, ahová az áldozata: a talán Auschwitzba induló transzportba. És megérdemli, hogy akiket elvtelenül kiszolgált, a kollaboráns francia rendszer tagjait, azok végül ugyanúgy megsemmisítsék, mint az eleve áldozatnak szánt zsidó Mr. Kleint. Mivel nem sikerül bebizonyítania, hogy nem azonos a másikkal, hogy nem zsidók az ősei, ezért a nácibarát rendszer a lehető legegyszerűbb módszert választja: ha nem tudjuk, melyik az elpusztítandó Mr. Klein, vesszen mind a kettő. Természetesen egy ilyen értelmezés is következik a filmből, logikus tehát, de valójában megcsonkít és leegyszerűsít egy tökéletes és többértelmű filmet. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg olyan apró, de fontos mozzanat van – az említett szürreális elemek –, amelyeket egyszerűen nem magyaráz meg.

Az kétségtelen, hogy a korabeli kritika és a filmesztéták nem voltak könnyű helyzetben, és nem meglepő, hogy képtelenek voltak a konkrét történelmi rajz mögé látni. A Mr. Klein ugyanis ezzel a felszíni, szó szerinti mondanivalóval (bocsánat) is úgy hatott, mintha bombát robbantottak volna. Ez volt ugyanis az egyik első francia film, amelyik nyíltan beszélt arról, hogy milyen szerepük volt a franciáknak a francia zsidók deportálásában és kiirtásában. Mert a Vichy-kormány rendőrei voltak, akik készségesen összegyűjtötték és átadták saját francia polgártársaikat a náciknak. És a rendes, hétköznapi francia emberek voltak, akik látták a zavarodott, kétségbeesett embereket a buszokba zsúfolva, és félrenéztek. És nyilván volt rengeteg Mr. Klein, akik még hasznot is húztak a zsidók elpusztításából: akik megszerezték az elkobzott lakásokat, autókat, vagyonokat.

Forrás: AFP/Collection Christophel/Lira Films/Adel Productions

Ezt évtizedeken át elhallgatták, tabutéma volt. A Mr. Klein pedig ezt a tabut ledöntötte, és megtörte a hallgatást. Egy nagyon kemény és kellemetlen igazsággal szembesítette a francia társadalmat, és a film Cannes-ban meg is bukott, ott még nem akart szembesülni a világ azzal, mit tettek a franciák a második világháborúban. Mit tett egy győztesnek nevezett ország. A hétköznapi mozinézőket viszont felkavarta a film, egy évvel később már César-díjakat kapott. (Mindenesetre érdekes: a filmet egy amerikai ember rendezte, Joseph Losey, az operatőr a brit Gerry Fisher, volt a látványt pedig az Oscar-díjas magyar Trauner Sándor tervezte.)

Ráadásul az említett realisztikus stílus miatt a film a borzalmat annyira egyszerűen és lecsupaszítva mutatja be, hogy azzal mindennél gyomorba vágóbb hatást ér el. Vannak ugyanis Mr. Klein kálváriájától független jelenetek: valamit valahol építenek, mintha lelátók készülnének egy sportcsarnokban; később egy teremben egy asztal körül ülő urak valamiféle terv részleteit beszélik meg; még később rendőrautók körbe száguldanak Párizsban, útjuk idejét mérik és térképen követik egy szobában. Mindez az utolsó jelenetben nyer értelmet: a zsidók összegyűjtésének megtervezését és főpróbáját láttuk. Ez a szimbolikus, de véresen igaz mozzanata a kollaborációnak annyira zavarta a franciákat, hogy, a tagadás és elutasítás tökéletes gesztusaként az ötvenes évek végén lerombolták a Velodrome-ot, ahová a zsidó embereket először szállították. Persze, ezzel is segítettek megsemmisíteni a gyalázatot: ez a helyszín éppúgy pusztuljon, mint az eszme, amely a gyalázatosság helyévé tette. De persze segítettek felejteni is.

Viszont, ha Mr. Klein útja a marhavagonig nem csak és kizárólag „bűn és bűnhődés" allegóriájaként nézhető, akkor mégis hogyan kerül oda? A magyarázathoz még egyszer végig kell menni az oda vezető úton, de úgy, hogy nagyon figyelünk ezekre a bizonyos zavaró, értelmetlen apróságokra.

Mert ami elsőre egyértelműnek látszik - Robert Kleinnek van egy névrokona -, az fokozatosan egyre bonyolultabbá válik. Mr. Klein megszerzi a másik Klein címét, és elmegy oda. És mindjárt két zavarba ejtő dologgal is szembesül: a másik Kleint rendőrök keresik, és a házmesternő, akit éppen faggatnak, felkiált: De hát éppen itt jön! Összekeverte Delon Mr. Klein-jét a másikkal, és szabadkozva állítja, hogy nem tehet róla, akkora a hasonlóság.

Juliet Berto és Alain Delon Forrás: AFP/Collection Christophel/Lira Films/Adel Productions

Delon-Klein ezután azt mondja, kiveszi a másik Klein lakását - aki barátnőjével együtt sietve, csapot-papot otthagyva elmenekültek. És valóban, a lelakott, hámló tapétájú, koszos és romos lakásban még ott egy pár csizma, edények, Delon felvesz a poros polcról egy könyvet, és meglepődik. A Moby Dick az, amiből előző nap felolvastatott a barátnőjével. Nahát, a két Mr. Kleinnek hasonló az irodalmi ízlése.

A következő fázis, hogy Delon kapja meg a másik Kleinnek szánt meghívót, el is megy a vidéki kastélyba - megint csak nehéz nem Kafkára gondolni, mert bár Klein bejut a kastélyba, ami ott fogadja, megint csak álomszerűen irreális. És a másik Klein barátai megint csak elámulnak kettejük meghökkentő hasonlóságán. Ott tölti az éjszakát, és másnap kényszeríti a ház úrnőjét, h elárulja a másik Klein új címét. Döbbenetére az asszony azt mondja, Rue de Bac - vagyis Klein saját címét.

Kleinnek ezután mániájává válik, hogy megtalálja a másik Kleint, és ez a mánia annyira elhatalmasodik rajta, hogy már kizárólag ezzel törődik, és azzal például alig, hogy közben folyik a "pere": a francia rendőrség kiüríti a lakását, elkobozzák a műtárgyakat, és amíg nem bizonyítja, hogy nincsen zsidó az ősei között, rá is vonatkoznak a zsidótörvények, tehát például nem mehet be egy étterembe, és be kell zárni a műkereskedését. De Kleint nem magát menti, hanem a másikat kergeti.

És mintha mindig csak egy lépéssel maradna le: egy kávézóban például telefonhoz kérik Mr. Kleint, de mire Delon odaér, a férfi eltűnik. Ismét elmegy, ezúttal éjjel, a másik lakásába, csörög a telefon, de senki nem szól bele. Aztán egy nap az újságosnál mellé csapódik egy kóbor németjuhász kutya, mondani sem kell, a másik Kleinnek van ilyen kutyája, sőt valószínűleg éppen az a kutya.

Michael Lonsdale, Francine Berge (k) és Alain Delon Forrás: AFP/Collection Christophel/Lira Films/Adel Productions

Aztán csak ül a hatalmas, kifosztott lakásban, és azt a képet nézi, amelyiket a menekülő zsidó férfitől vásárolta, a holland nemesembert ábrázoló festményt. Mert azt nem engedte elvinni, azt mondja, családi emlék, nem eladásra szánta. És a hazugság – de hazudott-e? – aztán valósággá válik, mert amikor meglátogatja az apját, és a nagyszüleiről kérdezi, kiderül, hogy a család eredetileg Hollandiából származik, és van egy holland ág, amelynek éppenséggel van egy Robert Klein nevű tagja.

Felesleges folytatni, a névrokonból rokon lesz, a két férfi élete egyre több ponton találkozik, és a néző hamar rádöbben, hogy nincs két Mr. Klein. A figura, akit Delon játszik, akár Oidipusz, saját magát keresi. Ezért aztán nem is érheti utol a másikat, hiába üldözi kitartóan.

Mert már egy vonaton ül, amelyik a külföldre induló hajóhoz viszi, álnévre kiállított útlevéllel – a vagyonát pénzzé kellett tennie, és milyen meglepő, ő is kevesebbet kapott, mint amennyit ér -, és éppen vele szemben a másik Klein halottnak hitt barátnője ül. Tőle megtudja, hogy Klein él, és hazament a lepusztult lakásba. Delon gondolkodás nélkül visszatér, és felhívja a lakást. A másik beleszól – a telefon persze torzít, de valószínűleg Delon saját magával beszélget ebben a jelenetben -, megbeszélnek egy találkozót. De mire odaér, a rendőrség éppen autóba tuszkolja és elviszi a másikat.

Ahogy másnap őt is. És akkor, a gyűjtőponton még egyszer lát egy férfit kalapban, kabátban, aki jelentkezik, amikor Robert Klein nevét kiáltják. És Delon ahelyett, hogy odamenne az ügyvédjéhez, aki megszerezte a hiányzó papírt és kimentené, követi a másikat a halálba. De mivel egy árnyékot kerget, egy tévedés vezeti el oda, ahová végül jut. Tévedés, vagy, máshogyan nézve, a végzet.

Csakhogy, ha nincs két Klein, akkor kit is követ? És akkor mi ez történet a másik lakásról, a másik barátnőről, az állítólagos rokonról, a kutyáról? Mi értelme akkor a jelenetek többségének?

Aki ebben az esetben hibátlan logikai láncolatot keres, a film – és a művészet – lényegét téveszti el. Inkább azt kell megpróbálni megérteni, hogy ki ez a Mr. Klein.

Mindjárt ott a neve. Német név, amelyet egy francia visel, aki, mint kiderül, holland származású zsidó. Ráadásul a lehető leggyakoribb nevek egyike: Kis úr. Hány Klein élhetett és élhet a világon? Ez a név azt sugallja: mindegy, kicsoda. Bárki lehet. És még azt is: kisember. Egy a millióból. Nem egy konkrét ember tehát, bármennyire realisztikus is az ábrázolás.

A másik segítséget a két Klein viszonya adja. A hasonmás, a Doppelgänger – motívum a romantika kora óta visszatérő, fontos elem a művészetben. Mindjárt egy olyan regényben is, amelyet a modern pszichológiai regény előzményének tekintenek, és amelyet Freud és Jung is elismer, amiért egy évszázaddal a pszichoanalízis előtt tökéletesen ábrázolta a tudattalan működését és a skizofréniát.

Louis Seigner és Alain Delon Forrás: AFP/Collection Christophel/Lira Films/Adel Productions

E.T. A. Hoffmann Az ördög bájitala című regényében nem is egy, de három, a megszólalásig hasonlító férfi szerepel – mint kiderül, féltestvérek. De akárcsak a Mr. Kleinben, a racionális magyarázat csak félrevezetés, hiába a romantikusan bonyolult családregény, tele vérfertőzéssel, erőszakkal és gyilkossággal, amelyek megmagyarázzák az irracionális eseményeket, a valóság mégiscsak az, hogy egyetlen főszereplő van, és a bonyolult zsonglőrködés a hasonmásokkal csupán allegorikus kifejezése annak, mennyi ellentmondásra és sötét titokra bukkan az, aki a saját lelke mélyén kutakodik.

Mintha ebbe a mélységbe pillantana bele Delon, amikor tükörbe néz, legalábbis arcán a zavar és tanácstalanság ezt mutatja. Erre többször is sor kerül a filmben, általában éppen amikor valami arra utal, hogy a másik Klein nem is annyira más: először akkor néz kicsit riadtan a tükörképére, amikor megveszi a saját őse portréját.

Delon saját magára néz úgy, mint egy idegenre – ennek éppen az ellenkezője történik, amikor Dirk Bogarde ránéz Felixre Fassbinder gyönyörű és zavarba ejtő filmjében, a Despair-ben, amelyben szintén egy gazdag zsidó férfi összeomlását figyelhetjük meg, jóllehet nem a náci rémuralom tombolásának csúcsán, hanem még Hitler hatalomra jutása előtt, a nagy gazdasági világválság idején Németországban. (A magyar címe Utazás a fénybe, ami annak ellenére nem rossz, hogy elég messze van az eredeti Kétségbeesés-től.) A Bogarde játszotta Hermann is megszállottá válik, az a gondolat a mániája, hogy egy idegen férfi pontosan úgy néz ki, mint ő, és ha ránéz, mintha tükörbe pillantana. Látszólag ez adja az ötletet a meneküléshez: megöli a hasonmását, akire ráadja a ruháját, hogy így eltűnhessen. Csakhogy kiderül, a másik férfi egyáltalán nem is hasonlít rá. A párhuzam a két film között, a történelmi szituációk érintkezésén túl, hogy mindkét szereplő a megkettőződés, a hasonmás gondolatának lesz foglya.

Mr. Klein esetében a hasonmás funkciójához a kulcsot a már emlegetett jelenet adja meg, amikor buszokkal viszik az összegyűjtött zsidókat a biciklistadionba. Egy asszony Delon mellett arról kezd beszélni, hogy semmi baj nem lehet, hiszen francia rendőrök viszik el őket valahová, ők biztosan nem tesznek velük semmi rosszat. Az asszony ideges, és láthatóan maga sem hiszi, amit mond. Delon rezignált, és tudja, hogy ez nem igaz. Látszólag.

Valójában Klein egész történetének kiindulópontja ez a pár mondat. Amit Klein csinál, az a lefordítása tettekre annak, amiről az asszony beszél: a tagadás, hárítás, és ezek kudarcának története. Mert az ember képtelen elhinni, hogy a borzalom vele is megtörténhet, sőt, hogy éppen akkor már meg is történt. Az ember zsigeri reakciója a tagadás, a hárítás: ez nem igaz, velem ez nem történhet meg, ez valaki mással történik. Ennek a zsigeri reakciónak az allegorikus kibontása valójában ez a csodálatos film.

Hiszen ha nem velem történik, akkor valaki mással. Kivel? Hát a hasonmásommal, egy Doppelgängerrel. Mert a zsigeri tagadás egyik konkrét megvalósulása az a gondolat, hogy „Ez csak valami tévedés lehet. Nyilván összekevernek valakivel." És kivel lehetne inkább összekeverni egy embert, mint a hasonmásával?

Talán még az ikertestvérével – tele is van ilyen történetekkel az irodalom és a filmtörténet, valójában persze az iker is a Dopperlgänger egyik variációja. Olyan variáció azonban, amely valami mást is sugall, mint a lehetőséget, hogy két ember felcserélhető. Az iker (és most hagyjuk azokat a mitologikus ikerpárokat, ahol az egyik apja ember, a másiké isten) motívuma a művészetben a lehetőségek szirénhangjával csábít. Szinte ugyanaz az ember, de két élet, és ettől kezdve, ha hasonló a sorsuk, az is érdekes, ha különböző, az is. De ott van a lehetőség: ugyanabban – saját magában – a mást megtalálni. Az ember örök vágya, hogy új, másik, két élete legyen.

Ezért mindegy is, hogy Mr. Klein gazdag vagy szegény, munkás vagy burzsoá, merénylő vagy tisztes polgár. A lényeg a káprázat, a másféle sors lehetősége. Ami persze ijesztő is, mert hát mégiscsak milyen kevésen múlik, hogy végül tettes lesz vagy áldozat az ember. Talán csak azon, hogy a tükörnek melyik oldalán áll éppen.