Szabadság, mindhalálig: 50 éves a Butch Cassidy és a Sundance kölyök

Butch Cassidy és a Sundance kölyök (Robert Redford és Paul Newman)

Törvényen kívüli hősök, izgalom, humor és mérhetetlen szabadságvágy. 50 éves George Roy Hill vadnyugati gengszterfilmje, a Butch Cassidy és a Sundance kölyök.

Négy Oscar-díjával és 6 millió dolláros költségvetését közel meghúszszorozó bevételével a Butch Cassidy és a Sundance kölyök az 1969-es hollywoodi filmtermés legsikeresebb darabja lett – mára pedig az amerikai filmtörténet megkerülhetetlen alkotása. Holott a hatvanas évek végén alig akadt producer az Álomgyárban, akit érdekelt volna két, a törvény elől menekülő vadnyugati bankrabló története. A forgatókönyvet jegyző William Goldman több stúdiónál házalt, de vagy azért hajtották el, mert bűnözőkből faragott hősöket, vagy (ha előbbi, berögzült western-toposz tekintetétben rugalmasabbnak bizonyultak is) azt kifogásolták, hogy a főszereplők Dél-Amerikába menekülnek (egyszerre idegenkedtek a menekülés tényétől és attól, hogy a western klasszikus színtere egy ponton áthelyeződik a Vadnyugatról a nem kevésbé vad, határvidéken túli Délre).

De a legfőbb ok: a hatvanas évekre az amerikai western aranykorának leáldozott, a legnagyobb stúdiók vezetői leginkább már csak a veszteségre tudtak gondolni, ha a műfaj szóba került – a legamerikaibb zsánert akkoriban az italowestern tartotta életben.

Butch Cassidy és a Sundance kölyök Forrás: AFP

Igaz, a végül a Fox égisze alatt, George Roy Hill rendezésében megvalósult Butch Cassidy és a Sundance kölyök nem is hagyományos western: a századforduló idején játszódik, akkor, amikor a civilizáció és a szervezett bűnüldözés rohamtempóban számolta fel a peremvidék vadságát, címszereplő hősei pedig nem makulátlan fegyverforgatók, hanem bankrablók, akik ugyan tartózkodnak a felesleges erőszaktól, de mégis, ha úgy adódik, embert is ölnek, hogy mentsék irhájukat. Mégis, a két haramia összetartozáson és régi értékeken alapuló erkölcsi kódexe, életvitelük ellenére is népmesei ártatlansága egy fokkal tisztábbnak mutatja őket, mint a bankárokat, a vasúttársaságot vagy a bűnüldözőket. A Butch Cassidy és a Sundance kölyök ugyanis nem az erőszakot, de még csak nem is a Vadnyugatot romantizálja, hanem az amerikai szabadságeszményt – azon filmek sorát erősíti, amelyekben a maroknyi bandita jelképezi az amerikai szabadságot, míg a szervezett bűnüldözés mögé bújó tisztes polgárok (ha úgy tetszik: a csoportosan védekező gyengék) a normalitás nevében rendőrállamot és a fogyasztás unalmát választó elnyomott-elnyomókat.

A film ilyesfajta, a szabadságigényre mutató és a fásultság ellen lázadó üzenetét mégsem a címszereplők, hanem Sundance barátnője, Etta Place (Katharine Ross) mondja ki, amikor az érzéseit pokróc stílus mögé rejtő Sundance nem túl udvariasan Bolíviába invitálja:

26 éves vagyok, vénlány, tanítókisasszony... ennél rosszabb már nem is lehet. Az egyetlen izgalmat az életembe ti hoztátok. Úgyhogy veletek megyek, és nem nyavalygok

A Butch Cassidy és a Sundance kölyök átmeneti időben játszódik, amikor a ló meghal, hogy átadja a helyét a kerékpárnak, a vasútnak és az automobilnak, a hatlövetű pedig a gépkarabélynak; kívülálló hősei szintén átmeneti figurák, akiknek sorsában egyszerre van jelen a Vadnyugat halála és a 20. századi gengszter születése – a vadnyugati kívülálló átörökíti a család, a barátság és az összetartozás szentségének sérthetetlenségét a (maffiafilmekben romantizált) gengszter figurájába.

Butch Cassidy és a Sundance kölyök (Katherine Ross, Robert Redford és Paul Newman) Forrás: AFP

A Vadnyugat alkonyát és a romlott hősök emberibb mivoltának hangsúlyozását, pontosabban a jó és rossz közötti határvonal elmosását illetően a Butch Cassidy és a Sundance kölyök rokonságot mutat egy másik revizionista westernnel, a néhány hónappal korábban bemutatott A vad bandá-val. De míg Sam Peckinpah vérben tocsogó filmje a western és a klasszikus férfierények gyászmiséje volt, addig George Roy Hill mozija nem a Vadnyugatot és hosszan kicsengetett kultúráját siratja, hanem a barátság és a szabadság eszményeit idealizálja, természetesnek véve, hogy a régi világ úgy adja át a helyét az újnak, hogy át is örökít magából valamicskét.

A rendező, valamint a Butch Cassidy és a Sundance kölyök címszereplői, Paul Newman és Robert Redford életművében erre a legszebb bizonyíték a négy évvel későbbi, a nagy gazdasági világválság idején játszódó heist-movie, A nagy balhé, amelyben gengszterfilmes kulisszák között a póker és a betyárbecsület játsszák a főszerepet, s nem csupán e két "átörökített" dolog és az alkotó trió miatt nem lehet elvonatkoztatni a "western-elődtől". De akad példa 1969-ből is: a korszellemet sajátosan megragadó, a hollywoodi reneszánsz zászlóshajójaként emlegetett Szelíd motorosok voltaképp a hatvanas évek hippi életérzésének jegyében újradefiniálta a westernt és annak hőseit – ezzel szemben John Schlesinger az ugyancsak hatvankilences Éjféli cowboy-ban már teljesen kifacsarta a nagy amerikai narratívát, és rámutatott a hagyományos western mitológiájának kiüresedésére, sőt, egyenesen a vadnyugati hős fémjelezte klasszikus férfiidentitás szétmállását vette górcső alá.

Butch Cassidy és a Sundance kölyök (Robert Redford és Paul Newman) Forrás: AFP

A Butch Cassidy..., A vad banda, a Szelíd motorosok és a westernhez csak toposzait illetően köthető Éjféli cowboy közös vonása, hogy a férfiak közötti barátságon keresztül közelítik meg a vadnyugati mítoszt, illetve annak maradékát. Ám míg utóbbi három végkicsengése kifejezetten pesszimista, Hill filmjét hőseinek elkeseredettsége és a tragikus végkifejlet ellenére áthatja a derű, illetve a mesélő töretlen hite abban, hogy a nagy történetek hősei nem vesznek el, csak átalakulnak.

Az ember halála: a legenda születése. Még akkor is, ha a valóságban Robert LeRoy Parker "Butch Cassidy" és Harry Alonzo Longabaugh "Sundace Kid" korántsem voltak olyan vajszívűek, mint Goldman forgatókönyvében. Sőt, a két hétpróbás gazember nem is ápolt igazán szoros barátságot, de történetesen valóban együtt haltak meg San Vicenté-ben, amikor 1908 novemberében rajtuk ütött a bolíviai hadsereg, nem sokkal az után, hogy a banditák kirabolták az Aramayo Franke y Cia ezüstbánya munkásainak bérét szállító vonatot.

Butch Cassidy és a Sundance kölyök Forrás: Youtube

Goldman persze nem történelmet akart hamisítani a legenda érdekében, csupán hozzáigazította két valós ember sztoriját a "nagy amerikai történethez" – lehet, hogy a fékevesztett szabadság illúzió, de vannak, akik az utolsó leheletükig ragaszkodnak ehhez az illúzióhoz.

Az már George Roy Hill ötlete volt, hogy a film a kezdetektől nem árul zsákbamacskát: az 1910-es évek mozgóképeit idéző, egy vonatrablást "megörökítő" ál-filmhíradó adja a néző tudomására, hogy "a Patkánylyuk banda vezérei, Butch Cassidy és a Sundance kölyök rég halottak már, de valaha ők uralták a Vadnyugatot" (a valóságban Vad Bandának hívták őket, de az alkotók Peckinpah filmje miatt módosították a banditák találkahelyét jelölő wyomingi Hole-in-the-Wall-ra, ami aztán a magyar fordításban facsarodott Patkánylyukra).

Hill nem siratja a múltat, folyamatában láttatja a történelmet, és benne a filmtörténetet. A kezdő képsorok az ős-westernt, Edwin S. Porter 1903-as némafilmjét, A nagy vonatrablás-t idézik. A mozgókép születése egy időre esik az amerikai vadnyugat alkonyával, lévén a hetedik művészet, a film, a Vadnyugatot is maga alá gyűrő iparosodás terméke. Porter akkor készítette az első westernt, amikor a nyugati part deszkavárosaiban halkulni kezdett a hatlövetűk ropogása – s mire Hill leforgatta filmjét, a még modernebb idők közönsége, legalábbis az amerikai nézők többsége divatjamúltnak látta a műfaj tradicionális vonulatát, a zsánert pedig a jó és rossz közötti határvonalat elmosó (épp ezért emberibb karakterekkel operáló) revizionista western próbálta életben tartani a műfaj őshazájában.

Ezt a (természetesen korántsem egyenes ívű) western-történeti folyamatot Hill a kezdő képsorokban összefoglalja, s beilleszti a történelem sodrásába. A szépiabarna filmhíradót szépiabarna jelenet követi: egy város, egy bank, majd egy szalon, ahol Sundance kártyázik, csalással vádolják, s ha Butch nem lép közbe, tán ki is teríti az őt becsmérlő kártyapartnerét. Aztán ahogy kilovagolnak a városból és elérik a vadont, a film átvált színesbe (Conrad Hall az egész filmet szemet gyönyörködtetőre fotografálta), s a dél-amerikai utazás fényképeit leszámítva csak a záróakkordnál, a bolíviai hadsereg ellen sebesülten kitörő két (anti)hős kimerevített portréjánál vált vissza szépiába – ez a viszonylag egyszerű színszimbolika egyfelől rámutat a western egyik alapállítására, miszerint a civilizáció és a vadon ellentétes erőinek összecsapásában a hős a vadonnal ápol közelebbi kapcsolatot, a megzabolázhatatlan tájon érzi otthon magát, másfelől pedig arra emlékezteti a nézőt, hogy az életteli, színpompás jelen gyorsan megfakul és visszavonhatatlanul történelemmé válik. Az előrevetített halált így múlják felül a gondtalan pillanatok, mint amikor Butch elviszi biciklizni Sundance barátnőjét.

Közben pedig B. J. Thomas hangján szól Hal David és Burt Bacharach a filmhez írt – a maga idejében a westerntől idegen és ezért formabontó, ma már csak e képsorokkal nem anakronisztikusnak ható – slágere, a Raindrops Keep Fallin' on My Head, mintegy összefoglalva a filmbéli Butch életfilozófiáját.

Az esőcseppek csak záporoznak a fejemre/de ezért nem fogok hamarosan sírva fakadni/a sírás nem nekem való/mert nem akarnám, hogy elálljon az eső, csak mert panaszkodom/ elvégre szabad vagyok/és nem aggaszt semmi

Lehet, hogy a ló a múlté, lehet, hogy a bankok bezárnak, és lehet, hogy a mozi is megkopik – de a szabadságvágy örök.