A hatvan évvel ezelőtt bemutatott New York árnyai keletkezéstörténete 1957 februárjában kezdődött, amikor egy improvizáció sikerén felbuzdulva John Cassavetes a Night People című rádióadásban azt találta mondani, hogy jobb és hitelesebb filmet tudna rendezni, mint Martin Ritt – a rendező, akinek A város széle című filmjében Cassavetes épp eljátszotta a főszerepet, s a műsorvezető Jean Shepherd pont azért invitálta műsorába a feltörekvő fiatal színészt, hogy az a filmet népszerűsítse. Ehelyett az új Bogartként is emlegetett Cassavetes ezekkel a szavakkal fordult a hallgatókhoz:
ha igazán kíváncsiak arra, milyen egy hiteles emberekről készült film, akkor adjanak rá pénzt!
A felhívásra rövid időn belül 2000 dollár érkezett, ami csupán töredéke volt az amúgy igen olcsó, 40 ezer dolláros New York árnyai költségvetésének, de így is párját ritkító eredmény: Cassavetes első rendezése lett a filmtörténet első "közösségi finanszírozású" sikerdarabja. Első változata (1958) elnyerte a Jonas Mekas által alapított "alternatív/független Oscart", az Independent Film Awardot; az újraforgatott, 1959-ben bemutatott (s így végül: a hivatalos) változat pedig a velencei filmfesztiválról a kritikusok díjával távozott.
A jazz ritmusára lüktető, a beatnemzedék életérzését hitelesen megragadó New York árnyai mai szemmel is friss, lendületes és erős, "szabad" film – a maga idejében pedig olyannak mutatta az amerikai metropoliszt és annak lakóit, mint korábban egyetlen hollywoodi film sem. Bár van (laza) sztorija és (vázlatos) cselekménye, Cassavetes nem történetet mesél, filmjének szereplői pedig nem "cselekszenek", hanem "léteznek".
Az egész filmet átjárja az életszerű spontaneitás, némi keresetlen költészettel fűszerezve. Olyan mondatok hangzanak el, mint: "nem kell elmondanod életed történetét... csinos vagy", "jobb lenne kimaradni ebből a beatgenerációs izéből" vagy "halott dolog, olyanok vagyunk, mint két idegen".
A film alapötlete eleve egy rögtönzésből ered. Cassavetes Burt Lane-nel közösen 1956-tól tanította a színjátszást megreformáló "method acting" módszert, s egyik – a Night People ominózus adását nem sokkal megelőző – órájukon a feltörekvő színitanodások számára találták ki azt az "alaphelyzetet", amelynek spontán kibontása azonnal beindította a rendezői álmokat dédelgető Cassavetes fantáziáját. Nevezetesen: egy fiatal, világos bőrű afro-amerikai nő egy fehér férfival randevúzik, ám az addig lelkes férfi hirtelen visszakozni kezd, amikor találkozik a nő sötét bőrű bátyjával.
A jelenet be is került már az első, 1957-ben leforgatott változatba, s némi túlzással ez lett a film egyetlen hangsúlyos dramaturgiai konfliktusa is. Némi túlzással, mert a realizmus jegyében fogant New York árnyai ellene mond a klasszikus drámákra épülő hollywoodi narratívának, mellőzi a hagyományos értelemben vett alapkonfliktust, a drámai bonyodalmat, ahogy nincs igazi krízis, és ennek megfelelően valódi megoldás sem. A "faji kérdés" ennek megfelelően nem válik központi elemévé a filmnek, noha mélységében érinti azt. A film eredeti címe, a Shadows, azaz "árnyékok" sem a három főszereplő bőrszínére utal, sokkal inkább arra (a magyar "címfordításból" ezúttal alaposabban kikövetkeztethető) shakespeare-i elméletre, miszerint az emberek csupán árnyékai valami nagyobb és sokkal teljesebb dolognak, amelynek részeivé válhatnának.
A New York árnyai-ban Cassavetes lemondott a "nagy" cselekményről, helyette epizodikus szerkezetben, három összefonódó szálon (a maga egyszerű, mégis lenyűgöző mivoltában) mutatja meg a nagyvárosi létezést. Akár a való életben, a film szereplői sorozatosan kisebb-nagyobb problémák sorával szembesülnek, amelyeket, ha megoldanak is, máris újabb kihívások lépnek a helyükbe. A New York árnyai Cassavetes és az amerikai független film első nagy (és sikeres) kísérlete, hogy hétköznapi emberek hétköznapi életéről, az igazi és valóságos életről készítsen játékfilmet – felfedezve és feltérképezve ezzel a dokumentum és a fikció között elterülő territóriumot.
A film három testvér – az egyértelműen fekete Hugh (Hugh Hurd), a ránézésre fehér Lelia (Lelia Goldoni) és a bőrszín tekintetében is középen álló Ben (Ben Carruthers, aki később Gilpin elítéltet alakította Cassavetes oldalán A piszkos tizenkettő-ben) – életképeit mutatja be. Egyértelműen Ben "sztorija" áll a középpontban, jazz trombitás akar lenni, de leginkább a barátaival lézeng, nőket csípnek fel, céltalanul balhéznak az éjszakában. Hugh feltörekvő, de mellőzött blues énekes, aki legidősebb testvérként igyekszik gondoskodni a családjáról, miközben a megélhetésért számos megaláztatást kell elviselnie a szórakoztatóiparban. Húszéves húguk legnagyobb problémája a másik nem, egy irodalmi esten botlik az őt később származása miatt megvető Tony-ba (Anthony Ray, a rendezőlegenda Nicholas Ray fia), aztán egy színesbőrű fiún áll "bosszút", amikor az elhívja táncolni.
A New York árnyai három – még, vagy folyamatosan alakuló – fiatal ember portréja, valamint városi környezetrajz. Cassavetes bármiféle ítéletalkotás nélkül enged betekintést hősei életébe, s ugyanilyen ítéletmentesen mutatja meg a pezsgő nagyvárost, annak hol csillogó, hol lepusztult valóságát.
A film életszerűsége egyaránt táplálkozik az eredeti helyszínek valóságosságából és a színészek improvizatív játékából. A New York árnyai végén egy inzert tudatja a nézővel, hogy a "most látott film rögtönzés volt". Ez persze enyhe túlzás, a valóság az, hogy Cassavetes (legalábbis a végleges, ma ismert változatban) megírta a film egészének és a jelenetek vázát – ugyanakkor ezt alapvetően a rá később is jellemző, a megtervezettség és improvizáció sajátos elegyének jegyében tette, vagyis a filmet irányított rögtönzéssel forgatták, ugyanakkor alárendelve a cselekményt a szereplők személyiségének. Ennek a munkamódszernek köszönhető, hogy a könnyebb azonosulás okán a New York árnyai-ban a szereplőket az őket alakító színészek valódi keresztnevén szólítják.
Ugyanez a megtervezett spontaneitás köszön vissza a film technikai megoldásaiban is: a színészként szerzett televíziós tapasztalatain, az amerikai független dokumentarizmus és az olasz neorealizmus esztétikáján felbuzdulva Cassavetes könnyű és gyorsan mozgósítható lámpaparkkal és (16 milliméteres) kézikamerával dolgozott, hogy minél jobban alkalmazkodni tudjon a színészek pillanat szülte reakcióihoz, biztosítsa ösztönös és szabad mozgásukat – vagyis, hogy a technika, a lehetőségekhez mérten a leginkább észrevétlen maradjon. Ahogy Cassavetes későbbi nagy filmjeiben, úgy már a New York árnyai-ban sincs egyetlen öncélú, önmagáért való beállítás sem.
S hasonló a helyzet a zenével. A New York árnyai minden szempontból jazz-film. Háromból két hőse is zenész (ráadásul Ben jazzt akar fújni), a film a jazzhez hasonlóan (bizonyos keretek között) szabad teret biztosít az improvizációnak, illetve Charles Mingus és Shafi Hadi zenéjét használja aláfestésül. Ugyanakkor Cassavetes a zenét egyszerre tekinti (leginkább a színészeket "segítő") technikai eszköznek, illetve – a város helyszíneihez és a korszellemhez hasonlóan – adottságnak. A jazz a New York árnyai-ban szerves része az egésznek, miközben Cassavetes páratlan módon igyekezett elkerülni, hogy a zenéből fakadó hangulatok maguk alá gyűrjék, vagy épp ellenpontozzák a látottakat – ahogy az könnyen előfordulhat, ha egy filmben jazz szól.
Noha a film stáblistáján a bőgőlegenda Mingus neve szerepel először, a New York árnyai zenéjének zömét a szaxofonos Shafi Hadi szóló improvizációi teszik ki. Cassavetes szerint ugyanis a Mingus által írt hasznos zene alig volt több egy percnél, így aztán megkérte a bőgős zenekarában fújó Hadit, hogy rögtönözzön valamit, ami passzol a filmhez. Sőt, Cassavetes olyannyira szerette volna elkerülni, hogy ismét az elképzeléseivel ellentétes muzsika szülessen, hogy bevonult Hadi mellé a stúdióba, és miközben az fújt, a rendező elmutogatta-eltáncolta, miféle hangulatot kellene a szaxofonon reprodukálni.
Az eredmény pontosan olyan lett, mint a New York árnyai egésze. Nem tolakodó, de ösztönös és intelligens, szabad és igaz, őszinte és friss.