A világítótorony: Az őrület balladája

A világítótorony

Robert Eggers négy éve A boszorkány című, különleges, s közel utánozhatatlan atmoszférájú rémtörténettel robbant be a filmvilágba. A világítótorony hasonlóan nyomasztó élményt sejtetett, a végeredményt látva azonban ennél is tovább lehet menni. Bátran ki lehet jelenteni, hogy Ari Aster (Örökség, Fehér éjszakák) mellett, van egy újabb zsenije az art house horrornak.

A történet pofonegyszerű. Ephraim (Robert Pattinson) és Thomas (Willem Dafoe) négy hétre egy elszigetelt világítótorony őrei lesznek. Mindketten végzik munkájukat, bár az idősebb Thomas feltűnően nem akarja, hogy fiatal társa felmenjen az épület jelzőfényéhez. Az időt itallal ütik el, de szépen lassan meg kell birkózniuk saját, józan ítélőképességükkel.

Akárcsak Eggers előző munkája, A világítótorony is a múltba, pontosabban 1890-be repít vissza minket. Ezen felül is akadnak közös pontok A boszorkánny-al, úgymint az ingerszegény környezet, a babonák, misztikus elemek behozatala, és főleg az ember egy belső démonának szemléltetése. Míg ott a bűn és bűnbeesés lélektana állt a középpontban, addig jelen esetben az elme, illetve az őrület határmezsgyéit feszegetjük.

A világítótorony Forrás: Regency Enterprises

A boszorkány sem volt az a könnyed, délutáni matiné, A világítótorony azonban még nehezebben befogadható, masszív agymunkát igénylő darab. A cselekmény első fele komótos tempóban csordogál előre, mondhatni vontatott, mégsem unalmas. Folyamatosan körbelengi a feszültség, Ephraim és Thomas dialógusai pedig sajátos lendületet adnak a látottaknak, kettejük parázs szócsatái elképesztően groteszkek és rapszodikusak. Az egyik pillanatban ölre mennek, míg a következőben már nevetgélve nosztalgiáznak részegen.

Ez a bizarr kapcsolat egy még furcsább dologgal fűszerezi meg az összképet: a humorral. Meglepő módon kifejezetten sokat lehet mosolyogni, olykor nevetni a filmen.

Itt nem klasszikus értelemben vett poénokra kell gondolni, sokkal inkább a szituáció szülte fanyar, éjfekete gegekre. Eggers ugyanakkor a másodperc törtrésze alatt képes lefagyasztani bárki arcáról a vigyort. Sajátos filmnyelvi eszközei erőteljesen közrejátszanak abban, hogy a néző hipnotikus állapotba kerüljön. Sokszor nem értjük, mit látunk, ám éppúgy megbabonázva érezzük magunkat, akárcsak Ephraim. Kezdetben vele lehet leginkább azonosulni, mint az átlagos fickóval, aki csak dolgozni szeretne. Ezzel szemben Thomas folyamatosan kikezdi, basáskodik fölötte. Ahogy haladunk előre a cselekményben, úgy borul fel a klasszikus jó és rossz szerepe. Már csak két elállatiasodott férfit látunk, akik fokozatosan válnak a körülmények áldozatává.

A világítótorony Forrás: Regency Enterprises

Eggers szépen lassan teszi fel kérdéseit, s mossa el a határvonalat képzelet és valóság közt. Mióta vagyunk a szigeten? Hányan tartózkodnak itt pontosan? Mit rejt a torony fénye? Konkrét válaszokra hiába várunk, ez mégsem hiba, sőt erény, mely gondoskodik róla, hogy ne szabaduljunk egyhamar az átélt hatástól.

Az autentikus történetmesélés persze nem működhetne, ha a szereplők nem lennének hitelesek. Willem Dafoe mindig zseniális, jelen esetben egyszerre képes hátborzongató és szánalmas lenni, akár egy jeleneten belül. Akinek pedig kétségei lettek volna Robert Pattinson tehetségével kapcsolatban, azoknak most garantáltan elszáll minden kételyük. Többször bizonyított már korábban (Országúti bosszú, Jólét), de amit itt látunk tőle, az a színészet magasiskolája. Gesztusaiban, átélésben, érzelmességben, félelmetesen erős alakítást nyújt.

A világítótorony egyértelműen rétegfilm. Eggers stílusa merész, provokatív, s nem egyszer zavarba ejtő. Atmoszférateremtésben az egyik legjobb modern alkotó, fekete-fehér képi világa, keverve a 4:3-as képaránnyal és a vészjósló zenével, pillanatok alatt megágyaz a nyomasztó, klausztrofób hangulatnak.

A világítótorony Forrás: Regency Enterprises

Olyan alkotás, melyet számtalan módon lehet értelmezni, de, hogy konkrétan mit is láttunk, azt nehéz szavakba foglalni. Egy biztos: nem lehet holmi vállrándítással elintézni, mert elkapja, megigézi az embert. Maradéktalan élvezetéhez szükséges némi önsanyargatás, de a téboly tanmeséje egyedülálló élményként száműz minket saját világítótornyunkba.