A vad banda: a vadnyugat legvéresebb gyászmiséje

Ötven évvel ezelőtt, 1969. június 18-án mutatták be az amerikai mozik Sam Peckinpah brutális westernjét. A vad banda egyszerre vérvörösben izzó, visszataszító erőszak-körkép és a vadnyugati műfaj romantikus hattyúdala. Bemutatásakor kritikai, esztétikai és morális viták kereszttüzében állt, ma már meghatározó klasszikusa a modern westernfilmeknek – Sam Peckinpah "főműve", a film, amellyel visszaperelte Amerikának a műfajt az olasz rendezőktől.

Sam Peckinpah korábbi westernjeiben (Társak életre-halálra, Délutáni puskalövések, A dicsőség fiai, Dundee őrnagy) fokozatosan, de lendületesen jutott el ahhoz a műfaji reformhoz, a "revizionista" amerikai western csúcspontjához, amit A vad banda vérbő képein vitt végbe. Első vadnyugati filmjét egy évvel azelőtt rendezte (pályája elején a televízióban próbálta ki magát), amikor a számára sok szempontból mintaértékű westernkirály John Ford elkészítette a klasszikus western epilógusának szánt opusát, az Aki megölte Liberty Valance-t (1962), és három évvel korábban, hogy Sergio Leone az Egy maréknyi dollárért (1964) című filmjével megadta a kezdőlökést a vadnyugati zsánert Európából felfrissítő italowestern számára. A westernért rajongó Peckinpah mintegy küldetésének érezte, hogy az amerikai mítosz legnagyobb filmes műfaját Amerikában támassza fel, s e misszió iránti elkeseredett lelkesedése A vad bandá-ban robbant óriásit: Peckinpah minden korábbinál erőteljesebben reformálta meg, teremtette újjá a műfajt – ami esetében (is) együttjárt a western hagyományos hősképének kíméletlen kiirtásával.

A vad banda (Ben Johnson, Warren Oates, William Holden és Ernest Borgnine) Forrás: AFP

A vad banda már a nyitójelenetben átírja, relativizálja a hagyományos westernszerepköröket. Katonák lovagolnak egy kisvárosba, elhaladnak egy gyerekcsoport mellett, akik skorpiót vetnek a hangyák elé (később a fészket is felgyújtják), a katonákról kiderül, hogy bankrablók, de már várnak rájuk: a törvény őrei szedett-vedett csürhének tűnnek. Ez az először csak külsőségekben megmutatkozó, a szerepköröket átértelmező szemléletmód később teljesesen kibontakozik, s a mexikói falu megsegítése, a társukért való kiállás során egyre egyértelműbbé válik a vad banda tagjainak morális felsőbbrendűsége, miközben az is nyilvánvalóvá válik, hogy Peckinpah szerint a férfiak, még a legelvetemültebbek is, visszavágynak a gyerekkor (viszonylagos) egyszerűségébe.

A vad banda egy évvel később került a mozikba, mint Leone Volt egyszer egy Vadnyugat-a, és éppúgy fonákjáról mutatja meg a hallgatag emberek erkölcsét, a régi értékek sírba szállását, csak mellőzve minden nosztalgiát és iróniát, halálosan komolyan és bőségesebb vérrel. Persze nem öncélú brutalitás ez, nem az erőszak magasztalása, sőt – épphogy az erőszak eszközével veszi védelmébe a hagyományos férfierényeket: összetartást, szolidaritást, barátságot, kitartást az elvek mellett. A vad banda ezen ősi erények megsemmisülését ábrázolja, gyilkos határhelyzetekben, a déli határvidéken (Texas, Mexikó, Rio Grande) és az 1913-as, több szempontból is határidőszakban, de legalábbis, amikor a gépesített civilizáció véget vetett a törvényen kívüli vadnyugatnak, amikor a modern világ felszámolja a múltat (sokkolóan költői kép: a banda egyik tagját automobilhoz kötözve vonszolják végig az utcán).

A vad banda (Ben Johnson és Warren Oates) Forrás: AFP

Persze A vad banda nem csak revizionista/relativizáló szemlélete, "forradalmi" brutalitása miatt vált az amerikai western megújítójává. Peckinpah páratlan helyzetteremtő, cselekményépítő és pszichológiai mélységekig hatoló karakterábrázoló képessége teljesen újszerű (legalábbis az amerikai közönség számára ilyen formában nem ismert) formanyelvvel párosult, ami aztán epigonok és tisztelgők során át meg is változtatta az amerikai filmtörténetet – legalábbis ami az akciójeleneteket illeti.

Igaz, Peckinpah nem talált fel semmi újat, de a (leginkább európai és távol-keleti) filmköltők által használt stíluseszközöket rendkívül eredeti és egyedi módon szerkesztette össze, és a lassított felvétel, a gyors- és átfedő vágások, a képkimerevítés A vad banda közvetítésével lett a hetvenes években megszokott hollywoodi eszköz.

A film első nagy "lövöldőzős" jelenetében, a kudarcba fulladt bankrablásnál Peckinpah szinte zeneivé teszi az erőszakot: sajátos ritmusú harci dal ez a normál tempójú és a lassított snittek váltakozásával, amit drámaian fokoz a gyorsmontázs és az ellenpontozó átfedő vágások kombinációja, az egyedi plántechnika, illetve a sebes kézikamerahasználat és gumioptikázás. Csupán az első negyedóra A vad banda 143 percéből és csupa ellentmondás: a látottak egyszerre valóságosan nyersek és művészien stilizáltak, taszítóak és (a maguk módján) vonzóak.

Sam Peckinpah és William Holden A vad banda forgatásán Forrás: WIKIMEDIA COMMONS

A vad banda miközben kíméletlenül ráébreszti a nézőt saját ambivalens érzéseire az erőszak "ártatlan" szemlélését illetően, csalódottan siratja el a pionírok szellemét és szellemiségét. Sajátos gyászmise ez: Peckinpah az eltorzult, a hagyományos értékekre nagy ívben köpő vadnyugat véráztatta víziójával voltaképp feltámasztotta az emberi mivoltához a körülmények ellenére is ragaszkodó (anti)hős legősibb és leginkább amerikai filmes műfaját a tetszhalálból.