Ron Howard az életszeretetet akarta megmutatni Pavarotti portréjában

Luciano Pavarotti

A The Beatles: Nyolc nap egy héten – A turné-évek nagy sikert aratott dokumentumfilmje mögött álló, díjnyertes alkotók Pavarotti című dokumentumfilmjükkel újabb zenei ikont mutatnak be kendőzetlenül, feltárva legendás címszereplőjük életét és karrierjét egyaránt. „A tömegek tenorja" néven is ismert Luciano Pavarotti ritkaságszámba menő módon egyszerre volt utánozhatatlan egyéniség, zseni és világszerte közkedvelt híresség, aki istenadta tehetségét kihasználva népszerűsítette az operát a lehető legszélesebb körben. Pavarotti úgy állt hozzá a munkához, hogy az opera műfajában minden zenekedvelő találhat magának valamit, és puszta tehetségének köszönhetően eluralta a világ legnagyobb színpadait, hallgatók millióinak szívét hódította meg. Az Oscar-díjas Ron Howard által rendezett dokumentumfilmben kuriózumnak számító interjúkat is láthatunk a művész kollégáival és rokonaival, továbbá soha korábban nem látott felvételeket, mindezt csúcsminőségű Dolby Atmos hanggal.

A Pavarotti az Oscar-díjas Howard harmadik dokumentumfilmje, amely szupersztár zenészt mutat be: korábban erre vállalkozott a díjnyertes The Beatles: Nyolc nap egy héten – A turné-évek-ben, és a Jay-Z egyedülálló fesztiváljának színfalai mögé kalauzoló Made In Americá-ban.

Amikor Nigel Sinclair – akivel Howard korábban a The Beatles: Nyolc nap egy héten és a Hajsza a győzelemért című filmeken dolgozott együtt – megemlítette neki, hogy a Decca Records olyan filmkészítőt keres, aki képes lenne megragadni Pavarotti életét és munkásságát egy mindenre kiterjedő dokumentumfilmben, Howardban feltámadt a vágy, hogy utánajárjon a témának. Beleásta magát a művész életébe és munkásságába, és hamar rájött, hogy egy újonc szemével nézve hihetetlenül nagy élmény megismerkedni Pavarotti világával.

José Carreras, Luciano Pavarotti és Placido Domingo az 1998-as foci VB alkalmából adott koncertjük előtt. Forrás: Gamma-Rapho via Getty Images/Alain BENAINOUS/GAMMA-RAPHO/Alain Benainous

Az érdeklődésből hamar ihletettség lett, hiszen Howard olyan történetre bukkant, amelyre egyszerűen nem tudott nemet mondani: egy kisvárosi ember meséjére, aki egészen különleges pályaívet bejárva eljutott a hírnév csúcsáig, miközben igyekezett megbirkózni kavargó érzelmeivel, feszültségeivel és mások iránt érzett szeretetével. Varázslatos hangjának forrását talán mindig is titok övezi majd, Howard figyelmét inkább az ragadta meg, hogy Pavarotti hogyan tanulta meg használni a tehetségét.

Minél többet megtudtam róla, annál inkább olyasvalakinek láttam Pavarottit, aki hús-vér bizonyítéka annak, hogy szenvedéllyel kell élni az életet, és teljes elkötelezettséggel az iránt, amit igazán szeretünk Először csak maga a karrier pályagörbéje nyűgözött le, az, hogy Pavarotti sikert sikerre halmozott. De ahogy jobban beleástam magam a témába, rájöttem, hogy a sok művészi kockázatvállalás milyen terheket vont magával. Őszintén szólva nem számítottam ilyen és ennyire emberi drámára

– mondja a rendező.

Annak érdekében, hogy a lehető legtökéletesebben megragadja a történetben rejlő humánumot, Howard ugyanazt a csapatot verbuválta össze, akikkel a rendkívüli alaposságú Nyolc nap egy héten című dokumentumfilmjén dolgozott. A rendező nemcsak a két producert, Sinclairt és Brian Grazert vonta be a munkához – akikhez aztán csatlakozott az Imagine-től Michael Rosenberg és a White Horse Picturestől Jeanne Elfant Festa –, hanem a forgatókönyvíró Mark Monroe-t, a vágó Paul Crowdert és a hangmérnök Chris Jenkinst is. Az alkotók Howarddal együttműködve lehengerlő mennyiségű kép- és hanganyagból válogathattak.

Luciano Pavarotti Forrás: Agostino Arletti

Miközben átrágta magát rengeteg ritka felvételen, a Pavarotti csúcskorszakából származó előadáson, archív és vadonatúj interjún, Howard felismerte az énekes lénye legmélyén rejlő feszültséget. Pavarotti egyrészt két lábbal a földön járó, életvidám figura volt, aki szerette a jó dolgokat az életben, ugyanakkor mindig alázatot mutatott irántuk. Másrészt viszont olyan ember is volt, aki egyfolytában küzdött a szupersztársággal járó nehézségekkel, az egyre nagyobb és nagyobb elvárásokkal és különböző zaklatott kapcsolataival.

Howard egy idő után rábukkant az ötletre, hogy az egész filmet egy háromfelvonásos opera szerkezetére kellene felhúznia. Howard olyan, szinte játékfilmszerű drámaként tekinthetett a produkcióra, amelyet szenvedélyes áriák és megismételhetetlen előadások tagolnak – olyan drámaként, amelyben a káprázatos művészi teljesítményt hétköznapi, emberi pillanatok ellenpontozzák.

Egyfajta lehetőségként tekintettem a filmre: arra gondoltam, megmutathatom a közönségnek Pavarotti soha korábban nem látott felvételeit és a vele készült bensőséges interjúkat, valamint a családtagjaival és barátaival rögzített beszélgetéseket. Ugyanakkor a munka során megtudtam, hogy Pavarotti egyik legambíciózusabb célja az volt, hogy kitágítsa művészete hatókörét, és olyanokat is elérjen, akik korábban egyáltalán nem rajongtak az operáért. Nem kímélte magát, rengeteget tanított, és elutazott akár Amerika és Kína kevéssé ismert helyszíneire is, csak hogy megismertesse az embereket az opera csodálatos világával és erejével. Úgyhogy reményeim szerint a dokumentumfilmünk folytatja azt a munkát, amit ő elkezdett. Luciano annyira szerette a zenét. Annyira szerette az embereket. És a lehető legtöbbekhez el akarta juttatni az operát

– mondja Howard.

Mindenkinek tetszett az ötlet, hogy a Nessun Dorma című, káprázatosan lírai Puccini-áriát (a Turandot című operából) amolyan visszatérő érzelmi motívumként használják. Nem egyszerűen Pavarotti egyik legnépszerűbb előadásáról van szó, hanem korunk egyik legnagyobbra tartott, klasszikus zeneművéről.

A Nessun Dorma önmagában is nagyon erős, de úgy próbáltuk meg használni ezt és több más közkedvelt Pavarotti-áriát, hogy meglepjük velük a nézőket, és össze tudjuk kapcsolni őket Luciano életének egyes pontjaival. Remélem, a filmből kiderül, hogy az áriák többek pusztán szép daloknál. Az önkifejezés olyan formáit képviselik, amelyek egy teljesen más érzelmi szinten képesek szólni az emberekhez

– magyarázza Howard.

Bár Howard csak nemrég fordult a dokumentumfilmezés világa felé, az igaz történetek már régóta érdeklik. Karrierje során számos olyan játékfilmet készített, amelyek cselekménye valós életutakon alapul: ilyen az Oscar-díjas Egy csodálatos elme, az Apollo 13 és a Hajsza a győzelemért – egy zseniális matematikus, egy hősies asztronauta és két rivális F1-sofőr története.

Luciano Pavarotti Forrás: Pavarotti Family

A Pavarotti elkészítéséhez nagy segítséget jelentett a Pavarotti Hagyaték támogatása, amely korlátlan hozzáférést biztosított a rendező számára a művészről őrzött anyagaikhoz.

Mindig is úgy álltam hozzá az éppen aktuális témámhoz, hogy nem vagyok én a szakértője, én is épp csak felfedezem, és egyszerűen megosztom a közönséggel, amit találtam. Szeretem a különböző egyéniségeket, és különösen tetszik, ahogy a magasra törő emberek mindenféle próbatételek elé kerülnek. Pavarotti esetében pedig a következő központi kérdést tettem fel magamnak: honnan ered ez a bámulatos tehetség? Nem csak a kivételes hangról van szó. Ez az egész szívből jött. Máshogy nem lehet olyan előadásokat produkálni, amelyek az örökkévalóságnak szólnak. Úgyhogy mindent meg akartam tudni arról, hogyan gondozta Pavarotti a tehetségét, és milyen személyes ára volt annak, hogy ilyen nagy sikerű művész lett

– magyarázza Howard.

Luciano Pavarotti Forrás: Robert Cahen/San Francisco Opera Archives

Ahogy végignézte Pavarotti koncertjeinek hosszú sorát, Howardot teljesen letaglózta, hogy Pavarotti érzelmi szempontból milyen mélységeket tárt el – ilyesmit a rendező korábban csak nagy színészektől látott.

Elképesztő volt látni, mi minden lejátszódott Pavarotti szemében egy–egy előadása közben. Olyan volt, mint egy method actinget megvalósító színész, aki valamilyen személyes fájdalomból táplálkozik. Teljesen mindegy, melyik hallgatónak milyen háttere van, ez mindenkit lenyűgöz

– állítja a rendező

A koncerteken túl Howard és csapata előásott az archívumból több tucat interjút, tévéműsort és újságcikket, amelyekből információkat gyűjthettek. Aztán felvettek 53 új interjút New Yorkban, Los Angelesben, Montrealban, Londonban, Modenában és Veronában 2017 áprilisa és 2018 júniusa között. Ezeknek köszönhetően nemcsak feleségek, családtagok, diákok és előadótársak perspektíváját ismerhették meg, hanem menedzserek, marketingesek és producerek nézőpontját is, akik segítettek felvázolni a művész karrierjének szokatlan ívét.

A családi interjúkat különösen tanulságosnak tartottam. Érzelmes beszélgetések voltak, láthatóan nem volt könnyű a megszólalóknak, és borzasztóan hálás vagyok nekik, mert szerintem rengeteget hozzátettek a történet humánus oldalához. Ennek köszönhető, hogy ez a dokumentumfilm nemcsak azt mutatja be, milyen nagy művész volt Pavarotti. Inkább egy csúcs- és mélypontokkal teli sztori rajzolódik ki belőle, amelyen ezek az emberek együtt vettek részt

– meséli a rendező.

Aztán az alkotók szembesültek a legnagyobb meglepetéssel: Pavarotti rendkívül személyes felvételeivel, amelyek soha korábban nem kerültek még napvilágra.

A családok és barátok házi videóiban látható képsorok láttán a filmeseknek időnként elállt a lélegzete, annyira hétköznapi oldalát mutatják meg a világklasszis énekesnek.

A film az egyik legelképesztőbb, legálomszerűbb ilyen képsorral nyit. 1995-öt írunk, a brazíliai Manausban járunk, az Amazonas dzsungelének kellős közepén. Itt, a Teatro Amazonas néven ismert, rejtélyes és csodálatos kis operaháznál, ahol egyszer maga Caruso is énekelt, láthatjuk Pavarottit mackónadrágban énekelni néhány hétköznapi ember előtt, teljesen megfeledkezve magáról.

A felvételt a fuvolás Andrea Griminelli készítette, aki akkoriban Pavarottival utazgatott, és eddig sehol sem lehetett látni. A ritkaságszámba menő képsorok Nicoletta Mantovani személyes gyűjteményéből származnak. Ő volt Pavarotti felesége a művész halálakor, Alice lányuk édesanyja és a modenai Pavarotti Múzeum igazgatója. Mantovani a kezdetektől fogva nagylelkűen támogatta a filmkészítők munkáját.

Úgy éreztem, fontos lenne elmondani ezt a történetet a világnak, mert Luciano a történelem egyik legnagyobb művészeként ismert, ugyanakkor hatalmas szíve is volt. Ezt mindenképpen szerettem volna megmutatni a közönségnek

– állítja Mantovani.

Nicoletta az évek során kvázi a férje videósa lett. Ez akkoriban volt, amikor a jó minőségben rögzítő videókamerák egyre elterjedtebbnek számítottak. Rendszeresen meginterjúvolta a férjét, ami nagy szerencse, mert olyan életszakaszában sikerült beszélgetnie vele a kamera előtt, amikor rengeteg bölcsességet át tudott adni. És persze Pavarotti a feleségével olyan nyitottan viselkedett, ami egy reggeli tévéműsor riporterével elképzelhetetlen lett volna. Ezek a felvételek hihetetlenül fontosak a film szempontjából, mert ezeken megismerhetjük a művész játékos oldalát, láthatjuk, milyen sármőr és bolondos figura is tudott lenni. Mindenki, aki ismerte, meg akarta értetni velem, hogy Pavarotti tényleg egy pózoktól, allűröktől mentes ember volt, aki történetesen nagy művész is. Ő pedig parasztként gondolt önmagára, aki azzal jutott ilyen magasra, hogy végig szívből-lélekből dolgozott, és azt adta át az embereknek, amit az élet a jellemébe plántált. Szerintem ezek a házi videók nagyszerűen érzékeltetik ezt

– magyarázza Howard.

Mantovani más szempontból is kulcsfontosságú közreműködőnek bizonyult.

Nicoletta csodálatos ember, aki segített leszervezni nekünk interjúkat olyan elfoglalt emberekkel, mint Plácido Domingo és José Carreras. A Pavarotti Múzeum minden archívumát megnyitotta előttünk. És bemutatott minket Pavarotti első családjának: első feleségének, Adua Veroninak és három lányuknak, Cristinának, Lorenzának és Giulianának, akik mind életükben először adtak interjút, úgyhogy ez különösen megrendítő élmény volt. A lányok időnként egytől egyig könnyekig meghatódtak, ahogy újraélték saját útjukat az édesapjukkal. Az, ha valakinek híres az apja, senkinek sem könnyű, legyen szó popsztárról, filmsztárról vagy operaénekesről, és ez kiderül ezekből a felvételekből is

– állítja a producer Nigel Sinclair.

Howard a munkafolyamat egy pontján felkereste Mark Monroe-t, aki korábban olyan Oscar-díjas dokumentumfilmeket írt, mint Az öböl és az Icarus, és Emmy-jelölést is begyűjtött a The Beatles: Nyolc nap egy héten – A turné-évek című produkcióért.

Howardhoz hasonlóan Monroe-t is hamar elkezdte foglalkoztatni Pavarotti szenvedélyes, operákba illő személyisége és életútja, elvégre olyasvalakiről volt szó, aki egyfelől elképesztően mély érzelmekből dolgozott, másfelől nagyrészt a nyilvánosság előtt élt egy sok szempontból bonyolult és megterhelő közegben.

Szerintem Pavarotti hangja és énekstílusa attól olyan időtlen, hogy szimbolikusan megjeleníti minden emberi gyengeségünket és sebezhetőségünket. Remélem, a közönség a filmünkön keresztül a maga teljességében látja majd, egy olyan csodás emberként, akinek voltak ugyan hibái, de közben megdöbbentően tehetséges és nagylelkű is volt

– véli Monroe.

Luciano Pavarotti és Nicoletta Mantovani Forrás: MARKA / Alamy Stock Photo

A producerek szerint a film dramaturgiája is egészen különlegesnek számít.

A film nézőjeként néha csak zokogunk, mert úgy érezzük, testközelből kísérjük végig ezt az embert az életén. Szerintem az efféle érzelmek azért jönnek át olyan tisztán a filmből, mert Ront teljesen lenyűgözte a sztori emberi oldala, hogy az érintettek hogyan viszonyultak egymáshoz, és hogyan formálták őket a körülmények. Ron legnagyszerűbb történeteinek ereje pontosan ebből táplálkozik. Ezúttal is teljesen elkötelezett volt, hogy megértse, milyen ember volt Pavarotti valójában, és mindent, amire rájött, beleszőtt a filmbe

– magyarázza Sinclair.

Howard bízik benne, hogy munkájuk mindkét tábornak megfelel: elég hiteles lesz Pavarotti legelkötelezettebb rajongóinak, és elég nyitott azok felé, akik még csak most ismerkednek a művész munkásságával. Kihangsúlyozza, hogy Pavarottinak világéletében meggyőződése volt, hogy a zene nem lehet kirekesztő vagy elitista. Azt gondolta, az opera a tömegekhez szól: a hétköznapi élet gyönyörű és nehéz pillanatait is bemutatja, ami pedig tényleg mindenkit érint.

Pavarotti egy olyan kultúrában nőtt fel, ahol az opera mindig is a tömegszórakoztatás egyik fontos elemének számított. A modern világban mindig is vissza akarta téríteni az operát ezekhez a gyökerekhez. Alázatossága az egyik legcsodálatosabb és leginkább paradox tulajdonsága. Hihetetlenül büszke volt az eredményeire, és tisztában volt vele, mekkora befolyásra tett szert, de közben ott volt az is, hogy szerényen viszonyult a zenéhez és ahhoz, hogy ezen keresztül lehetősége nyílt elérni egészen különböző embereket

– magyarázza Howard.

A Pavarotti október 10-től látható a magyar mozikban, a Big Bang Media forgalmazásában.