Árok: Kristen Stewart az Alien és Lovecraft szörnyeivel dacol

Vincent Cassell

Merészen ódivatú sci-fi horror az Árok: leginkább az Alien-filmek koppintása, csak éppen mélyűr helyett mélytengerrel, Xenomorph helyett a Mariana-árokból egy fúrás következtében kiszabadult szörnyekkel. Az aktuális "anyakirálynő" H.P. Lovecraft Cthulhu hívása című klasszikusának címszereplőjét idézi, Kristen Stewart pedig néhány jelenet erejéig egy szál fehérneműben menti saját és társai életét (ha már több ruha nem fért be a búvár-szkafander alá), mintha csak egy régi, B-kategóriás szörnyfilmben szerepelne.

William Eubank rendező (valamint Brian Duffield és Adam Cozad forgatókönyvírók) maguk is ráerősítenek a párhuzamra Ridley Scott és James Cameron Alien-filmjeivel, amikor a főcím alá bevágott újságcikkekben arról tudósítanak, hogy a Mariana-árok nagyjából annyira veszélyes, mint a világűr az asztronauták számára. Kristen Stewart pedig nem mást alakít, mint Sigourney Weavert: rövidre nyírt hajával éppolyan androgün, sőt maszkulin, mint Ellen Ripley hadnagy. Ebben a filmben is többféle monstrumot láthatunk (parazitát, humanoidot és egy gigászi monstrumot), a film legizgalmasabb jeleneteiben pedig felderítők kameráinak nézőpontjából retteghetünk attól, mikor csapnak le rájuk a gyilkos kedvű kreatúrák - épp mint A bolygó neve: Halál-ban.

Árok Forrás: Alan Markfield

Az Árok rögtön meglepetéssel indít: aki késik róla öt percet, az úgy érezheti, hogy húszról maradt le. A film expozíciója, azaz a bevezető szakasza gyakorlatilag a főcím alatt lepereg, utána hallunk egy rövid (és keveset mondó) hangalámondásos monológot Stewart éppen fogat mosó hősnőjétől, majd víz cseppen az arcára, és összeomlik a bázis a Mariana-árok fenekén. Néhányan - köztük Vincent Cassell vezéregyénisége és a komikus T. J. Miller ügyeletes bohóca - túlélik, és úgy okoskodnak, hogy akkor lehet esélyük, ha gyalogszerrel átkelnek egy közeli bázisra. A gond persze csak az, hogy a saját bázisuk nem magától omlott össze.

Kristen Stewart Forrás: Alan Markfield

Hogy az alkotók azonnal belevágnak a dolgok közepébe, az akár még a film előnyére is válhatna: már Horatius óta tudjuk, hogy a száraz bevezetőnél jobb az in medias res, amikor a karakterek és az események háttere már a történet fordulatain keresztül, fokozatosan mutatkozik meg. Ezúttal Stewart kivételével már az összes szereplőt viharvert, "ilyen lett" állapotban ismerjük meg, az Árok azonban sajnos a rossz in medias res kezdésre iskolapélda. Rögtön aggódnunk kellene olyan karakterekért, akiket nem ismerünk (és persze később nyilvánvalóvá válik, hogy nincs is mit megismerni rajtuk, az alkotók sem igazán tartották őket kidolgozásra méltónak, pedig izgalmas kérdést csinálhattak volna belőle, milyen emberek alkalmasak arra, hogy tizenegy kilométer mélyen dolgozzanak).

Kristen Stewart és Vincent Cassell Forrás: Alan Markfield

Másfelől a film első harmada a boldog békeidők bemutatása nélkül is tökéletesen unalmas. Ennyi időbe telik hőseinknek eljutni oda, hogy megkezdjék a sétát a tengerfenéken, és ezzel elkezdődjön a filmnek az a része, ami miatt volt értelme elkészülnie. Ritka az olyan film, ami körülbelül fél óra után válik élvezhetővé, az Árok azonban ilyen. Az első harmadában nem segíti a cselekményt az sem, hogy nincsenek igazi tétjei: míg például James Cameron Alien-filmjében a rettenthetetlen Ripleynek egy kislányt kellett megmentenie, itt legfeljebb hőseink élete forog kockán, akik viszont vállalták a veszélyt, amikor alászálltak dolgozni a Mariana-árokba.

Aztán fél óra után lecsapnak a szörnyek, jönnek a már említett, hatásos dokumentarista horror-jelenetek, és a végén még H. P. Lovecraft kultikus gigásza, Cthulhu pazarul kidolgozott újkori verziója is tiszteletét teszi. A film erőssége főként a tengermélyi miliő, a monstrumok és a horror-szcénák kidolgozása, viszont mivel dramaturgiailag több sebből vérzik, nem több kihagyott lehetőségnél, ami legfeljebb Ridley Scott és James Cameron Alien-filmjeinek alulértékelt aspektusaira (például a találó és hibátlan cselekményvezetésre) világít rá.