El tud-e egyáltalán válni két ember, akik egyszer szerették egymást?

Vágólapra másolva!

Sok évvel ezelőtt részt vettem egy úgynevezett csapatépítő tréningen, amelyet pszichológusok tartottak. Az olyan feladatok mellett, mint hogy masszírozzuk meg egymás halántékát – stresszoldás – vagy kitárt karral dőljünk hanyatt, tudva, hogy majd a társunk elkap, mielőtt bevernénk a fejünket a padlóba – bizalomerősítés –, volt egy verbális gyakorlat is. Mindenkinek el kellett mondani a csoport minden egyes tagjáról, hogy mit szeret benne a legjobban. Az eredmény váratlan volt: többen komolyan megsértődtek, amiért olyan tulajdonságokat dicsértek bennük, ami szerintük lényegtelen, míg a szerintük értékes vonásaikat meg sem említették.

Kiss Virág

Vágólapra másolva!

Netflix Scarlett Johansson Házassági történet (film)Adam Driver Noah Baumbach

Ez jutott eszembe Noah Baumbach Házassági történet című filmjének első perceit nézve. Egy válásra készülő pár tagjait kéri a mediátor, hogy írják össze, mi mindent szeretnek a másikban. Ezt akkor még nem is tudja a néző, csak hallja a sok szépet és jót, amelyet Nicole (Scarlett Johannson) és Charlie (Adam Driver) mond egymásról, és a filmvásznon látjuk mindennek az illusztrációját: hogyan játszik Nicole a fiukkal, Charlie hogyan kel fel hozzá éjjel, hogyan főz az egyik és sír a mozifilmeken a másik.

Csakhogy aztán kiderül, mindezt csak mi, nézők láttuk és hallottuk, mert a mediátor irodájában Nicole visszautasítja, hogy felolvassa a listát, és a két férfi (a férj és a mediátor) hiába győzködi, annyit érnek el, hogy egyre agresszívabb lesz, végül elrohan. Nincs kedvesség, szeretet, csak háború.

Pedig a pár elvileg elválhatna békében is, mert az egyik leggyakoribb vitás pont náluk hiányzik, egyáltalán nem érdeklik őket az anyagiak, és alapvetően egyiküknek sem az a célja, hogy tönkretegye a másikat. De ahogyan az életben ez már lenni szokott, mégis ebbe az irányba indul el a történetük.

A párnak van ugyanis egy kisfia, és Nicole, miután elhagyja a férjét New Yorkban, magával viszi Los Angelesbe. Majd kiderül, hogy végleg ott akar maradni, persze a gyerekkel együtt. Ezt azonban Charlie semmi áron nem akarja engedni, ezen robban ki a háború. Végeredményben, szinte szimpatikus motiváció: egy apa, aki ragaszkodik a gyerekéhez, és nem akar belenyugodni, hogy havonta egyszer lássa – nem mintha Nicole nem engedné gyakrabban, hanem sokkal inkább az életmódja nem tenné lehetővé. Charlie rendező, sőt, színházcsináló, saját kis alternatív társulatával éppen akkor kezd feltörni New Yorkban, amikor a felesége elhagyja. Nem tudja elképzelni, hogy másutt éljen, de azt sem, hogy a gyerekétől távol. Nicole-nak viszont esze ágában sincs visszamenni: nemcsak a családja van Los Angelesben, de munkát is kap: főszerepet egy sorozatban. Merthogy ő meg színésznő.

A rendező – a filmé – azt az utat választotta tehát, hogy bemutatja, hogyan romolhat el nagyjából minden annak ellenére, hogy senkiben sincs rossz szándék. Hogyan fordul ki magából és válik szinte szörnyeteggé két ember, akik igazából szinte még mindig szeretik egymást.

Bevallom, mindig elfog valami mélységes rossz érzés, amikor ilyen jeleneteket kell néznem. Kicsinyesség, mocskos kis trükkök a másik ellen, személyeskedő viták: két ember lealacsonyodása. Csupa olyasmi, amit bárki átélhet a saját, vagy közelről végignézhet a barátai vagy szülei életében. Veszekedéseket hallgatni házastársak vagy rokonok között, amelyeket naponta milliók hallanak, ha elég pechesek ahhoz, hogy vékony falú lakásban élnek. Nem lehet véletlen, hogy néha a kritikák íróit a film olyan, coelho-i mélységű gondolatok megfogalmazására csábítja, mint hogy nahát, semmi sem tart örökké, még a szerelem sem, és milyen csúnya is az, amikor a szerelem gyűlöletbe fordul át, nem beszélve arról, hogy az ember igazán csak azt tudja megbántani, akit szeret. A felszínesség persze hálás dolog, és a hála ezúttal sem marad el, a rendezőre csak úgy szórják az olyan fordulatokat, mint hogy példátlan érzékenységgel, de kíméletlenül ábrázolja egy házasság történetét, és mutatja be az ÉLETET. Hát persze, hogy így, csupa nagybetűvel.

Pedig Baumbach ennél sokkal többet érdemel. És nemcsak azért, mert az Amerikai Filmintézet és a Time magazin is beválasztotta az év legjobb tíz filmje közé, és hat jelölést kapott az idei Golden Globe-ra – Laura Dern meg is kapta, mint legjobb női mellékszereplő –, bár ezek is azt jelzik, ami tény, hogy a Házassági történet egy nagyon jó film, hanem azért, mert egy ponton, méghozzá éppen a végén, a jó filmből művészet lesz.

Shakespeare persze szándékosan vezetett félre mindenkit, amikor azt mondta, a művészet tükröt tart a természetnek. A tükörben látott kép ugyanis valójában éppen az ellentétje – mondjuk úgy, jobb híján – a valóságnak. Különbözhet valami jobban bármitől, mint a saját ellentététől? Még ha végtelenül hasonlít is rá? Amit praktikusan talán úgy lehetne lefordítani, hogy zseni nélkül nincs művészet, mert az alkotó zsenialitása az, ami ezt az „éppen olyannak látszó" valamit átfordítja valami tökéletesen mássá. Ha már a házasságról beszélünk, akkor Bergman Jelenetek egy házasságból-sorozata vagy Woody Allen bármelyik filmje, mondjuk a Férjek és feleségek.

Baumbach is tudja ezt, és Bergman neve valószínűleg sok nézőnek beugrik, amikor a legfontosabb jelenetet nézi. Ekkor már túl vagyunk azon, hogy az eleinte normális párt az ügyvédek tökéletesen egymás ellen fordították, és nagyjából minden apró hibát ezerszeresére nagyítva totálisan bemocskolják a másikat – Laura Dern és Ray Liotta agresszív, lélektelen és manipulatív figurája éppúgy zseniális, mint Alan Alda, a látszatra szerencsétlen, öreg ügyvéd; nem mellesleg neki lesz igaza az ügy végkimenetelével kapcsolatban.

De még náluk is lenyűgözőbb az a színészi teljesítmény, amelyet a két főszereplő, Scarlett Johannson és Adam Driver nyújt – márpedig ez Baumbach érdeme is, hogy így képes vezetni két, még annyira jó színészt is. Akiknek pedig nincsen könnyű dolguk, mert az elvárás érezhetően az volt, hogy teljesen természetesen, mondhatni azzal a puritánsággal játsszanak, mintha amatőrök lennének. Johansson ránézésre inkább lehetne kedves tanítónő vagy rátermett orvos, mint színésznő, annyira hétköznapi minden gesztusa. Driver sem annyira különc előadásokat létrehozó, alternatív rendezőnek látszik, mint mondjuk, kicsit félszeg programozónak vagy építészmérnöknek. Óriási kontraszt mellettük főleg a két ügyvéd drága eleganciája, és eltúlzott, hazug mozdulataik és hanghordozásuk. A két megfélemlített ügyfél egymásra is néz egy pillanatban, hogy te, Úristen, hová keveredtünk, egy rossz hollywoodi filmbe? De még Nicole anyja – szintén színésznő, akárcsak a húga – is sokkal harsányabb és látványosabb a két főszereplőnél.

Akik tényleg inkább úgy játszanak, mint Erland Josephson és Liv Ullmann. És az említett jelenetben a szoba, Charlie bérelt Los Angeles-i lakásában is szinte üres, és a kameramozgás, valamint a kép is valahogy nyers, szinte esetleges – talán túlzás lenne azt mondani, hogy amatőr filmet imitál, de nem nagy túlzás.

Johansson és Driver azért találkoznak, hogy a katasztrofális bírósági meghallgatás után béküljenek, igazából mindketten szeretnék kirúgni az ügyvédjüket és megegyezni. De aztán a kisfiú elhelyezésén megint úgy összevesznek, olyan minősíthetetlen durva és mocskos vádakat vágnak egymás fejéhez, amihez képes minden korábbi szinte csak piszkálódás. Charlie beismeri, hogy Nicole halálát kívánja, és teljesen összeomlik. A nő a végén már tehetetlenül simogatja a zokogó, földön fekvő férjét, de lehet tudni, hogy innen nincs visszaút.

Házassági történet - Laura Dern és Scarlett Johansson Forrás: Netflix

A filmben nagyjából ugyanakkora teret kap Nicole, mint Charlie, de Baumbach nem marad semleges. Igaz, nem is teheti, mert valahogyan el kell döntenie a vitát, és ő a nő javára dönt. Nem csak megszokásból – az iskolás gyerekeket az anyának szokták ítélni –, hanem úgy alakítja a történetet, hogy a néző mégiscsak Nicole igazát lássa inkább. Nicole sikeres karrierjét adta fel, hogy a szerelméhez költözzön New Yorkba, logikus, hogy ezután az ő társulatában játszott, de valójában soha nem érezte jól magát. Mégis hiába kérte a férjét, hogy legalább egy időre költözzenek vissza Los Angelesbe, Charlie mindig megígérte, aztán soha nem történt semmi, pedig, mint kiderül, Charlie is kaphatott volna munkát ott. Megtudjuk, hogy Nicole több szerepajánlatot is kapott az évek során, de Charlie nyomására mindet visszautasította. Azt is kérte, hogy ő is rendezhessen a színházában – erre is mindig az volt a válasz, hogy majd legközelebb, de sohasem kapott lehetőséget.

És mindössze egy évvel a szakítás után Nicole-ról megtudjuk, hogy Emmy-díjra jelölték, mint rendezőt. A sorozat, amit először elvállalt, már menet közben siker lesz. Az élet – a film – a nőt igazolja.

Persze, ő sem játszik végig tisztességesen, például ő fogad először ügyvédet. Csakhogy a férfi viselkedését látva még ez is érthető: Charlie pontosan úgy viselkedik a válás ügyében is, mint bármivel kapcsolatosan, amit Nicole valaha kért: nem veszi komolyan. Amikor meglátogatja családját Los Angelesben, neki természetes lenne, hogy az anyósáéknál alszik, ahogy mindig, láthatóan nem érti, miért kell szállodába mennie. Megdöbben, amikor megkapja a válási papírokat, csak annyit bír mondani, hogy azt hitte, majd leülnek, és megbeszélik ezt az egészet. Értsd: Nicole majd visszakozik, és minden marad a régiben. A két ember életében mindig minden úgy történt, ahogy Charlie akarta – amellett, hogy meg is csalta a feleségét – miért is akarna válni?

Azonban óriási tévedés lenne azt hinni, hogy a film valami lapos, feminista dicshimnusz a nőhöz, aki végre lerázta a házasság rabláncát, és mostantól kiteljesedett, boldog életet élhet. Baumbach ennek a látszatát is elkerüli, aminek következtében a film hihetetlenül szomorú. A szereplők folyamatosan siratják az elveszített boldogságukat, a felbomlott családot. Nagyon árulkodó, hogy éppen a kisfiúhoz való ragaszkodás sodorja őket olyan messzire a gyűlölködésben, amiről nem is gondolták volna, hogy képesek. Mert ebben a filmben mindenkinek nagyon fontos a család, Nicole anyja például továbbra is úgy bánik a vejével, mintha a fia lenne, ő sem akarja felfogni, hogy a lánya házasságának vége. És persze, Charlie sem egy hímsoviniszta macsó, egyszerűen csak lusta, és kicsit önzőbb, mint ami elviselhető.

Ez adja az igazi tragikus alaphangot: csak egy kicsit, egy egészen kicsit kellene önzetlenebbnek lennie, picit jobban odafigyelni a másikra, csak egyszer vagy kétszer engedni, és akkor a házasság működne, és boldogan élhetnének. Persze kompromisszumok árán – de hát, kérdi Baumbach, lehet máshogyan? Van olyan szerelem, ami kibírná, hogy valakinek teljesen és mindig fel kell áldoznia magát a másik kívánságának megfelelően?

És ami Baumbach filmjében végtelenül szimpatikus, hogy ez érdekli: hogyan, mitől működik – működne – egy házasság? Még akkor is, ha azt mutatja meg: hogyan NEM működik. És azt is, hogy ha nem működik, ha vége, és felbomlik egy család, az helyrehozhatatlan károkat okoz mindkét – valószínűleg mindhárom – félnek.

Az elveszített boldogságra utal valószínűleg a cím is, ami már a film közepe táján kicsit érthetetlenné válik. Marriage story, a magyar verzióban Házassági történet. De ez nem egy házasság, hanem egy válás története, ha tetszik, a házasság végének története. Ilyen szempontból tökéletesen megfelel Umberto Eco azon elvárásának, hogy a jó cím dolga nem útba igazítani, hanem összezavarni a befogadót.

Másrészt a cím nem tud nem utalni a Love story-ra, amely, mint könyv és film is megkerülhetetlen és mindenki által ismert Amerikában. A különbségtétel a lényeg: ez itt nem egy szerelem, hanem egy házasság története. Erich Segal regénye, ha a lányról nem derülne ki, hogy halálos beteg és nem halna meg, egy tündérmese lenne: a gazdag, jóképű fiú beleszeret a szegény lányba, és a szerelméért szembeszáll a családjával is, és győz. Baumbach filmjében ezzel szemben azt látjuk, hogyan győzi le a valóság a mesét – a halálos betegség deux ex machinája nélkül.

Másfelől a két cím összecsengése mégiscsak arra utal, hogy a Házassági történet voltaképpen szerelmi történet szeretne lenni. Nicole, Charlie és Henry boldog család kellene maradjon. Charlie végül csak elfogad egy állást Los Angelesben, hogy Henry közelében legyen. Nicole a válás alatt és még utána is ugyanolyan gondoskodón bánik vele, mint addig, mintha csak a másik fia lenne: az ügyvédi megbeszélésen ő rendel neki ételt, mert ő tudja, mit szeret, levágja a haját, ha megnő, és a végén, amikor elengedi vele a fiát egy olyan napon, amikor nem is kellene, beköti volt férje cipőjét, hogy ne essen orra.

És ami még ennél is konkrétabb, és a legszebb mozzanata a filmnek: a végén – részben – csak megtörténik az elmaradt kezdő jelenet. A kisfiú, Henry ugyanis megtalálja valahol anyja régi feljegyzését Charlie jó tulajdonságairól, azt silabizálja az ágyán ülve. Charlie mellé ül és hallgatni kezdi, mi mindent szeret benne volt felesége. A lista hosszú és megindító, a férfi nem is bírja könnyek nélkül, aztán egyszer csak már ott áll a háttérben Nicole is, aki szintén elérzékenyül. Mert a vallomás vége egyetlen mondat, hogy Nicole első látásra beleszeretett Charlie-ba, és azt gondolja – és ezt akkor írta, amikor éppen elhagyta –, hogy örökké szeretni is fogja. És hiába a válás, sőt, már egy új pasi is az egyik oldalon, a megcsalás, önzés a másikon, valamiért Baumbach azt akarta, hogy ez legyen a filmje végső igazsága, ami megint csak összecseng azzal, ahogyan Bergman befejezi a Jelenetek-et. Akik valaha szerették egymást, és egy család voltak, nem tudnak véglegesen szakítani egymással, és még az is lehet, hogy „valahol, egy sötét házban" újra csak találkoznak majd.