Richard Jewell balladája: magányos hős célkeresztben

Richard Jewell balladája

A Richard Jewell balladája tipikus kései Eastwood-film: lassan hömpölygő dramaturgia mentén, megtörtént esemény alapján vázol fel egy mindenki számára tanulságos parabolát a magányos (vagy épp magának való) hősről. Clint Eastwood közel a kilencvenhez is erőteljes filmet rendezett, amit csak egy hajszál választ el attól, hogy remekmű legyen.

Clint Eastwood idén, május 31-én lesz 90 éves, s jövőre lesz 50 éve, hogy első rendezését (Játszd le nekem a Mistyt!) bemutatták. Öt évtized alatt mintegy 40 filmet dirigált, nyert 4 Oscar-díjat (rendezőként és producerként: Nincs bocsánat és Millió dolláros bébi), valamint 1995-ben a legkreatívabb producereknek odaítélt Irving G. Thalberg-emlékdíjat. Miközben a rendezést eleinte afféle másodkarriernek képzelte el, a kemény hősök megformálása soha nem hozott számára akkora sikert, mint a rendezései (színészként kétszer jelölték Oscarra, azért a két filmért, amelyért az amerikai filmakadémia rendezőként és producerként díjazta is). Eastwood fokozatosan nőtte ki magát Hollywood egyik legjobb rendezőjévé, akinek idős korában is bőven van mondanivalója a világról.

Paul Walter Hauser és Clint Eastwood a Richard Jewell balladája forgatásán Forrás: AFP/Malpaso Productions/Warner

Az utóbbi évtizedben Eastwoodot leginkább a megtörtént események feldolgozása érdekelte, s leginkább a hétköznapi, de nem mindennapi hősök foglalkoztatták – a bemutatásakor sokak által hattyúdalként emlegetett Gran Torino (2008) utáni rendezői korszak az Amerikai mesterlövész-szel lendült fel igazán, s ezt a vonalat erősítette tovább például a Sully - Csoda a Hudson folyón-nal és A csempész-szel és most, legújabb filmjével a Richard Jewell balladájá-val is.

A középpontban ezúttal is egy magányos (vagy épp: magának való) hős áll, és az a harc, amelyet a környezetével (ezúttal: a közvéleménnyel) folytat. A 2007-ben, szívelégtelenségben meghalt Richard Jewell 1996-ban, az atlantai nyári olimpiai játékokon vált nemzeti hőssé, amikor 1996. július 27-én a Centennial Olympic Parkban biztonsági őrként szolgálatot teljesítve a Jack Mack and the Heart Attack koncertje alatt gyanús csomagra lett figyelmes, majd a rendőrök értesítése után főszerepet vállalt a tömeg arrébb terelésében, így jóval kevesebb áldozatot szedett a hátizsákba rejtett három csőbomba (összesen 110 sebesült és két halálos áldozat).

Richard Jewell balladája (középen: Paul Walter Hauser) Forrás: InterCom

A hősből hamar vádlott lett: az FBI ugyanis úgy vélte, a túlsúlyos, anyjával élő, rendvédelmi karrier bűvkörében élő, korábban a rendőrségtől túlbuzgósága miatt menesztett Jewellre illik a "magányos hős merénylő" profilja, azaz egy olyan emberé, aki azért követ el terrorcselekményt, hogy a helyszínen a hős szerepében tetszeleghessen.

Az FBI később tisztázta Jewellt, s 2003-ban (további 3 robbantás után) letartóztatta a valódi merénylőt, Eric Rudolph-ot. Ám mert az FBI érdeklődése Jewell iránt kiszivárgott (talán véletlenül, talán szándékosan, hátha hibázik), a biztonsági őrt korábban még ünneplő, a szenzáció bűvöletében élő sajtó, fittyet hányva az ártatlanság vélelmére (főleg, hogy Jewellt meg sem vádolták), hatalmas hírverést csapott. Ezzel pedig alaposan besározták Jewell nevét, akinek kemény napokat kellett átélnie a híradások után bekeményítő FBI és a háza előtt lecövekelő média szorításában.

A Richard Jewell balladája tehát egy hétköznapi ember hősies helytállásának, felemelésének, majd befeketítésének, végül tisztázásának egyenes ívű krónikája. Ami az ártatlan kisember meghurcolását illeti: a – főleg Marie Brenner 1997-es Variety-cikkéből táplálkozó (az ő egyik leleplező írása adta az ihletet Michael Mann A bennfentes c. alkotásához is) – film kritikusan közelít a negyedik hatalmi ág, a média szerepéhez, mondván, a sajtó túlbuzgósága komoly károkat tud okozni. Sajnos a Richard Jewell balladája legnagyobb hibája az, hogy ugyanabba a bűnbe esik, mint a Jewellt bűnösként kezelő orgánumok: azt sugallja ugyanis, hogy az Atlanta-Journal Constitution riportere, Kathy Scruggs (a filmben: Olivia Wilde) szexszért cserébe jutott kényes információ(k)hoz. Minderre az alkotóknak ugyanakkor nincs bizonyítéka, a 2001-ben meghalt Scruggs pedig már nem tudja megvédeni magát (helyette megtette egykori munkaadója) – mindenesetre visszás, hogy épp egy olyan film követ el karaktergyilkosságot, amely egyebek mellett azt mutatja be, miként tud a média bárminemű bizonyíték hiányában befeketíteni valakit.

Richard Jewell balladája (Olivia Wilde) Forrás: Warner Bros.

Ez a hiba leginkább Billy Ray (Hart háborúja, Phillips kapitány) forgatókönyvéből ered, ugyanakkor a film igyekszik megmutatni a média önkritikáját is (a saját felelősségével szembenéző Scruggs könnyes arca Jewell anyjának sajtótájékoztatóján). Ráadásul a Richard Jewell balladája korántsem a mindenen átgyalogolni képes média vagy a túlkapásoktól sem visszariadó FBI bírálata elsősorban.

A Richard Jewell balladája ugyanis tipikus késői Eastwood-mozi: a rendkívülivé váló kisember környezetével és körülményeivel való harcát ábrázolja, rögtön azután, hogy a hétköznapi ember (önként vagy külső kényszer hatására) kiszakad a hétköznapi eseményekből. A Richard Jewell balladája az állhatatosság példabeszéde, valós alapú tanmese, leginkább arról, hogy az igaz ember a körülmények ellenére, a legnagyobb nyomás alatt sem hazudtolja meg önmagát.

Richard Jewell balladája (Sam Rockwell, Kathy Bates és Paul Walter Hauser) Forrás: InterCom

Eastwood mindezt lassan adagolva (de az igalomról sem megfeledkezve, és páratlan arányérzékkel), a klasszikus hollywoodi dramaturgia mentén, realistává satírozott képekkel (operatőr: Yves Bélanger) tálalja, gyorsan felskiccelt (majd fokozatosan, több és mélyebb tónussal kibontott) jellemrajzokkal, a rá jellemző kivételes atmoszférateremtő képességgel – s olyan kiváló színészekkel, mint a Jewellt parádésan alakító Paul Walter Hauser, illetve a karakterdrámát olykor humorral oldó, az FBI és a média túlkapásaira cseppet sem higgadt ügyvédként rezonáló Sam Rockwell, és a főhős anyjaként a dráma érzelmi elmélyítéséért felelős Kathy Bates.

A Richard Jewell balladája leginkább Scruggs-zal kapcsolatos tévesztése miatt nem lett igazi remekmű – de ismét: ez nem Eastwood hibája. Ami a hamarosan 90 éves rendezőt illeti: a maga részéről leforgatta 2019 egyik legjobb amerikai filmjét.