A Mennyországnak kell lennie: Modern börleszk, esszenciális moziélmény

A magyar mozikba is megérkezett Elia Suleiman A Mennyországnak kell lennie című rendezése, ami tavaly debütált a cannes-i versenyprogramban, ahonnan végül a zsűri különdíját vitte el, a kritikusok (FIPRESCI) pedig a legjobb alkotásnak választották. A palesztin rendező ötödik nagyjátékfilmje egyszerre esszenciális moziélményként és vígjátékként: alig van benne párbeszéd, csupa ötletes vizuális gegre épül a humora.

A magyar cím egy kicsit csalóka: a film nem azt próbálja bizonyítani, hogy mennyország létezik. Az It Must Be Heaven jelentése közelebb áll ahhoz, hogy "Ez biztos a mennyország", ami egyébként a főhős filmbeli filmtervének a címe. Ami a főhőst illeti, igencsak áthallásos "meta" alkotásról van szó, Elia Suleiman ugyanis saját magát alakítja (legalábbis egy hozzá igen közel álló alteregót), aki a cselekmény során épp egy ugyanolyan című filmen dolgozik, mint amit mi, a nézők látunk. A rendező Názáretből Párizsba, majd New Yorkba utazik összeszedni a pénzt a filmjére, Suleiman pedig valóban élt mindhárom városban egy-egy évtizedet.

Elia Suleiman Mennyországnak kell lennie-ben Forrás: Cannes

A Mennyországnak kell lennie francia-német-kanadai-török-katari-palesztin koprodukcióban valósult meg, de nem különösebben érdemes találgatni, mennyire önéletrajzi ez a történet az író-rendező-főszereplő részéről. Térjünk vissza a címre: hiszen a történet talán innen is értelmezhető. Suleiman nyilvánvalóan úgy áll tovább Palesztinából, hogy Párizsban vagy New Yorkban biztonsan több esélye lesz megvalósítania a filmjét (egyben önmagát), de ebben csalódnia kell.

Elia Suleiman Mennyországnak kell lennie-ben Forrás: CineFest

Párizsban leül tárgyalni egy producerrel (akit önironikus módon a film nemzetközi forgalmazója, a Wild Bunch társalapítója és igazgatója, Vincent Maraval formál meg), aki visszadobja a forgatókönyvet azzal, hogy "nem elég palesztin, bárhol játszódhatna." Azaz nem afféle szociális érzékeny, szenvedélyesen politizáló "nyomorpornó", amilyenekkel a művészmozik és a fesztiválon programja van tele évről évre.

Elia Suleiman Mennyországnak kell lennie-ben Forrás: CineFest

Hasonló fogadtatásra talál hősünk New Yorkban is, ahol barátja (Gael García Bernal cameózik) úgy mutatja be egy amerikai producernek (Nancy Grant, aki a valóságban is producer), hogy „palesztin, de vicces filmeket csinál". Mintha próbáltak volna tanulni a párizsi esetből: mint mondják, Suleiman "épp egy vígjátékot ír a békéről a Közel-Keleten", de ezzel sem járnak sikerrel, a producer szerint "ez máris vicces".

Elia Suleiman Mennyországnak kell lennie-ben Forrás: CineFest

Ami a filmet illeti, az valóban bárhol játszódhatna, legalábbis meglehetősen univerzális, egyfajta kudarcos emigráció története, ami a földi mennyország illuzórikus természetére világít rá. Názáretben, Párizsban és New Yorkban - a főhős számára legalábbis - minden egy kicsit máshogy ugyanolyan, a karakter ugyanazzal és/vagy ugyanolyan bizarr jelenségekkel szembesül három gyökeresen különböző kultúrában.

A film nem csak tartalmilag, formailag is univerzális, még a nyelvi korlátokat is képes áthidalni, mivel műfaját tekintve a börleszkhez áll a legközelebb. Vizuális komédia, fantáziadús, olykor költőien kifejező gegekkel. Suleiman talán egyszer szólal csak meg, karaktere ugyanúgy végig szemlélődik a film során, mint ő maga rendezőként. Félszeg főhőse Charlie Chaplint, Buster Keatont vagy Mr. Beant juttathatja eszünkbe, humora pedig a börleszk modern mestere, Jacques Tati munkásságát (főleg a Playtime szatíráját a nagyvárosi élet kihívásairól). A végeredmény esszenciális moziélmény, mivel a művészetek közt a film fő erőssége a mozgó képekkel való történetmesélés.