A férfi, aki filmre vitte a szexuális forradalmat

Roger Vadim

A 20 éve, 2000. február 11-én meghalt Roger Vadim úgy lett korszakalkotó rendező (forgatókönyvíró és producer), hogy voltaképp filmjeivel nem akarta megváltani sem a világot, sem a filmművészetet. Erotikától fűtött dolgozataival mégis felszabadítóan hatott kora társadalmára és a filmvilágra egyaránt –sőt, ma is úgy tűnik, hogy a magánéletében is playboy Vadim (5 házasság és megannyi híres szerető) filmjeiben is mindent meg akart tudni a nőkről és vágyaikról, a szenvedélyről és a szerelemről. Ez a vágy pedig végeredményben a szexuális forradalom elsőszámú filmesévé tette.

Élete alkonyán többet beszéltek Roger Vadim feleségeiről és szeretőiről, mint a filmjeiről. Kétségtelen, hogy az általa ágyba vitt, illetve a film számára felfedezett és támogatott színésznők névsora hosszú és hangzatos (a teljesség igénye nélkül: Brigitte Bardot, Catherine Deneuve, Jane Fonda, Annette Stroyberg, Marie-Christine Barrault...) – de nem csak magánéletét szentelte a szebbik nem iránti hódolatának és a női természet megértésének, no meg a korlátokat nem ismerő szerelemnek.

Vadim egész filmes életművét fel lehet fűzni a nők iránti hódolatára és a szexuális forradalom üdvözítésére. Első rendezése, a saját forgatókönyvéből készült És Isten megteremté a nőt (1956) nem csupán Brigitte Bardot karrierjét robbantotta be, de szemléletében megalapozott a legfontosabb francia filmes irányzatnak, az új hullámnak. Érdekes, hogy a francia-orosz diplomatacsaládba született (1928. január 26-án, Roger Vadim Plemiannikov néven), eleinte színészettel, majd forgatókönyvírással probálkozó, látásmódját a a Paris Match fotóriportereként is csiszoló Vadim egyáltalán nem törődött a nouvelle vague szemléletének megágyazó Cahiers du Cinema később rendezővé avanzsált kritikusaival és változásokat sürgető esztétikai manifesztóikkal. Egyetlen dolog izgatta rendezői bemutatkozásakor, az, hogy a kor erkölcseit feszegető fiatalok számára élvezetes filmet készítsen, a főszerepben Bardot-val, aki akkor már négy éve a felesége volt.

És Isten megteremté a nőt (középen: Brigitte Bardot) Forrás: AFP

Az És Isten megteremté a nőt középpontjában egy fiatal nő áll, akit nem érdekelnek a társadalmi és erkölcsi korlátok, ha (testi) szerelemről van szó. Az elemi erejű és ösztönös szenvedélytől hajtott, az öröm szabadságát elsőrendű értéknek tekintő központi hős a francia új hullám főhőseinek előképévé vált – a nouvelle vague fő vonulatában folyamatosan visszaköszönt a későbbiekben az És Isten megteremté a nőt szerelemideálja iránti sóvárgás, meg persze az efféle szabadság elérhetetlensége miatti keserűségből táplálkozó tagadás: a gúnnyal takarózó kiábrándultság.

Vadim egy ideig még sodródott a francia új hullámmal, mintha maga is Truffaut, Godard, Rivette, Chabrol vagy Louis Malle szellemi társa volna (s ha már, akkor leginkább utóbbié). Következő három filmjével mintegy antitézisét adta a rendezői bemutatkozás szerelemfelfogásának. Náciból lett szélhámos és kitartottja, valamint egy riporter romlott-romantikus kalandját mesélte el a Mit lehet tudni?-ban (1957), halálos szerelemről regélt a Pireneusok egyszerre egzotikus és rideg díszletei között A holdfény ékszerészei-ben (1958) és a modern társadalom kihívásaira igazítva, az új erkölcsökből táplálkozó romlottsággal és erotikus izgalommal megfűszerezve dolgozta át Pierre Choderlos de Laclos 18. századi szerelmi cselszövés regényét, a Veszedelmes viszonyok-at (1959).

Veszedelmes viszonyok (Gérard Philipe és Annette Stroyberg) Forrás: AFP

A Veszedelmes viszonyok óriási siker lett Franciaországban – a kritika viszont temetni kezdte a rendező Vadimet, mondván egyre nyilvánvalóbb, hogy leginkább a konvencionális filmdramaturgia, illetve a szex szenzációja érdekli. Kétségkívül az újhullámos filmekkel összevetve a Veszedelmes viszonyok (Gérard Philipe utolsó filmje, és Jeanne Moreau első nagy sikere) jóval inkább emlékeztet a "papa mozijára", ráadásul egyaránt tiltakozási hullámot váltott ki az eredeti Laclos-regény szabad értelmezésű felhasználása, de főként erotikus jelenetei miatt. Ugyanakkor már a főcím óriási ambíciókról tanúskodik: óriási sakktáblán emberarcú figurák (a királynőé a Mme Merteuil-t alakító Moreau-é), mindez Thelonious Monk forradalmian fanyar jazz muzsikájára.

De ami ennél is fontosabb, Vadim számára a Laclos-regény is csak ürügy volt, hogy az ezerarcú nőről meséljen.

Mi választunk ki titeket. Mi kezdünk ki veletek. De azt hiszitek, ti hódítottatok meg. Csak úgy tudjuk tisztázni a dolgot, ha mi szakítunk, és nem várunk rátok

– mondja Mme Merteuil az ágyán magabiztosan heverésző Valmont-nak (Gérard Philipe). Vadimet jól láthatóan ez izgatta: a szerelmi szálakat hol cselszövéssel, hol csendes beletörődéssel igazgató női akarat.

A hatvanas években még műfaji kísérleteiben is a nők álltak a középpontban: például Elsa Martinelli és Annette Stroyberg a gótikus horror regény Carmilla alapján készült Et mourir de plaisir-ben (1960), Annie Girardot és Catherine Deneuve a de Sade márki erotikus-szadista horrorját, a Justine-t a második világháborúba helyező A bűn és az erény-ben (1963) vagy Jane Fonda a szexuális forradalmat galaktikus távlatokban bemutató, Jean-Claude Forest képregényei (no meg Fonda, akkori felesége) által ihletett sci-fiben, a Barbarellá-ban (1968).

Barbarella (Jane Fonda és David Hemmings) Forrás: AFP

A bizarr ötletekben és erotikus kalandokban (kapszulás szex, univerzális sztriptíz, halálos orgazmátor etc.) hemzsegő, átható vizualitású Barbarella minden blődsége ellenére (vagy épp ezért is) beépült a popkultúrába – legyen szó a főgonosz Durand-Durand által ihletett zenekarról (Duran-Duran) vagy Jean-Paul Gaultier Az ötödik elem (1997) számára készült kosztümeiről.

Roger Vadim, Jane Fonda és Peter McEnery a La Curée (1966) forgatásán Forrás: AFP

A Barbarellá-val Vadim végleg eltávolodott az intellektuális filmkészítéstől. Holott a hatvanas években két omnibuszfilmben is a legnagyobb rendezőkkel szerepelt egy stáblistán (például Claude Chabrol, Jacques Demy, Jean-Luc Godard az 1962-es A hét főbűn, illetve Federico Fellini és Louis Malle a hat évvel későbbi Különleges történetek esetében). Következő filmjét az Egyesült Államokban forgatta, a Quentin Tarantino kedvenc filmjei között szereplő Csinos lánykák sorban állva (1971) sorozatgyilkosos thriller keretébe helyezett szexkomédia: egy fiktív középiskola diákjai és tanárai között kuszálódnak a szálak a szexuális forradalom csúcsán, a felszabadult szexkalandokat diáklányok erőszakos halála árnyékolja be.

Az egyre erőteljesebben vászonra vitt szexualitás határozta meg Vadim filmjeit a hetvenes években: a Csinos lánykák sorban állva mellett a nők eltárgyiasítását is érintő Hellé (1972), a Brigitte Bardot-t csábítóként szerepeltető Don Juan, avagy: Don Juan, ha nő lett volna (1973), illetve az erotikus filmsiker Emmanuelle (1974) sztárjával, Sylvia Kristellel forgatott Une femme fidèle (1976). Már ebben az időszakban is, de főleg a nyolcvanas években erőteljesen érezhetővé vált Vadim ötlettelensége, a sikerhez kevésnek bizonyult a rendező csillapíthatatlan vágya, hogy szép nőkkel dolgozzon.

Szentségtörés lenne azt kérni Rodintől, hogy csúnya szobrot készítsen, én miért készítenék filmet csúnya nőkkel?

– mondta egy interjúban, s ezzel szinte össze is foglalta filmes ars poeticáját. Utolsó játékfilmjét 1988-ban mutatták be (még számos tévéjátékot forgatott, az utolsót 1997-ben). Utolsó filmjének címe: És Isten megteremté a nőt, Bardot helyett Rebecca De Mornay-val a főszerepben.

Don Juan, avagy: Don Juan, ha nő lett volna Forrás: AFP

1956-ban Vadim megteremtette a modern szexidolt, három évtizeddel később már nem tudott teremteni, csak leplezhetetlen áhitattal csodálni a női szépséget. Az ötvenes-hatvanas években Vadim megkerülhetetlen krónikása volt a szexuális forradalomnak – élete végére sem hunyt ki belőle a szenvedély, de megfáradt, elhagyta kreativitása. 2000. február 11-én halt meg.