Margaret Atwood disztópiája, A szolgálólány meséje 1985-ben jelent meg. A kanadai írónő disztópiájában az Egyesült Államok kormányát megdöntötték, helyette megalapították a Gileádi Köztársaságot. Az alapítók meglehetősen radikális megoldásokkal álltak elő, hogy megoldják ennek a nem túl távoli jövőnek a legnagyobb problémáját, a népesség drámai fogyását. Azt a kevés nőt, aki még mindig termékeny, Gileád alapítói, a parancsnokok háztartásába kerülnek, hogy nekik és meddő Feleségeiknek szüljenek gyerekeket.
Mivel a történet főhőse egy Fred nevű Parancsnoknál, a neve Fredé, jelezvén, hogy kinek a tulajdona. A szolgálólány igazi nevét sohasem tudjuk meg; a világát is csak az ő szemszögéből látjuk. A szolgálólány úgy figyelmeztet a jövőre, hogy igazából semmi futurisztikus nincs benne: Atwood ragaszkodott ahhoz, hogy
a regény minden eleme olyan legyen, amire már volt példa a világtörténelemben.
Pont ezért félelmetes olvasmány.
Az 1990-es filmadaptáció viszont már nem hagyott mély nyomot a nézőkben.
Pedig egy erős színészgárda alkotott egy fojtogató atmészférájú filmben.
A könyvhöz hasonlóan nem magyarázzák túl a helyzetet: A főszereplő szolgálólánynak (Natasha Richardson) ebben a verzióban Kate a keresztneve, az ő szemén keresztül látjuk a világot, szigorúan azt, amit ő tapasztal, a többi a fantáziánkra van bízva. A befejezés is eltérő, némileg reménytelibb, mint a regényé; utóbbi egy éles csavarral teljesen új értelmet ad az addig olvasottaknak.
Ami elviszi a hátán a filmet, azok a színészek, de főleg Faye Dunaway a Parancsnok feleségeként. Remekül visszaadja a karakter kettősségét: a nőét, aki hiába van a jobb pozícióban a többi nőnél, és vesz részt a többi bántalmazásában, valójában szenved és megveti a férjét is.
A disztópia pedig a maga egyszerűségében félelmetes, hiszen semmi olyan nincs benne, ami ne történhetne meg.
Gileádban szinte minden ugyanolyan, mégis kicsit más.
Ez a korlátozott nézőpont viszont sokak számára frusztráló lehetett, ám ami igazán hiányzik, az a történet kidolgozása.
Továbbá nagyon érződik a filmen, hogy a sok bába között elveszett a gyerek: az eredeti rendezőt, Karel Reiszt lecserélték Volker Schlöndorffra, ahogy Harold Pinter eredeti forgatókönyve is több kéz alatt megfordult. A koncepció közben valahol elveszhetett: nagyon hiányozik a narráció például, így Fredé gondolatait nem ismerhetjük meg (a tettei révén sem, hiszen nagyrészt sajnos kénytelen azt csinálni, amit mondanak neki). Így viszont a karakter valahol az erejét is elveszti. A 109 perces játékidő pedig kevés ahhoz, hogy hihetően fejlődjenek a karakterek, de különösen Kate és a sofőr, Nick (Aiden Quinn) kapcsolata, amiből gyakorlatilag egy találkozás után lesz szerelem.
Így amikor a film véget ér, az embernek hiányérzete marad, és csak még többet akarna ebből az egyszerre ijesztő és ismerős világból.
A szolgálólány meséje 27 év szünet után került újra a figyelem középpontjába. A Hulu 2017ben sorozatként adaptálta a regényt, elsöpró sikerrel:
az első évadot többek között a legjobb drámasorozat és a legjobb női főszereplő Emmy-díjával tüntették ki.
A főhősnő (Elisabeth Moss) itt ezúttal a June nevet kapta, a formátumnak köszönhetően pedig sokkal színesebben és részletesebben mutatják be az Egyesült Államok megdöntését, Gileád születését és a mindennapi életet.
Csak a sorozat első évada adaprálja a regényt, a második és harmadik évad már eredeti történet, ahogy majd a negyedik évad is. Utóbbit az eredeti tervek szerint idén ősszel láthattuk volna, azonban a koronavírus-járvány miatt a forgatási munkálatokat bizonytalan időre felfüggesztették.
A történet pedig egy másik formátumban is folytatódik: valószínűleg a sorozat sikere is szerepet játszott abban, hogy Atwood tavaly megírta a folytatást regényéhez. A Testamentumok 15 évvel az első könyv után játszódik, és három nő történetét követi végig, a Hulu pedig már be is jelentette, hogy sorozatként fogja adaptálni.
Fredé története tehát korántsem zárult le, remélhetőleg egyszer viszontláthatják a nagy vásznon is.