A zeneszerző, aki megtanította Pierre Richard-t hegedülni

Vladimir Cosma megmutatja a hegedűst alakító Pierre Richard-nak a helyes kéztartást a Magas szőke férfi felemás cipőben forgatásán

Nyolcvanéves lett Vladimir Cosma. A román származású, bukaresti születésű (1940. április 13.) komponista olyan nagysikerű francia filmek zenéjét szerezte, mint a Magas szőke férfi felemás cipőben, a Félénk vagyok, de hódítani akarok, a Marakodók, A szökés, a Házibuli, a Díva, a Balfácán, A Jaguár vagy az Addig jár a korsó a kútra.  

A Le ciel, la terre et l'eau a Boldog Alexandre-ből (1968), a Sirba a Magas, szőke férfi felemás cipőben-ből (1972), a Lady from Amsterdam a Bátorság, fussunk!-ból (1979), az I Know It's A Lie a Négybalkezes-ből (1986) vagy éppenségel a Go On For Ever és a Reality a Házibuli-ból (1980) – egytől egyig Vladimir Cosma fülbemászó szerzeményei, olyan betétdalok, amelyek (mintegy túlmutatva eredeti küldetésükön) legalább annyira sikeresek lettek, mint a filmek, amelyeket gazdagítottak.

Ha a francia filmzenében a "mozgókép Mozartjaként" számon tartott Georges Delerue volt a nouvelle vague, és Éric Serra a cinéma du look leghivatottabb komponistája, akkor Vladimir Cosma legalábbis a filmromantika és a könnyed komédiák legbiztosabb kezű slágerszerzője.

Vladimir Cosma Forrás: Jean Christophe Marmara/Le Figaro

A bukaresti zenészcsaládba született, hegedűművészi és zeneszerzői tudását 1963-tól a Párizsi Konzervatóriumban elmélyítő, a hatvanas évek végétől a filmzenére összpontosító Cosma muzsikái minden túlzás nélkül meghatározóak az 1970-es és 1980-as évek francia tömegfilmjei, sőt, tágabban, a francia popkultúra szempontjából.

Sőt, a Cosma-zenéket hallgatva az a benyomásunk támadhat: a komponista – egyébiránt rendkívül gazdag – témavilágát nem csupán a tömegkultúra igényeihez igazította, de részint abból is merítkezett. Ami nem is meglepő, elvégre Cosma főként népszerű vígjátékok és romantikus filmek zeneszerzője: körkörös szerkezetű, ismeretlenül is ismerősen csengő kompozícióit legtöbbször áthatja a kifinomult – a melankóliát életigenlő humorral felülíró – eszképista szentimentalizmus. Ha úgy tetszik: Cosma az emberi (csetlés-)botlások együttérző zenei aláfestője.

Ugyanakkor Cosma nem csupán a francia filmzene egyik legnépszerűbb komponistája, de egyik legkiválóbb hangszerelője is, akinek széles (de inkább: teljes) körű érdeklődése és tudása kiterjed minden műfajra és stílusra, s ezeket olykor igyekszik – ha nem is egyetlen kompozícióban, de egy adott filmen átívelve – összegezni. Mint például a Magas, szőke férfi felemás cipőben esetében, amelyben egyaránt helyet kaptak a kelet-európai népzenei motívumok (részben Gheorghe Zamfir román pánsípművésznek köszönhetően), a klasszikus zene (a főszereplő, Pierre Richard, hegedűművész, akit "kineveznek" titkosügynöknek), a szalonjazz, a blues, valamint a rock és a pop stíluselemei.

Vladimir Cosma filmzenei karrierje eleve hangszerelőként indult: a hatvanas évek közepén a hegedűművészi karriert tudatosan komponálásra váltó, először szimfonikus műveket, balett és színházi alkalmazott zenét író Cosma 1966-tól az akkor már zeneszerző-sztár Michel Legrand-nak segített a dallamok zenekari színezésében. Sőt, a fáma szerint nem csak hangszerelt: az 1967-es omnibuszfilm Le plus vieux métier du monde (Az ősi mesterség - a szkeccsek rendezői között Jean-Luc Godard, Philippe de Broca és Claude Autant-Lara) zenéinek zömét például nem is a stáblistán feltüntetett Legrand, hanem Cosma írta.

Vladimir Cosma megmutatja a hegedűst alakító Pierre Richard-nak a helyes kéztartást a Magas szőke férfi felemás cipőben forgatásán Forrás: AFP

Első hivatalos filmzenéjét az 1968-as Boldog Alexandre című komédiához (r.: Yves Robert) szerezte, s hamar a vígjáték-rendezők (főként Yves Robert, Claude Zidi, Francis Veber és Claude Pinoteau) kedvelt komponistájává vált. De a hetvenes években leginkább Pierre Richard házi zeneszerzője volt, legyen szó olyan filmekről, amelyeket maga az "ügyetlen álmodozó" rendezett (A szórakozott, 1970; Balszerencsés Alfréd, 1972; Félénk vagyok, de hódítani akarok, 1978; Te vagy a hunyó!, 1980) vagy "csak" szerepelt benne (A Magas szőke férfi.. és A magas szőke férfi visszatér, 1974, r.: Yves Robert; Ahová lépek, ott fű nem terem, 1974, r.: Claude Zidi; A hajsza, 1975, r: C. Zidi; A játékszer, 1976, r: Francis Veber; Esernyőtrükk, 1980, r.: Gérard Oury).

Ezekben a filmekben Cosma a Pierre Richard által megformált szimpatikus és szórakozott balek karakteréhez igazította a zenéket, elsősorban könnyed, mégis sokszínű kompozíciókban igyekezett megragadni a komikus figura jellemét. E szerzeményeinek dallamvilága, játékos hangszerelése nem annyira az események, hanem a karakter személyiségét, érzelmeit hangsúlyozzák. A magas szőke férfi visszatér entrée-jában például a Sirbá-t Cosma ráültette John Barry James Bond-témájára, hogy aztán Pierre Richard alakításával nyilvánvalóvá váljon: a zenei komédia elsősorban nem a helyzetnek, sokkal inkább az abban csetlő-botló jellemnek szól.

Ez, a karakterhez fűződő "dallamszimpátia" kevésbé érződik például egy másik nagy francia nevettető, Louis De Funes filmjeihez készült Cosma-muzsikákon (Jákob rabbi kalandjai, 1973, r.: Gérard Oury; Szárnyát vagy combját?, 1976, r.: Claude Zidi; Marakodók, 1975, r.: C. Zidi). Persze, a Magas szőke... forgatásán még helyes hangszerhasználatra is tanított Richard kitüntetett helyen szerepel Cosma életművében, még a 2010-es években is dolgoztak együtt (A magas ősz férfi társat keres, 2017, r.: Stéphane Robelin), ugyanakkor a nyolcvanas években, közös filmjeikben Cosma fokozatosan átkalibrálta a zenei fókuszt a kétbalkezes Richard mellé erős és határozott támogatóként érkező Gérard Depardieu, illetve a két színészt összeeresztő Francis Veber kedvéért. A Balfácán (1981) és a Balekok (1983) zenei motívumai még finom összhangban ragadták meg a furcsa páros egymást kiegészítő jellemét, majd e haverfilm-trilógia zárlatában, a Négybalkezes-ben (1988) még Jeanne (Anais Bret) témája is leginkább Depardieu karakterének szól.

Claude Pinoteau, a kamaszok életét mintegy programszerűen megragadó filmsikerében, a Házibuli-ban (1980) és folytatásában, a Házibuli 2-ben (1982) viszont Cosma nem a karakterekhez, hanem a vágyakozva lázadó (lázadva vágyakozó) tinédzserek és értetlenkedő szüleik "általános" életérzéséhez igazította (szó szerint is) slágerzenéjét. Kétségkívül az itt hallható dalok Cosma legismertebb szerzeményei, de nem ez a legjobb filmzenéje – még akkor sem, ha e szentimentális dalok hallatán még a megkérgesedett szívű fanyalgók is képesek (nem minden önsajnálat nélkül) visszagondolni elvesztett ifjúságuk aranykorára.

A két Házibuli ugyanis a Cosma-repertoárban leginkább annak bizonyítéka, hogy csalhatatlan érzéke van a slágerlistákat meghódító popzenéhez. A Richard Sanderson által énekelt Reality 1981-ben nem csak Franciaországban, de Németországban, Ausztriában, Svájcban és Olaszországban is a rádiós játszási listák csúcsára került, a Sanderson-kislemezt pedig csak Franciaországban 1,2 millióan vették meg.

A nyolcvanas években Cosma igazi zsenije sokkal inkább két másik filmben mutatkozott meg. 1981-ben mutatták be a párizsi mozik az "új francia filmbarokk", a látványt a történet elébe helyező cinéma du look programadó darabját, a Dívá-t. Jean-Jacques Beineix többrétegű, szövevényes cselekményben gazdag, ugyanakkor érzelgős, a mozigiccset nem kevés iróniával tálaló filmjében (Daniel Odier regényéből) egy operarajongó postás és egy afroamerikai énekesnő (a szoprán Wilhelmenia Fernandez) kalandjai bontakoznak ki.

Cosma pedig legalább kettős minőségben dolgozott: a Théâtre des Bouffes du Nord-ban színre vitte Alfredo Catalani La Wally című operáját (egész pontosan: Fernandez az Ebben? Ne andrò lontana áriát énekli) és többrétegű filmzenét írt, legyen szó látványos üldözésről vagy romantikus vágyakról. Utóbbihoz: a Díva fülbemászóan érzelgős, Cosma-szerezte Szentimentális promenád-ja a párizsi avantgárd komponista Erik Satie három Gymnnopédiá-jának értő utánzata. Cosma ebben az egyszerű zongoradarabban is képes páratlan hangszerelői fogásokra: a harmatként aláhulló, echóban kiteljesedő trillákat madárcsicsegés hangkulisszájába ülteti, teljessé téve a hajnali bágyadt romantika impresszióját.

A Díva mellett az Ettore Scola rendezte A bál (1983) is Vladimir Cosma zenei zsenijéről tanúskodik. A zeneszerzőnek közel két órát kellett muzsikával kitöltenie, több évtized különböző divatirányzatainak megfelelve. A párizsi Theatre du Campagnol színdarabja által ihletett film ugyanis a francia történelem 50 évét mutatja be egy bálteremben. Párbeszédek nélkül, csak a zene és a tánc segítségével ábrázolva a történelem alakulását, illetve a francia néplélek változását a harmincas évektől a nyolcvanas évek elejéig – ha úgy tetszik azt, hogyan táncoltak át az emberek a történelmen.

Cosmának ráadásul hozott anyagból kellett dolgoznia. Ettore Scola ugyanis korábban már zenét íratott Armando Trovaiolival, jóval a film forgatása előtt. Trovaioli zenéje azonban nem nyerte el a film producerei és forgalmazói tetszését, és Philippe Sarde-ot javasolták, csakhogy az ő megoldásai viszont a rendezőnek nem tetszettek. Így jutottak el végül Cosmához, akinek Scola bevallotta, hogy nem igazán szeretne régi barátja, Trovaioli megközelítésén változtatni. Cosma tartotta magát a rendező kéréséhez, s voltaképp Troviaioli motívumait bontotta ki, árnyalta és színezte tovább – úgy, hogy az a rendező és a stúdióvezetők ízlésének egyaránt megfeleljen.

Cosma a Dívá-ért és A bál-ért is elnyerte a legrangosabb francia filmművészeti elismerést, a César-díjat. De kiváltotta olyan jazz-zenei nagyságok elismerését is, mint a legendás trombitás Chet Baker, akivel együtt dolgozott Az iker című Pierre Richard-komédia zenéjén (1984, r.: Yves Robert), majd Baker egy egész albumot szentelt Cosma-interpretációinak. A Chet Baker Plays Vladimir Cosma (1985) központi darabja a Promenade sentimentale a Dívá-ból. Baker értelmezésében a Satie-pastiche megőrzi Cosma líraiságát, miközben a rézfúvós hangszíne nem csak új hangulatokat kelt, de kiegészülve a kíséret zabolátlanabb lüktetésével érzékletesen tárja fel azt a korszakokon, műfajokon és stílusokon való merész átjárhatóságot, amit Cosma teljes filmzenei életműve is képvisel.

Egyes ihleteket, (film)zenetörténeti utalásokat olykor persze a rendezők erőltetnek: A kockázat ára (1983) esetében például Yves Boisset, a Titkolt titkos ügynök-nél (1991) Claude Zidi kért Cosmától hitchkocki, Bernard Herrmann zenéit megidéző sejtelmes muzsikát. Az Addig jár a korsó a kútra (2001) pedig, ugyancsak rendezői elvárások miatt idézi Fellini kedvenc zeneszerzője, Nino Rota dallamvilágát (leginkább a 8 és 1/2-t).

De nem csak Cosmát ihlették meg az előtte járó nagyok: figyelemre méltóak a hasonlóságok például Herrmann utolsó, 1975-ös halála előtt komponált Taxisofőr-filmzenéje és Cosma, valamint a belga szájharmónika-zseni, Toots Thielemans egyik közös szerzeménye, az Yves et Danielle között. A Taxisofőr szomorkás vezérdallama és zenekari kíséretének összhangzása ugyanis kísértetiesen emlékeztetnek Cosmáék művére, ami az 1973-as Üdv a müvésznek című filmben volt először hallható (r.: Yves Robert).

S az is megesik, hogy a túlzottan erőltetett rendezői elvárások miatt megszakad egy munkakapcsolat. Cosma és Francis Veber épp az Addig jár a korsó a kútra idején vesztek össze: a zeneszerző úgy érezte, Veber túlzottan beleszól a munkájába, folyamatosan változtatva elvárásait, ezért úgy döntött, nem dolgozik többet a rendezővel – holott például a Pofa be! (2003) nagyon is Cosmának való film lett volna, de helyette Marcus Prince komponálta a zenét.

Nem mintha Cosma hiányt szenvedne megrendelésekből: csak az új évezredben közel negyven mozgóképhez írt zenét (legutóbb, két éve, a szülőhazájában készült Octav című dráma muzsikájáért kapott tucatnyi elismerést Bukaresttől Los Angeles-ig), miközben a kétezres években újult erővel vetette magát operák, szimfonikus művek és színpadi kísérőzenék alkotásába. S persze e téren is erős az átfedés: Marius et Fanny című operáját (2007) például Marcel Pagnol Marseille-drámatrilógiája ihlette, amelyből először Korda Sándor, Marc Allégret és maga Pagnol rendezett egy-egy filmet a harmincas években, Cosma pedig a 2000-ben készült tévéváltozathoz már megírta operája vázlatát.

S csak hogy teljessé tegye a zene útját, a Marius et Fanny-t tavaly áthangszerelte big bandre a marseille-i jazzfesztivál közönsége kedvéért. A nyolcvanéves, több mint öt évtizedet zeneszerzéssel kitöltő Cosmát mindvégig, és továbbra is egy dolog foglalkoztatja igazán: a legkülönfélébb érzelmeket kiváltó játék a hangokkal.