Elbűvölve: szerelmi álomfejtés

Vágólapra másolva!

Hetvenöt évvel ezelőtt, 1945 októberében mutatták be Alfred Hitchcock Elbűvölve című filmjét az amerikai mozik. A romantikus, "ál-pszichologizáló" thriller egyik különlegessége a Salvador Dalí által tervezett, vizuális ötletekben bővelkedő, önálló képzőművészeti alkotásként is izgalmas álomjelenet – magyar vonatkozása pedig az, hogy ezért a filmért nyerte el a magyar származású komponista, Rózsa Miklós első Oscar-díját.

Schreiber András

Vágólapra másolva!

Salvador Dalí Elbűvölve Gregory Peck Ben Hecht Rózsa Miklós Ingrid Bergman Alfred Hitchcock

Amnézia, téves személyazonosság, gyilkosság, embervadászat, gyötrő álmok, szerelem és pszichoanalízis – Alfred Hitchcock nem kisebb ambícióval forgatta Elbűvölve című alkotását, mint hogy elkészítse az első pszichoanalitikus filmet. Pontosabban, nem is Hitchcock célja volt ez, hanem a producer David O. Selznick akarta mintegy missziós szándékkal népszerűsíteni analízist. A végeredmény: klasszikus hitchcocki üldözéses thriller ál-pszichoanalízisbe csomagolva.

A vermonti Green Manors pszichiátriai klinika igazgatóját, dr. Murchison-t (Leo G. Carroll) nyugdíjazzák, a helyére érkező, dr. Anthony Edwardesbe (Gregory Peck) beleszeret a kollégái szerint kívülálló és távolságtartó dr. Constance Petersen (Ingrid Bergman), aki hamar rájön, hogy a férfi csak képzeli magáról, hogy ő dr. Edwardes, akinek holttestét kisvártatva megtalálják a svájci Alpokban. Az amnéziában szenvedő áldoktor menekülni kezd, mert úgy véli – s nemcsak ő, de a rendőrség is –, hogy megölte az igazi doktor Edwardest. A szerelmes nő segít a férfinak, és egykori tanára segítségével próbálja analizálni a férfi visszatérő álmait, fényt derítve nyomasztó gyerekkori traumára, majd egy újabb csavart követően az álomfejtéssel nyert információkkal a valódi gyilkos kilétére is.

Elbűvölve (Gregory Peck és Ingrid Bergman) Forrás: UA/Criterion

Az Elbűvölve tehát az egyik tipikus hitchcocki thrillerséma, a tévesen vádolt és ezért menekülő férfi magja köré épül, s e magot épp csak körbeöleli a pszichológia, leginkább azért, mert Hitchcock az eseményeket az elmekórtan intézményi keretébe helyezi: szereplői gyakorló (vagy képzelt) elmeorvosok, s a cselekmény egyik központi helyszíne is egy pszichiátriai klinika. Csakhogy Hitchcock ezúttal főleg pszeudo-pszichologizálást művel, mivel a pszichiáter célja a történetben elsősorban nem a trauma feltárása és kezelése, hanem a(z önmaga elől is) menekülő ember megmentése okán egy bűneset megoldása, ráadásul a szakember cseppet sem objektív, sőt, kifejezetten elfogult, mivel szerelmes – a pszichoanalízis tehát leginkább tudományos apropónak tűnik a thriller és a romantika izgalmához, semmint eszköznek, hogy rávilágítson a filmek és az álmok közötti (ma már közhelyesnek számító) összefüggéseire.

Több filmje is, így a Forgószél vagy a Szédülés valóban filmre vitt álomra emlékeztet. Ezért aztán egy pszichoanalitikus témájú Hitchcock-film beharangozásakor valami őrülten vonagló filmet várunk, miközben ez az egyik legjózanabb filmje, tele párbeszéddel

– jegyezte meg Francois Truffaut, a francia újhullám egyik szellemi atyja, s a brit direktor nagy csodálója a Hitchcockkal készült interjúkötetben.

Tény, hogy egy-két hatásfokozó, izgalmas vizuális megoldást leszámítva a látvány meglehetősen visszafogott. Főleg, ha számításba vesszük, hogy Ben Hecht és Angus MacPhail forgatókönyvéhez kiindulópontul szolgáló irodalmi mű, John Palmer és Hilary St. George Sanders (Francis Beeding közös álnéven írt) The House of Dr. Edwardes című regénye kimondottan tobzódik az őrületben.

Hitchcock viszont igyekezett megtartani a cselekmény (és a látvány) logikáját, ezért kifejezetten kerülte az irreális jeleneteket – a főhős álmainak megjelenítéséhez ugyanakkor valami valóban elemeltet szeretett volna, ezért kérte a szürreális festő, Salvador Dalí segítségét.

Amikor az álomjelenethez értünk, gyökeresen szakítani akartam a filmekben látható hagyományos álommegoldásokkal, a homályos és elmosódott képekkel, a remegő vászonnal... Dalít képeinek éles körvonalú architektúrája miatt akartam alkalmazni: hosszú árnyak, végtelenbe futó távlatok, perspektivikusan konvergáló vonalak, formát nem öltő arcok...

– emlékezett vissza Hitchcock, Francois Truffaut, a francia újhullám egyik szellemi atyja, s a brit direktor nagy csodálója érdeklődésére.

Noha a film végére a szabad képzettársításon alapuló vizuális kavalkád kulcsmotívumai magyarázatra lelnek (főleg a pisztolyt jelképező, a katalán festő híres elfolyó óráira emlékeztető amorf kerék), a teljes egészből kiragadva Dalí képzőművészeti értékű álomszekvenciája akár önálló szürrealista rövidfilmként is megállja a helyét, amelynek hátborzongató látványvilágát pazarul kiegészíti Rózsa Miklós Oscar-díjas szimfonikus zenéje, amelyben forradalmi módon alkalmazta Léon Theremin orosz fizikus találmányát, a teremint a nyomasztó, kísérteties érzések kifejezésére.

Dalí mozgásba lendülő festményei eredetileg merészebbek lettek volna, Hitchcock szerint a spanyol művész például tervezett egy repedezett szobrot, amelynek réseiből hangyák bújtak volna elő, majd a rovarok a szoborról átmásztak volna Ingrid Bergman arcára.

A rendre szimbólumokban gondolkodó szürrealista Dalí hangyás ötlete persze már egy korábbi filmben részben megvalósult: a Luis Buñuellel közösen készített, az első szürrealista filmként számon tartott Andalúziai kutyá-ban (1929) az épp erőszakoskodó férfi (Pierre Batcheff)) tenyeréből másznak elő hangyák. Sőt, az Elbűvölve részekre szabdalt (és a producer David O. Selznick nyomására alaposan meg is kurtított) álomszekvenciájának első részében látott szemfelvágás kísértetiesen hasonlít az Andalúziai kutya talán legismertebb (a filmet indító) jelenetére, arra, amikor Buñuel – ahogy az égen a felhő szeli át a Holdat – felvágja egy fiatal nő (Simone Mareuil) bal szemét.

A szem a lélek tükre – esetleg: fel kell nyitni a másik szemét, hogy tisztán lássa a valóságot, vagy épp ellenkezőleg, a látvány elvonja a figyelmet a lényegről... Akárhogy is, a pszichoanalízisnél kötünk ki – de valódi mély lélektant elsősorban Hitchcock más filmjeiben kell keresni, mondjuk a Truffaut által is említett, álomszerű Forgószél-ben (1946) és Szédülés-ben (1958) vagy a természeti horror apropóját a női jellemharcok ábrázolására felhasználó Madarak-ban (1963), az ödipális konfliktust a modern horror úttörő darabjában megragadó Psycho-ban (1960), a leskelődést középpontba állító Hátsó ablak-ban (1954), a kleptomániára és a mögötte meghúzódó elfojtásra építő Marnie-ban (1964).

A Marnie ugyanakkor az Elbűvölve női párdarabja is lehetne: ott is egy gyermekkori trauma áll a nyomasztó bűntudat hátterében. S persze, az Elbűvölve sem nélkülözi a lélektant, még ha az üzenet közhelyes is – az amnéziás férfi, akit megment az őt megismerni akaró szerelmes nő: lám, a férfi mindaddig félember, amíg a sors az útjába nem sodorja a megfelelő társat. De ehhez a mégoly csekély mögöttes mondandóhoz, s tágabban a film izgalmakkal fokozott romantikus cselekményéhez csupán apropó a pszichológia, az elme- és lélektan intézményes háttere. Az Elbűvölve nem a pszichoanalízisről szól, hanem a férfiról, aki nem találja a helyét a világban, amíg nem találkozik a nővel – de ebben a minőségében Hitchcock filmje remekel.