Mesék a halálról, a balszerencséről és a görényekről

Buster Scruggs balladája (Tim Blake Nelson)

A Buster Scruggs balladája a végzet vadnyugati tablója és a Coen testvérek újabb víziója a létezés lehetetlenségéről. Egy film, ami nem annyira összegzi, inkább egyberántja a műfajok dekonstrukciójával a világ káoszát elregélő testvérek életművét.

Öten utaznak egy lovaskocsin, valamikor a 19. század vége felé: a Hölgy, a Prémvadász, a Francia, az Angol és az Ír. Naplementéből az éjszakába, egy Fort Morgan-i fogadóba robog a fogat – s lassanként egyre nyilvánvalóbbá válik, az utazók voltaképp a túlvilág felé igyekeznek, az Angol és az Ír pedig különös fejvadászok: egyenesen a Halálnak dolgoznak, a kocsisnak, aki soha nem áll meg, míg utasaival célba nem ér.

A Coen fivérek vadnyugati antológiafilmjének, a Buster Scruggs balladája (2018) hatodik, befejező meséje nem csupán a meghökkentő mesékkel tűzdelt filmet, de jóformán az egész eddigi Coen-életművet egyberántja.

Buster Scruggs balladája (Saul Rubinek, Tyne Daly és Chelcie Ross) Forrás: Netflix

A "halálfogat" utasai eltérő életfilozófia alapján vélekednek a világról és az azt benépesítő emberekről. A Prémvadász szerint mindenki egyforma az ösztöneiben ("az emberek olyanok, mint a vadászgörények"), a jó erkölcs nevében a Hölgy – akinek professzor férje előadásokat tart az "erkölcsi és lelki higiéniáról" – tiszták és bűnösök szerint különbözteti meg az embereket, a pókerbarát Francia a lehetőségek alapján szemléli a világot, egyszersmind felhívja a figyelmet a "játékosok" eltérő perspektíváira, hogy amit valaki mély és igaz dolognak él meg, az kívülről nézve: álságos komédia. Az Ír és az Angol szerint pedig csupán kétféle ember létezik: élő és halott.

Az epilógus előtt a Buster Scruggs balladája öt filmnovellában mutatja meg az egyéni céljaikat olykor magasztosabbnak vélő, de alapvetően ösztönvezérelt emberek életnek nevezett "szerencsejátékát", s mindegyik történetben valaki (zömében a sztori központi szereplője) rút halállal végzi. A film hat mese, amit leginkább egy dolog köt össze, az az egyetlen esemény, ami minden ember életében biztos: az elkerülhetetlen végzet.

Buster Scruggs balladája (Tim Blake Nelson) Forrás: Netflix

A hely, az időpont és a mód bizonytalan tényezők ugyan, de a legtöbb Coen-filmben, és így a Buster Scruggs balladájá-ban is a mesék rendre rosszul végződnek. Persze nem meglepő: a Coen-univerzum telis tele bizalomhiányos, nagyratörésükben is mélyen kisszerű, ha nem is feltétlenül együgyű, de számító döntéseiket illetően a valóságra, logikára (és morálra) fittyet hányó (anti)hősökkel, akiknek önsorsrontását fatális véletlenek kísérik. Ők a tipikus lúzerek – idő előtti, erőszakos haláluk eleve elrendeltetett, de tragikomikusan jelentéktelen létezésük az elmúlással sem nyer értelmet. Mert ha van valami közös végkicsengése – ha úgy tetszik: üzenete – a Coen-moziknak, akkor az lényegében abban áll, hogy az emberi létezés értelmezhetetlen a világ káoszában.

Buster Scruggs balladája (Liam Neeson) Forrás: Netflix

Pontosabban: a Coen-szereplők általában képtelenek felismerni az őket körülölelő világ szabályait, és igazodni azokhoz (rendre máshol és másképp keresik a boldogságot, mint ahol és ahogy megtalálhatnák), reménytelenül és elveszetten bolyonganak az egyre ismeretlenebbé váló és értelmét fokozatosan elveszítő világban, ahol végül a bukás az egyetlen logikus következmény. E kisszerű, elveszett hősök között persze akadnak túlélők is, de az olyan figurák, mint például Töki A nagy Lebowski-ból tulajdonképpen nem is élnek, csak vegetálnak. A kiöregedett hippi a semmittevésben, a világgal való kölcsönhatás elkerülésében találja meg a túlélés, a mindent kibírás zálogát, de ez sem tudatos stratégia, a passzív ellenállás virággyermekeinek filozófiája, hanem szimplán a lustaság diadala az egykor volt cselekvőképes hősök felett. Vagy ott van az Egy komoly ember főszereplője, Larry Gopnik, aki sorra járja a rabbikat, hogy segítsenek felfedezni Isten szándékát korábbi rendezett életének teljes összeomlása mögött, de a válaszok elmaradnak, ahogy a katarzis is: Larryt semmi sem emeli ki a kisszerűségből.

A Coen-életműben méltatlanul kevésszer felemlegetett Egy komoly ember voltaképp kulcsfilm a testvérek filmes világképéhez: a modern ember számára a tömegkultúra, s azon belül a mozgókép lett az új orákulum, az elveszett emberek ma már nem lelkivezetőkhöz, hanem filléres történetekhez fordulnak segítségül, hogy választ vagy feloldozást találjanak. Csakhogy a mindennapi káoszban a filmes sablonok sem vághatnak rendet: a nézői elvárásokat rendre kijátszó Coen-filmek nézői együtt zuhannak a kisszerű hősökkel a végzetes ismeretlenbe.

Buster Scruggs balladája Forrás: Netflix

A Coen-filmek soha nem szolgálnak megnyugtató válaszokkal, inkább további kérdéseket hagynak maguk után. Az életmű végtelenül nyugtalanító következtetése, miszerint az életnek és a világnak semmi értelme, pedig épp a filmes köznyelv sémái mentén rögzült nézői elvárások felől közelítve értelmezhető. A Coen fivérek minden filmje tökéletes műfaji ismeretről árulkodik, de már a pályaindító neo-noir (Véresen egyszerű) esetében is a zsáner szabályrendszerének részleges dekonstrukciójával játszottak, egészen pontosan a szereplőkkel kapcsolatos műfaji konvenciókat illetően.

Miközben a klasszikus hollywoodi filmekből egy olyan – minden veszedelem ellenére kiismerhető és élhető – világ képe rajzolódik ki, amelyben mindenkinek megvan a maga helye, Coenék a jól ismert modelleket azzal állítják a fejük tetejére, hogy a szereplők rosszul keresik a helyüket. A "véresen egyszerű" motivációk egy csapásra kaotikussá teszik a korábban bonyolultságával együtt is átlátható világot.

Buster Scruggs balladája Forrás: Netflix

A Coen-filmek görbe tükröt tartanak az egzisztencializmus és humanizmus, Amerika, s benne Hollywood elé – és ehhez rendre míves álomgyári keretet választanak. S mi fejezné ki jobban az amerikai hősök letisztult világképét, a tisztaság diadalát a világban uralomra törő gonosz felett, mint a western, az amerikai életforma és az arra épülő tömegkultúra hivatkozási pontja, az ősi hollywoodi zsáner? Persze, az italowestern (és a bűnfilm) nyomán a revizionista vadnyugati mozi már jóval előbb lerántotta a leplet az ó-hollywoodi hősökről, piszkosabbnak és számítóbbnak mutatva az aranykorban az erkölcsnek hatlövetűvel érvényt szerző hősöket – de attól a hősök még hősök maradtak, hűek a férfiasság erényeihez, legfeljebb kétértelmű motivációikban, összetettségükben jobban hasonlítottak a valódi emberekhez.

A Coen testvérek azonban még a revizionista és neo-westerneket is kilúgozzák, hogy az ősmítoszból ne maradjon semmi, ami erkölcsi kapaszkodót jelenthetne a ma emberének. Persze nem a Buster Scruggs balladájá-val kezdték: több lépésben jutottak el odáig, hogy végleg leszámoljanak a nagy amerikai hérosszal. "Mert mi az a hős?" – teszi fel a kérdést A nagy Lebowski narrátora, történetesen épp egy cowboy, hogy rátaláljon "korának jellegzetes figurájára", Tökire, a naplopás mesterére, akiben nagyítóval sem lehetne megtalálni a westernhősök klasszikus erényeit. Majd a Nem vénnek való vidék neo-westernjének sheriffje tehetetlen üldözőként számolja a hátrahagyott hullákat és a káoszba forduló világ felett elmélkedve próbálja levonni a levonhatatlan tanulságokat. A régi férfi erényekből egyetlen dolog maradt csupán: a sokatmondó szűkszavúság – ugyanakkor a vadnyugati alakok jellegzetes beszédmódja már-már parodisztikusan jelenik meg, ráadásul a verbális humor nem csupán a komor és vérgőzös történet feszültségét oldja, de nagyban hozzájárul a műfaj dekonstrukciójához.

Buster Scruggs balladája (Harry Melling) Forrás: Netflix

Ezzel szemben A félszemű tökéletes, a tragikus és a morbid humor pengeélén táncoló revizionista westernnek tűnik, az apjáért minden áron bosszút állni akaró kamaszlány beavatástörténete a felnőttek kegyetlen és képtelen világába – csakhogy a két évtizeddel később játszódó, melankóliára hangolt epilógus rávilágít: a vérbosszú pillanatig tartó megelégedettségéért az élet teljességével kell fizetni. A főhős utolsó szavai tragikusan összecsengenek a filmet indító bibliai idézettel. "Menekül a gonosz, bár nem űzi senki", mondja a Példabeszédek könyve (28:1); "az idő szépen eliszkol előlünk" von mérleget a múltba révedő félkarú vénkisasszony a békebíró sírja felett.

A Buster Scruggs balladájá-nak meséiben is menekül a gonosz idő, hogy aztán golyó, kötél vagy szenvtelenül csobogó hegyipatak formájában végleg eliszkoljon a hol fekete humorral, hol ironikus önreflexióval, hol pedig költői emelkedettséggel tálalt történetek szereplői elől.

Buster Scruggs balladája (Tom Waits) Forrás: Netflix

Annak ellenére, hogy e hat történetet leginkább az "idő előtti" elmúlás köti össze, helyenként finoman összefonódnak. A Halál és Vadnyugat tematikái mentén "kötetbe rendezett" hat filmnovella utolsó darabja például finoman utalgat az első, címadó történetre, keretbe helyezve ezzel az egész művet.

Az utolsó epizódban az eltérő perspektívákról beszélő Francia megjegyzi: nem játszhatunk más ember lapjaival. Buster Scruggs az éneklő cowboy és a magát makulátlannak látni akaró, de valójában brutális párbajhős paródiája, aki egy poros kisváros szalonjába betérve felveszi a pókerasztaltól csalódottan távozó játékos lapjait, ám meglátván, hogy a kezébe került leosztás halálos (két fekete nyolcas és két fekete ász, a "halott ember keze": a legenda szerint ezek a lapok voltak Wild Bill Hickoknál, mielőtt agyonlőtték), nem akarja kijátszani. A sorsunk és a szerencsénk csak a miénk, állítja a Francia. Buster Scruggs pedig egymás után kétszer hoz rossz döntést: felveszi egy másik ember lapjait, majd bedől ugyanannak a trükknek, amelyet ő maga is bevet egy párbajban.

De finoman visszautal a negyedik mese a harmadikra is. A harmadik (akár hollywoodi önreflexióként is értelmezhető) filmnovellában egy utazó impresszárió és végtagok nélküli szavalóművész "pártfogoltja" felemás kapcsolatának a közönség érdektelensége vet véget: az impresszárió megszabadul a művésztől, és inkább egy "számolóművész" tyúkkal utazik tovább. "Meddig tud egy madár számolni?" –teszi fel önmagának a kérdést a negyedik, Jack Londont idéző mese aranyásó főhőse, amikor tojást lop egy bagoly fészkéből. Ráadásul mindkét mese a kapzsiságról szól, arról, hogy a nyerészkedő ember számára csak addig fontos a másik, amíg elvégzi a piszkos munkát (pénzt szerez).

Különös hangulati hullámzás, atmoszférateremtő stílusjáték vonul végig a Buster Scruggs balladá-ján –ahogy a műfaji játékra és szkeptikus világnézetre épülő életművet is egyaránt szegélyezik fekete humorban meghempergetett bűnfilmek, burleszket idéző abszurd komédiák vagy komorabbra hangszerelt egzisztencialista drámák –: a teljes elemeltségből és túlstilizált esztétikától két lépésben jutunk el a meditatív drámáig (a negyedik epizód kifejezetten megnyugtatóan hat), hogy aztán az abszurd és filozofikus szemlélődés összekapcsolódjon a fináléban, a kórboncnok végső varrataként összefűzve a bizalmatlanság és bizonytalansági tényezők coeni gondolata mentén kitárulkozó meséket.

Buster Scruggs balladája Forrás: Netflix

Legyenek a Coen-univerzum hősei bármennyire is balgák, akik félreértik a világot és már csak ezért is képtelenek felfogni döntéseik következményeit, a Coen-filmek zöme – és így a Buster Scruggs balladája egésze – magában hordoz valami nagyon is életigenlő derűt. Ami nem feltétlenül csak a tragikust rendre fekete humorral feloldó "feszültségmentesítésből", s ez által a szereplők iránti finom szánakozásból fakad.

A Buster Scruggs balladája esetében: a halálantológiához egy képzeletbeli könyv szolgál narratív átkötésként, a sok tragédiában azt a derűs felismerést szolgáltatva, hogy egy történet vége egyúttal mindig egy újabb kezdetét jelenti – ha nem is az elpatkolt figurák számára –, s végül is, az emberi sorsok nagy könyvtára egyelőre folyamatosan bővül. Vagy ahogy a cowboy narrátor fogalmaz A nagy Lebowski-ban, amikor hírül adja, úton a kis Lebowski: "Azt hiszem az egész nyomorult emberi komédia így örökíti tovább magát. Tovább, nemzedékeken át. Szekereken Nyugatra". Az élet folyamatos körforgás, vannak szerencsések és balszerencsések, tiszták és bűnösök, noha Coenéknél a legtöbben olyanok, mint a görények, ösztönből élnek, és úgy is halnak meg.