Az Oscar-díjas francia színésznő, aki a nácik miatt változtatta meg a nevét

Előttem az élet (Simone Signoret és Samy Ben-Youb)

Száz évvel ezelőtt, 1921. március 25-én született Simone Signoret. A francia színésznő olyan filmekkel vált világhíressé, mint az Aranysisak, az Ördöngösök, a Salemi boszorkányok, a Hely a tetőn, az Árnyékhadsereg, A macska vagy az Előttem az élet. Visszafogott, mégis szenvedélyes, érzelmeket és intelligenciát egyaránt sugárzó játékát pedig a létező legtöbb komoly díjjal elismerték: nyert Oscart, 3 BAFTA-díjat, a legjobb színésznőnek választották Karlovy Vary-ban, Berlinben és Cannes-ban, de átütő jelenlétéért megkapta az Emmyt, valamint elnyerte a francia és olasz Oscarként is emlegetett César- és David di Donatello-díjakat.

Simone Signoret egész lényében, de kiváltképp a tekintetében volt valami finom, rabul ejtő és gondolatot ébresztő titokzatosság – sejtelmes fátyol, amelyen keresztül hívogatóan sugárzott át az ezerarcú női lélek. Az összetett, bonyolult személyiségű nőalakok álltak jól neki, akiket visszafogottan, mégis elementáris erővel, megnyerően letisztult játékmodorával keltett életre, s legjobb pillanataiban mintha nem is elsősorban a színészet eszköztárát, hanem saját személyiségét hívta volna segítségül. Gyakran alakított kemény, közelről sem erkölcsös nőket, de ilyen szerepeiben is karakterének mélyen emberi vívódását tárta fel.

Párizs sötét utcáin (Jacques Dacqmine és Simone Signoret) Forrás: AFP

Szerelemből lett színésznő. Az első világháború után francia megszállás alá került Wiesbadenben született, Simone Henriette Charlotte Kaminker néven, 1921. március 25-én, nagypolgári családba. 1923-tól már Franciaországban nevelkedett, de hamar családfenntartóvá vált, amikor a második világháború kitörését követően (1940-ben) a Nemzetek Szövetségénél tolmácsként is tevékenykedő jogász és nyelvész apja Londonba emigrált, hogy ott csatlakozzon Charles de Gaulle tábornok ellenállási mozgalmához, a Szabad Francia Erőkhöz.

Az anyját és két öccsét kezdetben angol és latin magántanárként, majd a párizsi Les Nouveaux Temps szerkesztőségi asszisztenseként támogató Simone Kaminker 1941 tavaszán döntött úgy, színésznő lesz.

1941-ben egy szenvedélyes márciusi estén "születtem meg'" a Café de Flore egyik sarokasztalánál

–írta memoárjában (Már a nosztalgia sem a régi). Huszadik születésnapját ünnepelni érkezett a bohém kávéházba, ahol nemcsak a színész Daniel Gélinnel randevúzott, de összeismerkedett a Groupe Octobre színtársulat tagjaival, és a találkozás egy csapásra meghatározta további életét. Eleinte kisebb színpadi és filmes szerepekben tűnt fel – s hogy zsidó származását titkolja (galíciai és magyar zsidó származású apja révén a híres szemészprofesszor, a Pesti Izraelita Hitközség elnöke, Hirschler Ignác rokona), anyja nevét vette fel (már a kollaboránsnak tartott szerkesztőségben is gimnáziumi barátnője közbenjárására tudott elhelyezkedni).

Dédée d'Anvers (Marcello Pagliero és Simone Signoret) Forrás: AFP

Első komolyabb szerepeit a második világháború után kapta: 1946-ban például első férje (akitől ugyancsak a színészmesterséget választó lánya, Catherine Allégret született), Yves Allégret filmjében, A hajnal démonai-ban, illetve a Marcel Blistène rendezte Párizs sötét utcáin-ban is könnyűvérű nőalakjaival nyerte el a nézők és a kritika rajongását.

A prostituált szerepkör egész karrierje során elkísérte – például az Allégret rendezte Dédée d'Anvers-ben (1948), Max Ophüls Körbe-körbe című Schnitzler-adaptációjában (1950), Jacques Becker Aranysisak című Belle Époque-drámájában (1952) vagy jóval később, a Romain Gary (Émile Ajar álnéven írt) regényéből készült Előttem az élet (Moshé Mizrahi, 1977) Madame Rosájaként is "aranyszívű rosszlányként" brillírozott.

A kokott szerep ráadásul a filmes elismerések tekintetében is "kifizetődő" volt: első BAFTA-díját az Aranysisak-ért kapta, az Előttem az élet-ért pedig César- és David di Donatello-díjakkal tüntették ki.

Aranysisak Forrás: AFP

Ha csak az 1946 és 1952 – azaz első komolyabb szerepei és első díjnyertes alakítása – között eltelt időt vesszük: Signoret rövid időn belül vált ígéretes tehetségből érett színésznővé.

Amikor megkapom a forgatókönyvet, nagyon sokáig olvasom és elemzem, körülbelül fél évig, aztán viszont teljesen félreteszem. Ügy tűnik, már nem is gondolok a szerepre, mindennapi dolgokkal foglalkozom. A figura megérik, mint a földbe dobott mag. Nem tervezem meg a játékomat. Csak nézem a világot. Bizonyos időre teljesen más nővé kell válnom – a leendő hősnővé. Nézem az embereket, keresem a modellt és tanulok tőle... Attól kezdve, hogy elfogadtam a szerepet, mintha valami kémiai reakció menne végbe bennem. Fokozatosan megszületik a figura, és meg kell engednem, hogy belém nőjön anélkül, hogy beavatkoznék

– vallott színészi átlényegülésének egyszerre tudatos és ösztönös, a Sztanyiszlavszkij-módszert idéző folyamatáról.

Ördöngösök (Simone Signoret és Paul Meurisse) Forrás: Cinédis

Az ötvenes években csupa remekműben játszott – vagy épp emelte mély átélésről árulkodó, teljes átlényegülésre és természetességre törekedő jelenlétével filmjeit magasan a középszer fölé. Zárkózott, mégis egy új szerelemben szenvedélyesen és reménytelenül kibontakozni akaró kispolgárfeleség Marcel Carné modern környezetbe helyezett Zola-adaptációjában, a Thérèse Raquin-ban (1953); intelligens, számító femme fatale Henri-Georges Clouzot (a Boileau-Narcejac szerzőpáros regényéből készült) csavaros és hátborzongató thriller remekművében, az Ördöngösök-ben (1955); ismét kokott Luis Buñuel Halál a kertben (1956) című szürrealista kalandorfilmjében, és az erkölcsi tisztaság, a hajthatatlan becsület megtestesülése második férje, Yves Montand oldalán a Jean-Paul Sartre által átdolgozott Arthur Miller-drámában, a 17. századi környezet ellenére nagyon is 20. századi moralitásjáték Salemi boszorkányok-ban (1957, r.: Raymond Rouleau), amelyért elnyerte második BAFTA-díját és a Karlovy Vary-i filmfesztivál színésznői elismerését.

Salemi boszorkányok (Yves Montand és Simone Signoret) Forrás: Pathé

Modern társadalmi tragédia Jack Clayton (John Braine regényéből készült) filmje, a Hely a tetőn (1958) is, amelyért Signoret elnyerte a legjobb színésznőnek járó Oscar-díjat, valamint a cannes-i filmfesztivál színésznői elismerését és harmadik BAFTA-díját is.

Boldogtalan férjes asszonyt alakít, aki szenvedélyes szerelemre lobban egy fiatal és nagyravágyó – házassággal érvényesülni kívánó – tisztviselő iránt (Laurence Harvey). Signoret játéka beragyogja a tragikus végkimenetelű szerelmi drámát – elsősorban az ő jelenléte, kompromisszumot nem ismerő érzelmei teszik naggyá a filmet, amelyben nem a házasságtörő asszony az erkölcstelen, sokkal inkább az álszent kisvárosi környezet, amelyben élni kénytelen.

Kiváló nyelvérzékének köszönhetően jól boldogult Amerikában is: az 1933-ban, egy Németországba tartó óceánjárón játszódó sokszínű (és parádés szereposztású) társadalmi dráma, a Bolondok hajója (1965, r.: Stanley Kramer) mellékszerepéért ismét Oscar- és BAFTA-, valamint Golden Globe-díjra jelölték, a Bob Hope Presents the Chrysler Theatre című televíziós széria egyik 1966-os epizódjáért (A Small Rebellion) pedig elnyerte a legrangosabb amerikai televíziós díjat, az Emmyt. Mégsem akart igazán hollywoodi karriert – már csak azért sem, mert egész életében kerülte a sztárallűröket, a filmbemutatókkal járó fényűző rongyrázás, a talmi csillogás idegesítette.

Sőt. Bátran ment szembe a filmipar erőltetett szépségideáljával. Az egykor a legszebb francia színésznőként csodált, fiatalon kifejezetten nádszálkarcsú Signoret negyvenes évei derekán tüntetően hízni kezdett.

Bolondok hajója (Simone Signoret és Oskar Werner) Forrás: Columbia Pictures

Az egyre terebélyesedő, de titokzatos tekintetét és biztató mosolyát megőrző Signoret bebizonyította, hogy nem a szépségről alkotott közmegegyezés teszi a színésznőt, hanem a tehetség. Továbbra is válogathatott a szerepek között. Apró, de annál fontosabb mellékszerepben tűnt fel René Clément, a francia ellenállásról szóló Párizs ég? (1966) című filmjében, egy-egy BAFTA-jelölést kapott a Sidney Lumet rendezte Ébresztő a halottnak (1967) című John le Carré-adaptáció kémnőjeként és a Games című horror (1967, r.: Curtis Harrington) parafenoménjaként, vagy brillírozott Arkagyina szerepében Lumet Csehov-feldolgozásában, a Sirály-ban (1968).

A hatvanas években készült legjobb filmjével végleg visszatért Franciaországba. Jean-Pierre Melville Árnyékhadsereg című, Joseph Kessel regényéből készült 1969-es filmjében a francia ellenállás egyik összekötője, aki anyai szeretettel gondoskodik társairól – sőt, elképesztően merész fogolyszöktetést szervez a lyoni börtönből, s amikor a németek elfogják és lánya életével zsarolják, végül épp az dönt a szabadon engedett asszony megölése mellett, akit korábban megmentett a nácik karma közül.

A macska (Simone Signoret és Jean Gabin) Forrás: AFP

Hasonlóan megrendítő alakítást nyújtott férje oldalán a Costa Gavras rendezte, a csehszlovák kommunista koncepciós pereknek emléket állító Vallomás-ban (1970) és az egyik legjobb Georges Simenon-adaptációban, A macská-ban (1971, r.: Pierre Granier-Deferre), amelyért megkapta a berlini filmfesztivál legjobb színésznőnek járó Ezüst Medve-díját.

Játéka alakjával együtt lett egyre súlyosabb és karakteresebb – átütő és árnyalt megjelenítő tehetsége, erős drámai érzéke, embersége és mély érzései az Előttem az élet-ben értek a csúcsra. Az Auschwitzot megjárt egykori párizsi utcalány, a prostituáltak gyerekeinek afféle óvodát működtető Madam Rosa Signoret jutalomjátéka volt. Felemelő bizonyítéka annak, hogy bár külsejét a láncdohányzással, alkohollal és elhízással megállíthatatlanul pusztította, szerepein átragyogó személyisége minduntalan csak szépült.

Előttem az élet (Simone Signoret és Samy Ben-Youb) Forrás: Lira Films

A nyolcvanas évek elején már nagyon beteg volt. Utolsó filmje, az ugyancsak Simenon-adaptáció Az egyiptomi utas (1982, r: Pierre Granier-Deferre) után még forgatott két tévéjátékot, majd 1983-ban visszavonult a színészettől, és élete utolsó két évét Autheuil-Authouillet-ben fekvő családi birtokán töltötte. Az 1956-os forradalom idején a magyarokért szavát nyilvánosan is felemelő Simone Signoret 64 éves korában, 1985. szeptember 30-án halt meg hasnyálmirigyrákban. A 20. század derekának kiemelkedő tehetségű, páratlan hitelességű színésznője volt, egyike a legnagyobbaknak, aki a modern kor ellentmondásait ellentmondást nem tűrő tisztasággal igyekezett éreztetni közönségével – az emberi teljességben megjelenítve a minden korban érvényes asszonyi érzéseket.