75 éves az Oscar-díjra jelölt nagy magyar művész, a fény festője, a kép költője

75 éves Koltai Lajos Kossuth-díjas, Európai Filmdíjas és kétszeres David di Donatello-díjas, Oscar-jelölt operatőr és filmrendező, a Színház- és Filmművészeti Egyetem nemrég kinevezett osztályvezető tanára.

Koltai Lajos olyan filmek fotografálásával vált világhírűvé, mint a Berlinben Arany Medve-díjat nyert Örökbefogadás (1975), a Cannes-ban kitüntetett Angi Vera és Ajándék ez a nap (1979), az Oscar-jelölt (és Ezüst Medve-díjas) Bizalom (1979), a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díját elnyerő (és még tucatnyi rangos elismeréssel kitüntetett) Mephisto (1981), a Cannes-tól Tokióig fontos díjak sorát elnyerő Megáll az idő (1981), a cannes-i Arany Kamera-díjas Adj király katonát! (1982), az Oscar-jelölt, a legjobb idegen nyelvű film BAFTA-díjával és a cannes-i filmfesztiválon a Zsűri díjával kitüntetett Redl ezredes (1985), az ugyancsak Oscar-jelölt Hanussen (1988), az ötszörös David di Donatello-díjas (köztük a fényképezésért) és a legjobb operatőr Európai Filmdíját elnyerő Az óceánjáró zongorista legendája (1998), a három Golden Globe-díjra jelölt A napfény íze (1999), az operatőri munkáért Oscar-díjra jelölt, a fényképezést David di Donatello-díjjal elismert Maléna (2000) vagy az Annette Bening Golden Globe-díjas alakításával is fémjelzett Csodálatos Júlia (2004).

Utóbbit követően rendezőként is letette névjegyét: a Berlinben az Arany Medvéért versenybe szállt, Kertész Imre azonos című regényéből készült Sorstalanság (2005) a magyar filmtörténet egyik legnagyobb szabású vállalkozása, amelyért Pados Gyula vehette át a Camerimage rangos nemzetközi operatőrfesztivál fődíját, az Arany Béka-díjat. Második rendezése, az Este (2007) 30 millió dollárból készült hollywoodi alkotás, amelyben Koltai olyan sztárokat dirigált, mint Meryl Streep, Claire Danes, Vanessa Redgrave vagy Glenn Close.

Koltai Lajos és Glenn Close az Este forgatásán Forrás: Focus Features

A filmográfia felsorolása száraz, de szükségszerű – ráadásul a hosszadalmas felvezető így is csak a legfontosabb Koltai-alkotások közül emelt ki néhányat, csupán annak a tényszerű megállapításnak illusztrálására, hogy Koltai Lajos

az egyetemes mozgókép-művészet egyik legjobb fotográfusa.

Olyan kivételes képességű operatőr, aki a legkülönbözőbb szemléletű rendezőknek is egyenrangú alkotótársa, s aki egyaránt képes a látszólag egymással ellentétes dokumentarista és esztétizáló stíluseszmények mentén is maradandót (mi több: előremutatót) létrehozni.

Húsz évvel ezelőtt A fény festője címmel jelent meg róla igényes portrékötet – s e cím önmagában megragadja Koltai operatőri világképét, látásmódjának legfontosabb vonásait: lágy kameramozgásai, akár festőművész kezében az ecset, miközben kifinomult kompozícióit bravúros világítástechnikával teszi ellenállhatatlanul élővé, nem is annyira kiszolgálva, de egyenesen kijelölve a film történetének és atmoszférájának irányát. Vagyis Koltai Lajos nem csupán a fény festője, de dramaturgja, sőt, költője is – mert igenis van abban valami felemelően lírai, ahogy számos filmjében a mesterien irányított fény gyengéden körbeöleli a vívódó, érző embert, s a kamera megragad valamit a lélekből, ami egyszerű szavakkal leírhatatlan.

A képalkotás iránti elhivatottságát, sajátos látásmódjának kialakulását az 1946. április 2-án, Budapesten született Koltai Lajos részben egy majdnem tragikus kimenetelű gyerekkori élményhez köti.

Nagyon kicsi koromban, hároméves lehettem, egyszer Tiszadobon nyaraltunk a nagyszüleimnél. Ott van a holtága a Tiszának, úgy hívják, hogy Dögtisza, és mindenki oda járt le fürödni. Én próbáltam követni a nagyokat, de ők nem vették észre, hogy megyek utánuk. Már lenn voltam a víz alatt, mikor egy sokszoknyás néni, aki csak a lábát áztatta a vízben, észrevett és kiabált az apámnak, hogy: a gyerek! Az apám utánam ugrott, de már csak a piros fürdőnadrágom kantárát látta, engem nem. Elkapta a kantárt és kihúzott a vízből. A képet, amit a víz alól láttam, a mai napig őrzöm magamban. Nem tudom miért, de tisztán láttam a szemközti oldalt és a fasort a víz alól. Sok-sok évvel később lementem a gyerekeimmel és megnéztük azt a fasort. Akkor már nagyon nagyok voltak a fák, de ott volt minden ugyanúgy. Tényleg azt láttam. Mindig arra gondolok, lehet, hogy ez indított el? Nem tudom. Lehet, hogy az indított el, hogy én valamiféle képet őriztem meg első megrendítő élményként az életemből? Ezért lett ez a sorsom? Ez olyan, mint Tornatore filmjében Az óceánjáró zongorista legendájában, mikor a gyerek lát valamit az üveg mögül. Nincsenek éles körvonalak, csak azt látja, amit az üveg, a természet enged látni. És az egy zongora. Ez dönti el az életét. Zongorista lesz

– emlékezett húsz évvel ezelőtt a Duna TV Mozgó Képek című műsorában.

Első, amatőrfilmjeit gimnazistaként készítette, az érettségi után egy évig a Magyar Televízióban dolgozott segédoperatőrként és kameramanként, majd 1965-ben felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskola operatőr szakára, ahol a magyar operatőr iskola megteremtője, Illés György volt a mestere.

A kezdetben a dokumentarista iskolát erősítő Koltai első nagyjátékfilmje, a Magyar Dezső rendezte Agitátorok (1969) a Tanácsköztársaság 50. évfordulójára készült – csakhogy a formabontó és provokatív esszéfilmet a filmcenzorok be sem engedték mutatni, mivel nem a hivatalos elképzeléseknek megfelelően emlékezett meg az ideologizáló ifjú kommunistákról, ráadásul (mintegy vitairatként) számos elemében utalt a Kádár-rendszer ellentmondásaira is.

Már indulásakor jól látszott, hogy Koltai rövid időn belül a hetvenes évek új magyar operatőrművészetének meghatározó alakjává válik. Az asszociatív, fiktív és archív felvételeket egymásra rímeltető, kihagyásokkal, valamint tér- és időbeli ugrásokkal operáló Agitátorok-ban Koltai kamerája nemcsak rögzít, de gondolatokat és hangulatokat kapcsol.

Fekete-fehérben készült, s főképp: dokumentarista filmjei közül persze a legjelentősebb a Mészáros Márta számára fotografált Örökbefogadás, amelyben a kamera mintegy a lélegzetvétel természetességével örökíti meg a szocialista társadalmi elvárásokkal szemben önmagát autonóm személyiségként megélni és meghatározni igyekvő, anyává válni akaró középkorú munkásnő történetét.

Ugyanebben az évben (1975) készült korai színesfilmjeinek talán legtipikusabb példája, a Maár Gyula rendezte Déryné, hol van?, amelyben úttörő módon ültette át a fekete-fehérben kikísérletezett kompozíciós technikáit, a színek gazdagsága ellenére is sötét, de meleg tónusú félhomállyal egyszerre megőrizve a monokróm dokumentumszerűségét és sajátos intimitást kölcsönözve nem csupán a látványnak, de a gondolatnak is.

Négy évvel később, a Bizalom forgatásán – amikor Szabó Istvánnal való, azóta jóformán elválaszthatatlan alkotói kapcsolata elkezdődött (az elmúlt négy évtizedben Az ajtó kivételével az összes Szabó-filmet ő fotografálta) – merőben új színesfilmes feladat elé állt: a második világháború végén játszódó történetet nem az addig a szívéhez nőtt meleg tónusban – Maár találó szavaival: "mézbarna félhomályban" – kellett fotografálnia, hanem hideg és szürke (szín)világot kellett teremtenie (amelyben azért maroknyi, az intimitás apró szigeteit jelző kulcsjelenetben visszaköszönnek a melegebb tónusok).

A Bizalom Szabó rendezői pályáján stiláris fordulópontot jelentett: a képkivágás, a pontos kompozíció fontosságát még egy másik, nagy operatőr (Sára Sándor) mellett tanulta meg (Apa; 1966), a Koltai Lajossal való együttműködés óta minden Szabó-filmben tetten érhető a világítás, a megfelelő fényviszonyok dramaturgiai tudatossága.

Talán nem méltatlan a többi nagy rendezővel szemben (elvégre eddigi, több mint öt évtizedes operatőri pályán Koltai mintegy 90 filmet fotografált), ha legalább Szabó István esetében az összes közös nagyjátékfilm címét felsorolásra érdemesítjük: a Bizalom után az Oscar-díjas Mephisto, a Redl ezredes, a Hanussen, a Találkozás Vénusszal (1991), az Édes Emma, drága Böbe (1992), A napfény íze, a Szembesítés (2001), a Csodálatos Júlia, a Rokonok (2006) s legutóbb, tavaly a Zárójelentés. A tucatnyi közös film együttesen árulkodik arról, hogy egy összeszokott – minden részletet már a forgatókönyv alapján megtárgyaló, a filmet közös erővel "megfestő" – alkotópáros is képes a folyamatos megújulásra (pontosabban arra, hogy ne a már bevált színdramaturgiát ismételje, hanem valóban a történethez igazodjon), miközben filmjeik képi világa mégis megragadható egyetlen szóval – és ez a szó az elegancia.

Még akkor is találó ez a szó, ha például a rendszerváltozás idején játszódó, két "feleslegessé" vált orosz szakos tanárnő történetét elmesélő, szerény költségvetésből készült Édes Emma, drága Böbé-re gondolunk – az egzisztenciális és magánéleti talajvesztés filmjében ugyanis a történelmi jelen rideg valóságosságát, a pedagógusszálló tragédiáját körbeöleli a pasztellszínű emelkedettség.

Eltávolodva a magyar filmtől, érdemes megjegyezni, hogy Koltai Lajos a nemzetközi film világában is képes volt megőrizni karakteres képalkotói látásmódját – s nem csupán a Giuseppe Tornatore számára fényképezett két film, Az óceánjáró zongorista legendája és a Maléna esetében, de a "klasszikus" hollywoodi filmiparban is (példának okáért a Luis Mandokival közös filmjeit illetően: Gaby - Egy csodálatos élet, A gyönyör rabjai, Most jövök a falvédőről, Ha a férfi igazán szeret...).

Sőt. Az amerikai operatőrök körében Koltai Lajos hatására és róla elnevezve született meg a "lajosing": annak az eljárásnak a neve, amikor az operatőr a színész közelében lévő bútorokra irányított, és ezáltal megfestett fénnyel ad a megvilágításnak meghitt hangulatot.

Szerénységét és szakmai alázatát pedig mi sem jelzi jobban, hogy amikor rendezni kezdett, a fotografálás feladatát átengedte másnak. De e "fordított felállás" alkalmaival is bizalmas, egyenrangúságon alapuló alkotói együttműködésre törekszik – eddigi mindkét rendezésénél Pados Gyula volt az operatőr.

A most 75 éves Koltai Lajos szeptembertől a mesterképzésre járó filmrendező hallgatókat fogja tanítani a Színház- és Filmművészeti Egyetemen – ezzel új szakaszhoz ért pályafutása, több mint ötvenévnyi felhalmozott tudást kell átadnia az új nemzedéknek, ehhez kívánunk jó egészséget, és reméljük, hogy a mások indulását segítő katedra mellett marad ideje és ereje újabb Koltai-filmekre is, hogy tovább gazdagítsa a magyar (és egyetemes) filmörökséget. Isten éltesse sokáig!