Se kiköpni, se lenyelni nem lehet ezt az orosz drámát - DAU. Natasha

Minden idők egyik legambiciózusabb és legellentmondásosabb filmje nem véletlenül kavart hatalmas vihart.

Amikor egy film esetében azt halljuk, hogy a forgatás szinte érdekesebb volt, mint a kész mű, akkor általában forradalmi speciális effektekről, pokoli munkakörülményekről, összeomló díszletekről vagy éppen hatalmas egók összecsapásáról van szó. Nos, Ilya Khrzhanovskiy a hasonló sztorikra csupán annyit mondana, hogy fogd meg a söröm (vagyis inkább a vodkám), a DAU. Natasha című drámájának születése ugyanis minden képzeletet felülmúl.

Pedig az egész úgy kezdődött, hogy csupán egy életrajzi filmet tervezett készíteni Lev Davidovics Landau Nobel-díjas szovjet fizikusról.

Aztán a projekt néhány év alatt a mozgókép történetének egyik legnagyszabásúbb, legambiciózusabb és legzavarbaejtőbb vállalkozásává nőtte ki magát.

DAU. Nathasa Forrás: Mozinet

2008-ban Ilya Khrzhanovskiy ugyanis Ukrajnában, Harkov közelében nem csupán a tudós egykori kutatóállomásának tökéletes mását építette meg, hanem azt körülvevő kisvárost is. És esetünkben nem átlagos, pusztán az illúzió keltésére szolgáló díszletekről van szó: a települést infrastruktúrával, boltokkal, gyógyszertárral, vendéglátóhelyekkel látta el és minden épületet korhű használati tárgyakkal rendezett be. De még ez is semmiség ahhoz képest, hogy ezt követően

a rendező egy felhívásban olyan önkénteseket keresett, akik hajlandóak beköltözni a hatvanas évek Szovjetunióját idéző kisvárosba azzal a feltétellel, hogy napi huszonnégy órában egy előre kijelölt szerepben maradnak, a történelmi korszaknak megfelelően öltözködnek, viselkednek és beszélnek.

Ki vállalkozna ilyesmire, gondolhatnának, de több százan jelentkeztek és az sem tántorította el a többségüket, hogy a meghallgatáson igencsak kényelmetlen és intim kérdéseket tettek fel nekik. A kiválasztott lakók tisztában voltak vele, hogy éjjel-nappal filmezhetik őket és soha nem tudhatják, hogy mikor. Forgatókönyvet azonban nem kaptak, nem volt előre megírva a cselekmény, a karakterük története az egyéni interakciójuk során formálódott.

DAU. Nathasa Forrás: Mozinet

Nem csoda, hogy Ukrajnában az újságok arról írtak, hogy Khrzhanovskiy egy szektát működtet, és azaz igazság, hogy nem is tévedtek nagyot.

Az amatőr színészek olyannyira beleélték magukat a szerepükbe, hogy többen elhagyták a családjukat, ha pedig véletlenül kiejtettek egyetlen olyan szót, amit nem használtak a hatvanas években, őszintén bocsánatot kértek a rendezőtől.

Elég volt tehát az alkotónak megteremteni az egykori rezsim díszleteit ahhoz, hogy az ott lakók valóban egy diktatúrában érezzék magukat és saját akaratukból megfeleljenek annak elvárainak.

Ezek után nem meglepő az sem, hogy a tavalyi Berlini Filmfesztiválon bemutatkozott mű nagy vihart kavart: a jelenlegi me too-mozgalom mellett, valamint a politikailag korrektség kultúrájában nyugati szemmel felfoghatatlan, hogy egy alkotás hasonló munkakörülmények között szülessen. Ráadásul nem is egy: Khrzhanovskiy összesen hétszáz órányi nyersanyagot rögzített, ebből a tervek szerint tizennégy film készül majd.

Ezekből elsőként a DAU. Natasha-t mutatták be. A történet főszereplője a kutatóintézet melletti kocsma egyik pincérnője, aki egész nap tűri az úriemberségüket már csak öltönyükkel viselő részeg vendégek sokszor nem éppen visszafogott incselkedését, műszak után azonban ő sem veti meg a piát, a felgyülemlett feszültséget pedig a fiatalabb kolléganőjén vezeti le. Egyik este azonban, miután alaposan rátöltött a garatra, lefekszik egy francia kutatóval, másnap pedig az együttlét miatt egy gátlástalan és agresszív titkosszolgálati ügynök vonja kérdőre. Eleinte csak szavakkal, majd egyre erőszakosabb és perverzebb módszerekkel.

DAU. Nathasa Forrás: Mozinet

A filmre a legkifejezőbb szó talán az, hogy explicit.

A főszereplőnő nem csupán fizikai síkon semmisül meg pornográf és szadista képsorok mentén, hanem lelki értelemben is, de hasonlóképpen emberi roncs az összes őt körülvevő szereplő is. A fullasztó pokoljárást pedig az amatőr színészek félelmetesen hiteles játéka tetézi: általuk válik tökéletessé az illúzió, folyamatosan azt érezzük, mintha nem fikciós filmet néznénk, hanem illegitim módon belesnénk hús-vér emberek életébe.

Khrzhanovskiy munkája, amellett, hogy általánosságban a diktatúrák működéséről beszél, attól válik irgalmatlanul nyomasztóvá, hogy a civilizációs jelmezükből kivetkőző, a legsötétebb énjüket szabadon eresztő hétköznapi embereket láthatunk. Hasonló hatást utoljára talán Lars Von Treir vagy Thomas Vinterberg korai munkái nyújtottak.

És miként a rendező elérte, hogy az amatőr színészeket beszippantsa a díszletváros fullasztó légköre, ugyanúgy képes magával ragadni a nézők egy részét is. Bár a vetítés után megnyugtató kilépni a friss levegőre, nem sokkal később könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy a kíváncsiságunk erősebb, mint a visszatetszésünk, és alig várjuk, hogy megnézzük a projekt keretében készített további filmeket.