Miért nem menekült el az egykori bokszoló a gyilkosok elől?

A gyilkosok (Burt Lancaster és Ava Gardner)

Robert Siodmak 75 évvel ezelőtt bemutatott A gyilkosok című remekműve a film noir egyik legnagyobb hatású klasszikusa. A forgatókönyv részben Ernest Hemingway azonos című, 1927-es novellájából készült – az első 10 perc a Hemingway-sztori csaknem szó szerinti, drámai feldolgozása, a további másfél óra pedig a "háttér" brilliáns, kreatív továbbgondolása Orson Welles Aranypolgár-ának "nyomozati" flashback-technikájával, félúton a társadalmi realizmus és a legsötétebb expresszionista rémálom között, sötét képekkel és még sötétebb karakterekkel – és Rózsa Miklós hátborzongató zenéjével.

Délután 5 óra, de már alkonyodik. Két férfi, Max és Al érkezik egy poros kisváros (Brentwood, New Jersey) étkezdéjébe, ahol előbb szóváltásba kerülnek a személyzettel és az egyetlen bent ücsörgő vendéggel, majd miután sikeresen megfélemlítik a békés helyieket, közlik, azért jöttek, hogy "egy barátjuk" megbízásából meggyilkolják a város benzinkútjának egyik alkalmazottját, a visszavonult ökölvívó Ole "Svéd" Andersent, aki rendszerint 6 órakor tér be vacsorázni.

Csakhogy a Svéd nem érkezik meg, így aztán Max és Al távoznak, de mivel megbizatásuk csak a Svédre szól, a három másik férfi életét megkímélik. Egyikük, a fogyasztóvendég Nick Adams történetesen a Svéd munkatársa, sietve rohan a férfi lakására, hogy figyelmeztesse, de az menekülés helyett csak fekszik az ágyán és szinte megváltásként várja a halált.

A gyilkosok Forrás: Universal Pictures

Ez a Robert Siodmak rendezte A gyilkosok első 10 percének cselekménye – a film nyitánya csaknem szó szerint ábrázolja Ernest Hemingway 1927-es, azonos című (magyar fordításban: A bérgyilkosok) novellájának eseményeit, eltekintve az írásmű lezárásától, amelyben az étkezdébe visszatérő Nick (több Hemingway-novella hőse, az író alteregója) és az üzletvezető azt találgatják, miért kell meghalnia a Svédnek.

Nyilvánvalóan átvert valakit, rendszerint ezért küldenek bérgyilkosokat valaki után – véli a novellában George, az ütletvezető. Robert Siodmak pedig ennek az átverésnek ered a nyomába, az elbeszélés-szerkesztés szempontjából is izgalmas módon. Mert bár az a cselekményszervezési módszer, ahogy a barátok és tettestársak visszaemlékeznek a Svéd (Burt Lancaster) 2500 dolláros életbiztosítása ügyében nyomozó Jim Reardonnek (Edmond O'Brien) nagyban követi Orson Welles Aranypolgár-ának formaújító flachback-technikán nyugvó történetmesélését, Siodmak tovább bonyolítja az öt évvel korábbi módszert.

A gyilkosok (William Conrad, Charles McGraw és Harry Hayden) Forrás: Universal Pictures

Egyfelől a visszaemlékezések száma több mint kétszeresével meghaladja Welles mesterművéét, ráadásul helyenként meg is keveri azok időrendjét, ezzel pedig a nyomozati "kirakósjáték" jóval nagyobb figyelmet igényel a nézőtől, miközben Siodmak a múltbeli eseményeket nem csupán beleszövi a "jelen idejű" nyomozásba, de a hézagos visszaemlékezések szegmentumait kizárólag a tragikus végkifejlet és a nyomozás idősíkjában teszi értelmezhetővé (ugyanakkor e technika miatt a figyelmes néző tudásszintje átmenetileg meghaladja a biztosítási nyomozóét, ami nem rendezői hiba, hanem a feszültség egyik indikátora lesz az, hogy a néző egy lépéssel a nyomozó előtt jár, ugyayanakkoe idővel Reardon ismét többet tud a nézőnél: az ő logikája billenti helyre a visszaemlékezések időbeli ellentmondásait).

Másfelől (de az előzőekből következően) az Aranypolgár mindvégig kívülálló újságírójával szemben A gyilkosok bizosítási nyomozója (az általa feltárt információk hatására is) nem csupán az oksági láncot zárja le, de a cselekmény aktív részesévé is válik, kiváltképp a zárlatban, amikor még az életét is kockáztatva igyekszik leleplezni a gyilkosság, valamint az ahhoz vezető nagyszabású rablás felelőseit. A rendkívül erős fináléval Siodmak tehát eltávolodik a főszereplő (a Svéd) sorsát taglaló cselekménytől, s – szemben az Aranypolgár-ral – a tragikus hős halálának körülményeit övező rejtély feltárása utáni epizóddal varrja el a szálakat, így pedig az ugyancsak brutális nyitánnyal együtt Welles mesterművénél vaskosabb keretbe helyezi a drámai puzzle-t.

A fenti rövid összevetés már csak azért is izgalmas, mert A gyilkosok-at előszeretettel emlegetik a film noir Aranypolgár-aként. S bár Siodmak filmjének szerkesztése valóban sokban emlékeztet Welles formanyelv-újító művére, a két remekművet egymáshoz mérve kiviláglik Siodmak úttörő szerzői megközelítése is – a film noir Aranypolgárá-ban tehát egy filmstílus előremutató darabját tisztelhetjük, amely megkerülhetetlen hivatkozási ponttá vált a fekete széria alkotói és rajongói számára egyaránt.

A gyilkosok (Sam Levene és Edmond O'Brien) Forrás: Universal Pictures

A német származású, a nácik uralomratörése elől először Franciaországba, majd onnan Hollywoodba menekült Siodmak főművének tökéletességét maga Hemingway is elismerte. A műveinek hollywoodi adaptációival rendre elégedetlen (és általánosságban: az ötlettelen feldolgozásokat kritizáló) író nyíltan magasztalta nem csupán a novellájából készült nyitójelenetet, de az írásművét továbbgondoló film egészét.

Sőt, a legenda szerint amikor a forgalmazó Universal privát vetítés alkalmával megmutatta Hemingway-nek A gyilkosok-at, az író egy üveg gin társaságában érkezett a helyszínre, hogy alkohollal tompítsa fájdalmát, ha esetleg Siodmak alulmúlná a hollywoodi filmmel szembeni egyébként sem túl magas elvárásait – a vetítés végén aztán az író boldogan mutogatta az alkotóknak a bontatlan üveget. (Itt érdemes megemlíteni, hogy Hemingway novellájából két másik izgalmas film is született: 1956-ban, az akkor még főiskolás Andrej Tarkovszkij rendezett belőle drámai hatású vizsgafilmet, Don Siegel 1964-es változata pedig, ugyancsak kreatív továbbgondolása az alapműnek, ezúttal a bérgyilkosok szemszögéből, a bűnbanda vezérét ráadásul, utolsó filmszerepében, Ronald Reagan alakítja.)

Kétségtelen, hogy önmagában az írói bravúr, ahogy a forgatókönyvet jegyző John Huston, Richard Brook és Anthony Veiller (stúdiószerződéseik miatt csak utóbbi neve került stáblistára, s így az 1947-es Oscar-jelöltek közé) továbbszőtték Hemingway novelláját – ám a forgatókönyv feszes és feszültségteli, a néző idegeit mindvégig borzolni képes megvalósítása valóságos rendezői mestermunka, nem véletlen, hogy A gyilkosok a film noir egyik legnagyobb teljesítménye a mai napig.

A gyilkosok (Virginia Christine, Burt Lancaster és Ava Gardner) Forrás: Universal Pictures

Ahogy a novella étkezdéjében Hemingway elegyíti a hétköznapit és a hátborzongatót (e vonatkozásban: A gyilkosok nélkül Tarantino Ponyvaregény-e sem lenne az, ami), úgy hangolja össze Siodmak a realista ábrázolást az expresszionista rémálmokkal – és ehhez a legmegfelelőbb munkatársakat vette maga mellé.

A film képi világa rendkívül intenzív, az 1944-es Siodmak-noir A rejtélyes asszony-t is fotografáló Elwood Bredell szinte tiszteleg a német expresszionizmus előtt a nyitójelenet fény-árnyék játékával, a képmezőt átlóban keresztező kontrasztvonalakkal és fenyegető sziluettekkel – miközben a nézőben egyre növekvő feszültséget a végletekig fokozza Rózsa Miklós hátborzongató és baljós, Oscar-jelölt zenéje is (a filmet összesen 4 akadémiai díjra jelölték: rendezés, forgatókönyv, vágás és zene).

A kiváló szereposztásból a Svédet alakító Burt Lancastert és a végzet asszonyaként mindenkit megbabonázó Ava Gardnert érdemes kiemelni. Nem csak azért, mert a 33 éves korában első filmszerepét elnyerő (korábban cirkuszi artistaként, majd Broadway-színészként dolgozó, a produkcióba véletlenül csöppenő) Lancaster és egy csapásra sztár lett, miként Ava Gardner is A gyilkosok-kal tört ki az aprócska mellékszerepekből, s lett az amerikai filmszínésznők egyik legnagyobb legendája.

Hanem elsősorban azért, mert a film drámai feszültsége e két színész által tökéletesen megformált tragikus hős és femme fatale "párharcára" van kihegyezve. Csak az ördögi csábító Kitty ármánykodása teszi érthetővé, miért zuhan olyannyira magába egy jól megtermett, életerős férfi, hogy ne akarjon elmenekülni a bérgyilkosok elől. Siodmak film noirjának hőse nem cinikus nyomozó vagy jobb sorsra érdemes gengszter, esetleg átlagember, aki rosszkor volt rossz helyen, hanem a szerelemtől elvakultan egyre mélyebbre süllyedő figura, akit a vágy és az őt behálózó nő taszít a romlásba. Sorsa egyetlen rossz döntés miatt megpecsételődik, már nem ura az eseményeknek, s mire észbe kap, már késő: a teljes aktivitás és életigenlés felől elérkezett a lemondó passzivitás, a totális beletörődés felé.

Ezzel párhuzamosan pedig Kitty a film noir legvégzetesebb asszonya: gyönyörű és gátlástalan, hideg és számító, csak a haszon érdekli, és ezért átgázol bárkin – ugyanakkor Siodmak zseniális fogása, hogy a végjátékban úgy rántja le a leplet a férfiakon uralkodni képes romlott szépségről, hogy végül ne maradjon belőle csak egy szánalmasan üres, maradék méltóságát is elvesztett szuka, aki haldokló férjétől követeli, utolsó leheletével hazudja őt ártatlannak.

Halállal kezdődik és halállal ér véget A gyilkosok – az egyik a saját sorsába beletörődő Svéd elmúlása, a másik a bűnvezéré, de az igazi megsemmisülés az életben maradt nőé. A magát sorsának megadó Svéd nem a meneküléssel, hanem a halállal őrizte meg maradék méltóságát, a velejéig romlott nő a férjéért sem képes könnyeket hullatni, csak önmagát mentené.

Siodmak filmjében a harmadik flashback előtt a biztosítási nyomozó a Svéd egykori barátját, Lansky őrnagyot faggatja. Reardon úgy ül a bérház tetőteraszának egyik foteljében, mintha egy mozi zsöllyéjébe süppedne – kisvártatva elkezdődik az "előadás", a Svéd utolsó bokszmeccse. A két idősík közötti átúsztatás, a mozira való finom utalással, tökéletesen rávilágít A gyilkosok flashback-játékának rejtett üzenetére – a Svéd és a sorsát vizsgáló Reardon története megfelel a film és a néző közötti kapcsolatnak. Siodmak noirja burkoltan tehát a nézőről is szól, aki másfél órára elmenekülve a világ elől egy olyan ember történetén izgul, aki már nem akart menekülni.