Megveri a terhes feleségét és megerőszakolja a sógornőjét

A vágy villamosa (Marlon Brando)

Különös alkotás az Elia Kazan rendezte, hetven évvel ezelőtt bemutatott A vágy villamosa. A "legjobban eljátszott filmként" is emlegetett, Tennessee Williams 1947-es, Pulitzer-díjas drámájából készült mozgókép zömében egy – első pillantásra díszletszerű – helyszínen játszódik, mégsem hasonlít fotografált színházhoz, s nem csupán Marlon Brando újszerű, teatralitást nélkülöző, mégis kirobbanó erejű, nyers és természetes játékmodora tette a hollywoodi filmtörténet mérföldkövévé. 

Nekem nem kell a valóság! Én varázslatot akarok!

– kiáltja egyszerre dacosan és megalázottan Blanche DuBois, A vágy villamosa egyre mélyebbre taszított, az élet brutalitása elől végül őrületbe menekülő tragikus hősnője.

Tennessee Williams 1947-es műve nem csupán az író legnépszerűbb darabja, de a 20. századi amerikai drámairodalom egyik kiemelkedő csúcsa és viszonyítási pontja, amelyben a valóság és az ábrándok ütköznek kíméletlenül, vagy ahogy a darabot a Broadway-n először sikerre vivő, majd 1951-ben az első (és a mai napig a legjobb) filmváltozatot rendező Elia Kazan fogalmazott: „ez a darab üzenet a lélek világának sötét mélyéből, amelyben a fénynek és a kultúrának egy csöppnyi torz, szánnivaló tétova lángocská jajdul fel".

A vágy villamosa (Vivien Leigh és Karl Malden) Forrás: Warner Bros.

Ahogy Williams legtöbb drámájában, A vágy villamosá-ban is a nyers és kegyetlen valóság gyűri maga alá az ideákat és az önáltatást, a cím ennek megfelelően egyszerre tárgyilagos és szimbolikus.

Azt mondták, szálljak a Vágy nevű villamosra, arról szálljak át a Temető nevűre és menjek vele hat megállót az Elíziumi mezőkig

– mondja Blanche a darab elején. A Desire (vágy) elnevezésű villamosvonal még közlekedett a darab keletkezésekor (1948-ban számolták fel, s adta át helyét a buszoknak), de a Canal vonalának egyik végállomása ma is a Cemeteries (temetők), s az Elysian Fields Avenue (Elíziumi mezők) New Orleans francia negyedének hosszú és széles sugárútja. Vágy, temető, másvilág – Erósz és Thanatosz és az Élüszion: Williams precíz tárgyilagossága mélyebb jelképrendszerbe épül, nem csupán a klasszikus görög drámát hangszerelte a 20. század derekának modern környezetébe, de az örök és feloldhatatlan ellentmondást (az elkerülhetetlen hanyatláson felülmúlni igyekvő életvágy, amelyet végül legyőz a pusztulás) tette ismét világossá a "felvilágosult ember" számára, miközben elmélyül az egymástól távoli társadalmi osztályok, valamint a nemek közötti harc nagyon is modern problémafeszegetésében.

Az elszegényedett déli arisztokrata család leszármazottja, a tanári állásából erkölcstelen életmódja miatt (férje öngyilkossága után egyre sűrűbben keresi a vigasztalást idegen férfiak ölelésében) elbocsátott Blanche tehát a "Vágy" és a "Temetők" elnevezésű villamosokkal érkezik várandós húga, Stella New Orleans-i lakásába, ahol sógora, a lengyel származású munkás Stanley Kowalski személyében szembesül a kegyetlen nagyvárosi valósággal, az ő déli kifinomultságával és élethazugságaival élesen szemben álló igénytelenséggel, keresetlen szókimondással és az erőszaktól sem visszariadó durva ösztönökkel. Végül az élethazugságait porrá zúzó kegyetlen találkozás miatt gyenge idegrendszere felmondja a szolgálatot, s megőrül az elíziumi mezőkön, a görög mitológia túlvilági helyszínén, ahová azok kerültek, akik kedvesek voltak az istenek számára – és a konkrét Elysian Fields Avenue-n, amelynek kozmopolita és munkás közege kiveti magából az Öreg Dél életfelfogását, amit Blanche szimbolizál, mert belakják az amerikai álmot és rémálmot egyszerre megtestesítő, messziről érkezett Kowalskik.

A vágy villamosa (Vivien Leigh és Marlon Brando) Forrás: Warner Bros.

Williams drámájának sikerében óriási szerepet játszott Elia Kazan, aki 1947 decemberében először vitte színre a Broadway-n, formabontó és merész módon a főszerepben két, akkor még jóformán ismeretlen színésszel, Jessica Tandy-vel és Marlon Brandóval, de a másik két kiemelt mellékszereplő, Kim Hunter és Karl Malden sem számítottak akkoriban még húzónévnek. Kazan rendezésében a darab már a premieren befutott, megdöbbentő jelenetei és nyers dialógusai ellenére a közönség kitörő elismeréssel fogadta, s két évig futott telt házzal.

Nem véletlen, hogy amikor a Warner stúdió a megfilmesítés mellett döntött, Kazanra bízta a rendezést, aki az eredeti szereposztás négy színésze közül csak Jessica Tandy-t nem tudta átemelni a filmbe (hiába kapott a színésznő épp Blanche megformálásáért Tony-díjat 1948-ban), mert a producerek mindenképpen akartak a filmbe egy sztárt. Így esett a választás az Elfújta a szél (1939) Oscar-díjas Scarlettjére, a brit Vivien Leigh-re, aki a Williams-darab londoni előadásában 1949 óta alakította Blanche DuBois-t.

A vágy villamosa (Marlon Brando és Vivien Leigh) Forrás: Warner Bros.

A teljes azonosulásból fakadó természetes játékmodorban hívő, s az ennek oktatására létrehozott Actor's Studiót megalapító Kazan választása nem csupán a szereptapasztalat és a sztárstátusz miatt esett Leigh-re. Leigh a klasszikus londoni színjátszó iskola (Royal Academy of Dramatic Art) képviselője volt – filmes szerepmegformálásában is kissé színpadiasnak hat, szemben a másik három vezetőszínész (s különösen Kazan felfedezettje, Marlon Brando) természetességével. Ez a klasszikus modorosság egyfelől kiválóan illett az álomvilágban élő Blanche alakjához, másfelől viszont Kazan számára lehetőséget biztosított arra is, hogy művészi hitvallásához igazodva, Brando keresetlen természetességével zúzza porrá a széles gesztusok és emelkedett beszédmodor fémjelezte nagy ívű fennköltség mesterséges varázslatát.

Leigh és Brando ennek megfelelően (is) különleges párost alkotnak: Blanche az illúziók, az önámítás rabja, törékeny alkatát nem csupán teátrális kifinomultsága, de némi történelmi áporodottság is körbelengi, ezzel szemben az ifjonti erőtől duzzadó Stanley keresetlen durvaságában ott a valóság illúziókat leromboló őszinte kegyetlensége – s mégis, a kettejük közötti ellenszenv és vonzódás kettőssége már az első közös jelenettől fogva egyértelmű.

Kazan már a Broadway-n is azért osztotta az Actors Studióban kinevelt Brandóra a faragatlan Stanley Kowalski szerepét, hogy árnyalja a lengyel származású, eredetileg idősebb rosszember karakterét: vehemenciája és ösztönös kegyetlensége részben épp fiatalságából fakad.

A filmváltozatban Brando valósággal uralja a vásznat, energikus és kiszámíthatatlan, természetessége rendkívüli sokrétű jellemábrázolással párosul, a gyermeki érzékenységtől, elesettségtől és esetlenségtől az állatias, feleségbántalmazó és erőszaktevő férfin át a bűnbocsánatért esedező szerelmesig – s mindvégig szikrázik körülötte a levegő, az eredetileg meglehetősen egysíkúra írt Stanley Kowalski Kazan értelmezésében és Brando játékának köszönhetően lett összetettségében hiteles figura, akinek durvasága mögül előbukik érzelmi kiszolgáltatottsága és kisebbrendűségi komplexusa, amely nem ad ugyan felmentést erőszakos viselkedésére, de pszichológiai hitelességgel magyarázza.

Hiába kellett az eredeti darabból néhány részletet kihagyni (s a befejezést kissé áthangszerelni) a korszak cenzúrája miatt (a forgatókönyvön Williams Kazannal és Oscar Saullal dolgozott együtt), nagyrészt Brando árnyalt megközelítése miatt A vágy villamosa filmváltozatának drámája összetettebb és átélhetőbb.

Brando Kowalskiként élete egyik legjobb alakítását nyújtotta, utat törve az Actors Stúdióban elsajátított, a teljes átlényegülésen alapuló módszer, az ún. method acting előtt, megváltoztatva ezzel a hollywoodi színjátszás történelmét. Mégis, a négy vezető színész közül egyedül Brando nem nyerte el az Oscar-díjat.

A vágy villamosa (Marlon Brando) Forrás: Warner Bros.

Nem mellékesen az amerikai filmakadémia először jelölte ugyanazon film szereplőit mind a négy színészi kategóriában, ami – kiegészülve Leigh a BAFTA-díjával és a velencei filmfesztiválon elnyert elismerésével, valamint Kim Hunter Golden Globe-díjával – részben alátámasztja azon filmtörténészek érvelését is, miszerint A vágy villamosa minden idők legjobban eljátszott filmje.

Kétségtelenül erősek az alakítások, de még Brando mindent elárasztó jelenléte sem tenné igazán időtálló filmmé, azaz a fotografált színházon túlmutató jelentős filmalkotássá A vágy villamosá-t. Az egyetlen helyszínen, Stella és Stanley szobakonyhás lakásában és annak előterében játszódó kamaradrámát Kazan a lehetőségekhez mérten, az eredeti darab szükségtelen roncsolása nélkül bontotta ki térben és időben: néhány jelenetet ügyesen vitt ki az utcára, kezdve rögvest Blanche megérkezésével a "Vágy" villamosán.

De ami a szűk tereket illeti, Kazan ott is kiváló érzékkel teremt atmoszférát. A mélységélesség kreatív, érzelmeket kiváltó alkalmazásával eleve kikerüli a színpadi hatásokat, miközben számos jelenetben, ahol a legtöbben hosszú beállítással dolgoznának, Kazan sok vágással és változatos kameraállásokkal és -mozgással szabdalja a teret (és színházi összevetésben a tér időbeli folyamatosságát), emellett pedig szorosan a szereplőkre tapadó közelikkel növeli a drámai hatást (olykor épp a saját értelmezéséhez igazítva a dráma eredeti mondandóját). Persze mindebben semmi rendkívüli nincs – épp csak arról van szó, hogy Kazan nem csupán a színészvezetés legnagyobb hollywoodi mestere volt, de azt is tudta, mi különbözteti meg a színházat a filmtől.

A vágy villamosa (Kim Hunter és Marlon Brando) Forrás: Warner Bros.

A korábban színpadon is kipróbált A vágy villamosa Kazan filmrendezői pályafutásának első remekműve – s azok, akik úgy vélik, a film ma is elsöprő erejű hatását kizárólag a színészi alakításoknak köszönheti, tévednek. Kazan kétségkívül "színészrendező" volt, ugyanakkor azt is tudta, hogy milyen filmes eszközökkel teheti hangsúlyosabbá azokat az érzéseket, amelyeket a jól megírt dráma, forgatókönyv alapján a színész szerepe szerint előhív magából. Kazan vizuális eszközei nem hivalkodóak, de az óramű pontosságával időzítve adagolják a megfelelő hatást, finoman, az emberi létezés természetessége szerint.

A Williams-drámából készült A vágy villamosa esetében épp ezért nem csupán az álom és valóság, az igazság és a hazugság szembeállítása, a brutális tények előli ábrándos menekülés lehetetlenségének és az élet feloldhatatlan ellentéteinek hiteles és mélyre ható bemutatása valósult meg. Hanem az a természetesség, amelyben fel sem tűnik a színészt és nézőt egyaránt irányító rendező jelenléte.

Én nem az igazat mondom, hanem azt, aminek igaznak kellene lennie

– mondja Blanche. Kazan úgy rendezte meg a 20. század egyik legnagyobb drámáját, hogy azt az igazat mondta, aminek nem kellene igaznak lennie, s úgy varázsolt, hogy az nagyon is valóságos.