Mi késztette Jacques Lantier-t arra, hogy megölje a szeretőjét?

Állat az emberben (Jean Gabin és Simone Simon)

Mozdonyfüst és ködös éjszakák, szerelemféltés és kéjgyilkosság – Jean Renoir 1938-ban forgatott klasszikusa, az Állat az emberben című Zola-adaptáció halhatatlan film. Érdemes újra és újra és újra megnézni. Schreiber András írása.

Nem éppen normális család az övék, sok benne az ütődött. Olykor ő is határozottan érzi magában az öröklött zavarodottságot; nem mintha gyenge lábon állna az egészsége, csupán a belső válságoktól való félelemtől és szégyenkezéstől fogyott le valamikor; de olykor-olykor, váratlanul elveszti belső egyensúlyát, ilyenkor mintha hézag vagy hasadás támadna benne, melyen át énje kisiklik, miközben sűrű füstféle borít és torzít el mindent. Ilyenkor nem bír magával, engedelmeskedik a testnek, a veszett fenevadnak. Pedig nem ivott, egyetlen pohár pálinkát sem engedett meg magának, mert észrevette, hogy egy csepp alkohol is megfosztja a józan eszétől. Végül már arra gondolt, hogy ő bűnhődik a többiekért, az iszákos apákért, nagyapákért, a részeges nemzedékekért, akiknek megromlott ivadéka ő; lassan ölő méreg dolgozik a belsejében, elvadult természete visszaűzi az erdő mélyére, asszonyfaló farkasok közé

– írja le érzékletesen Émile Zola a Rougon-Macquart család regényciklusának 17. kötetében, az 1890-ben megjelent Állat az emberben című művében, hogy a társadalmi környezet mellett miféle terhes örökség gyalulja a mozdonyvezető Jacques Lantier idegrendszerét. A látszatra békés és máskülönben tisztességes fiatalembert ugyanis gyermekkora óta kísérti, s végül robbanásszerűen keríti hatalmába a kéjgyilkosság kényszere, amiért elsősorban a felmenői között csak úgy hemzsegő alkoholistákat és háborodottakat okolja.

Állat az emberben (Jean Gabin és Blanchette Brunoy) Forrás: Netflix

A 19. századi francia realizmus kiemelkedő prózaírójának, az irodalmi naturalizmus megteremtőjének sötéten tárgyilagos, kriminálpszichológiai szempontból is izgalmas "bűnügyi" regényéből 1938-ban Jean Renoir rendezett nagy hatású filmet, amelyben a démonaival viaskodó masinisztát az a Jean Gabin alakítja, aki miatt a híres impresszionista festő, Pierre-Auguste Renoir fia egyáltalán leforgatta az Állat az emberben-t.

Az akkor már egy évtizede filmező, a harmincas évek derekára nemzetközi hírnevet szerző Gabin ugyanis mindenképp olyan filmet szeretett volna készíteni, amelyben vonatok vannak, s ehhez az ötletéhez, illetve az általa írt Pokoli vasút munkacímet viselő forgatókönyvhöz először Jean Grémillont kérte fel rendezőnek, akivel korábban a Mámor (1937) című filmen dolgoztak együtt. Grémillon tetszését viszont nem nyerte el a Gabin által írt forgatókönyv, ezért azt javasolta, hogy dolgozzák át Zola "vasúti" bűnregényét.

Ehhez az ötlethez viszont már Gabin (és producerei, Robert és Raymond Hakim) a színész addigi legnagyobb művészi sikerének – s azóta is a francia és egyetemes filmtörténet kiemelkedő csúcsának –tartott A nagy ábránd (1937) rendezőjét, Jean Renoirt kérte fel, aki mindössze két hét alatt megírta a forgatókönyvet úgy, hogy bevallása szerint kamaszkorában olvasta utoljára Zola regényét, emiatt viszont könnyebb dolga volt az eredetileg három szálon futó cselekmény egyszerűsítésével és modernizálásával (Renoir korábban már dolgozott Zola-regényből, 1926-ban filmesítette meg a Naná-t, azt a regényt, amelynek kurtizán főszereplőnője nem mellékesen az Állat az emberben Lantier-jának féltestvére).

Állat az emberben (Jean Gabin) Forrás: Netflix

A forgatókönyvön dolgozó Renoir szeme előtt mindvégig Jean Gabin lebegett:

Amikor az Állat az emberben-t csináltam, legtöbbet az segített, amit a főhős az atavizmusáról (az ősökre való anatómiai, viselkedési visszaütés - a szerk.) mondott. Ez nem túl szép – mondtam magamban –, de ha egy olyan szép ember mondja, mint Jean Gabin, valamilyen szép, távolba nyúló táj előtt, esetleg a szél is fúj mögötte, akkor már lehet valamit kezdeni vele. Ez volt a kulcs, amely hozzásegített, hogy megcsináljam a filmet

– vallotta motivációjáról az új hullámos alkotók (különösen Francois Truffaut) által példaképnek, szellemi előfutárnak tekintett rendező.

Valóban, az Állat az emberben színjátszás szempontjából Jean Gabinre épít, ellenállhatatlan jelenlétére, kimunkált és finom gesztusaira, kifejező tekintetére, szuggesztív és mai szemmel is száz százalékig hiteles játékstílusára, amely olyannyira utánozhatatlanul egyedivé tette.

Gabin lényéből és az eredeti regény cselekményének gerincéből kiindulva teremtett tehát Renoir füstmarta, kemény, minden optimizmust nélkülöző világot. Elfojtott vágyak és indulatok, szüntelen vívódás a beteges vágyakkal és gyilkos ábrándokkal – Renoir szenvtelen higgadtsággal és távolságtartó, az egyént formáló társadalomról sem megfeledkező tárgyilagossággal ábrázolja ezt a világot, így lehet végeredményben az Állat az emberben a szenvedély egyenes ívű, felkavaró tragédiája. Nem klasszikus megfilmesített regény: Renoir adaptációja sem cselekményében, sem társadalomrajzában nem igyekezett hű maradni Zolához és a 19. század végének korához, ugyanakkor emberábrázolásában épp olyan kellemetlenül mélyreható, mint a kiindulópontul szolgáló, a lélek legsötétebb tájaira kalauzoló regény.

Állat az emberben (Jean Gabin és Simone Simon) Forrás: Netflix

Az Állat az emberben nyomasztóan realista film, amely eleve páratlanul erőteljes, dokumentumszerűen tárgyilagos, mégis szimbolikus jelenettel indít: Curt Courant operatőr lélegzetelállítóan hatásos képein a Párizs–Le Havre vasútvonal végtelennek tűnő sínpárjain, váltóelágazásokon, összekötőhidakon és sötét alagutakon keresztül robogó gőzmozdony látványa megalapozza az elkerülhetetlenül bekövetkező tragédia baljós előérzetét (éppúgy, ahogy a csupán rövid ideig felcsendülő, feszültségében is melankolikus zene, amelyet az a Kozma József komponált, aki az 1930-40-es években megújította a francia sanzont, s aki legnépszerűbb dalát, az azóta az elsőszámú jazz standarddé lett Hulló levelek-et [Autumn leaves] ugyancsak egy francia filmhez, Marcel Carné 1946-ban bemutatott Az éjszaka kapui című alkotásához szerezte).

Száguldó vonatok és rohanó életek – a párhuzam adja magát, mégis Renoir a bő másfél órában inkább a személyvonatok ráérős tempójában bontja ki a szikár cselekményt, egy-egy jelentéktelennek tűnő, ugyanakkor a dramaturgia szempontjából egyensúlyt teremtő részleten elidőzve, hogy ezzel is növelje az "utazó" néző várakozását.

Állat az emberben (Simone Simon és Jean Gabin) Forrás: Netflix

A mozdonyvezető Lantier (Jean Gabin) műszaki okokból hosszabb ideig kénytelen Le Havre-ban maradni. Megérkezésekor az állomásfőnök Roubaud (Fernand Ledoux) szóváltásba kerül egy utassal, aki engedély nélkül szállt kutyájával a vonatra. Kiderül, az utas befolyásos cukormágnás, és a szabályzat betartatása könnyen Roubaud állásába kerülhet – a férfi fiatal és vonzó felesége, Séverine (Simone Simon) segítségét kéri: járjon közben keresztapjánál, a vasútnál magas posztot betöltő Grandmorinnál.

Amikor az asszony szokatlanul későn ér haza a találkozóról, Roubaud rájön, hogy felesége korábban Grandmorin szeretője volt – féltékenységében gyilkos tervet eszel ki, s kényszeríti a nőt, hogy segédkezzen Grandmorin megölésében: a Párizsból Le Havre-ba tartó vonaton az egyik alagútban leszúrja a férfit. A következő állomáson észreveszik a holttestet, és a rendőrök a keresztanyját meglátogató Lantier-t is kihallgatják, aki véletlenül szemtanúja volt az esetnek, de hallgat, mert vonzódik Séverine-hez (így viszont azt a lobbanékony természetű Cabuche-t tartóztatják le, akit maga Renoir alakít). Kisvártatva Lantier vonzódása nem marad viszonzatlan, majd a férjétől rettegő – s mint azt sejteni lehet, már egész kiskorában a férfiak vágyaitól megnyomorított – asszony megpróbálja rávenni Lantier-t, hogy ölje meg Roubaud-t, mit sem sejtve arról, hogy Lantier képtelen hidegvérrel kioltani más életét, viszont a szép nők közelében hatalmába keríti a gyilkos szenvedély.

Állat az emberben (Jean Gabin, Simone Simon és Fernand Ledoux) Forrás: Netflix

Az Állat az emberben három gyilkosságot rendel egymás mellé: a sértett férj előre kitervelt "elégtételét", majd a beteges hajlamból, de hirtelen idegroham hatására elkövetett emberölést, végül a lelkiismeret-furdalás miatti öngyilkosságot. Zola szellemiségében Renoir a modern ember totális érzelmi káoszát mutatja be, a kicsinyességtől és birtoklási vágytól kezdve a hűtlenségen és halálos szenvedélyen át a kiüresedésig és kétségbeesett halálvágyig.

Az Állat az emberben ennek megfelelően nem csupán egy kéjgyilkos bukástörténete, különös háromszögtörténetének szereplői kivétel nélkül viaskodnak egyre elburjánzottabb vágyaikkal, s próbálnak ideig-óráig túlélni, miközben tudják, életük valamelyik alagútjában szükségszerűen bekövetkezik a tragédia.

A 19. század végéből az egyre gépiesedő 20. századba emelve a cselekményt Renoir alkotása még pesszimistábbnak hat, mint Zola naturalista fatalizmussal megírt regénye. Mégis, a sötét történetben, Renoir lesújtó adaptációjában van valami kevéske, furcsán felemelő. Renoir mindvégig a gép és ember párhuzammal dolgozik, s meglehet, szereplőit az alantas ösztönök az állathoz teszik hasonlatossá, de az is biztos, hogy a folyamatos lelki izzás legalább megkülönbözteti az embert az élettelen masináktól.