Tombolva szerették egymást, mint a vadállatok

A postás mindig kétszer csenget

75 éve, 1946-ban mutatták be A postás mindig kétszer csenget című bűnügyi filmet Tay Garnett rendezésében, Lana Turner és John Garfield főszereplésével. James M. Cain sikeres és nagy port kavart regényének filmváltozatára tizenkét évet kellett várni, ez idő alatt a franciák és az olaszok is elkészítették a maguk filmverzióját, Tay Garnett rendezése viszont óriási sikert aratott, máig a korabeli hollywoodi krimi (a kritikusok és a filmtörténészek pedig a film noir, azaz a "sötét film" stílus) egyik csúcsteljesítményeként hivatkoznak rá, amit nem múltak felül a későbbi megfilmesítések (Bob Rafaelson vagy Fehér György rendezései) sem.

Ilyen lehet állatnak lenni

- írja James M. Cain A postás mindig kétszer csenget egyik emlékezetes szexjelenete alkalmával, egy későbbit pedig így fest le:

Tombolva szerették egymást, mint a vadállatok

A regény korát megelőzően nyílt szex- és erőszakábrázolása 1934-es bemutatása idején botrányt kavart, Bostonban például betiltották a könyvet, és az ilyesmi persze már önmagában is garantálja az adott mű kasszasikerét. Nem mintha James Mallahan Cain nem érdemelte volna meg a világsikert: a Mildred Pierce és a Gyilkos vagyok (Double Indemnity, szó szerinti fordításban: Kettős kárigény) szerzőjét az amerikai krimiirodalom egyik óriásaként tartják számon.

John Garfield és Lana Turner A postás mindig kétszer csenget-ben Forrás: MGM

A postás mindig kétszer csenget megfilmesítésére éppen a regény merészsége miatt kellett sokat várni: a jogok már 1934-ben elkeltek, az MGM viszont levette a napirendről a gyártást a hollywoodi (ön)cenzúrát szabályozó Hays-kódex szigorú előírásai miatt. Nem is véletlen, hogy mind a franciák, mind az olaszok hamarabb csaptak le Cain történetére: 1939-ben Pierre Chenal rendezett francia (Le dernier tournant), majd Luchino Visconti olasz filmet (Megszállottság, 1943) a regényből. A Gyilkos vagyok a Paramount gyártásában viszont 1943-ban nemcsak kasszasikert aratott és hét Oscar-díjra jelölték, de komolyabb cenzurális bonyodalmak nélkül elkészülhetett, miközben szinte ugyanannak az évezredes történetnek két változatáról van szó: mindkettőben egy férfi segít egy végzet asszonyának megölni annak férjét.

A postás mindig kétszer csenget (Cecil Kellaway, John Garfield és Lana Turner) Forrás: MGM

Ami A postás mindig kétszer csenget-et illeti, alighanem a Hays-kódex miatt a főszereplő karakterek motivációját a szexuális vágy felől a szerelem, az ábrázolásmódot pedig a nyíltság felől a sejtetés felé tolták el az alkotók (Harry Ruskin és Niven Busch forgatókönyvírók, valamint Tay Garnett rendező). Munkájuk mindenesetre mestermű: noha már a főcím alatt Cain regénye jelenik meg (fizikai formájában), szó sincs túlontúl irodalmias moziváltozatról. Még a férfihős, Frank Chambers hangalámondásos narrációja is szerves része a történetnek, mivel mint végül kiderül, az immár elítélt gyilkos a halálsoron könnyít a lelkén az utolsó szó jogán. Garnett sokatmondó képekkel mesél: például amikor a film elején Chambers megtudja, hogy a nő, akit megkívánt, újdonsült főnöke felesége, kiveszi az állást hirdető táblát a tűzből, hogy aztán végül mégis visszategye - a karakter vívódását így üres szavak helyett tettekbe öntik az alkotók.

John Garfield, Lana Turner és Cecil Kellaway Forrás: AFP

Szinte tökéletes filmről van szó: Cain története alapján Garnett lélektanilag hiteles és gyarló, így nézői azonosulásra alkalmas hősöket teremt, majd roppant izgalmasan mutatja be, milyen úton jutnak el egy bűnös gondolattól rossz döntések sorozatán át a kárhozatig. A csavargó Frank Chambers és trófeafeleség Cora Smith átlagemberek, közel átlagos erkölcsökkel és lelkiismerettel, árnyalt jellemek, akikhez a néző is üdítően szokatlanul, ellentmondásosan viszonyul, hiszen egyfelől házasságtörők és gyilkosok, másrészt viszont válságos élethelyzetbe sodródott szerelmesek, bűnözőkként amatőrök (azaz esélytelenebbek, Dávidok Góliátok ellen), világuk közelebb áll a nézőhöz, mint például az ügyész és az ügyvédjük cinikus játéka (akik fogadnak, hogy bitóra jut-e a nő). A film talán egyetlen hibája az egyébként briliáns cím szájbarágós magyarázata a zárójelenetben: nyílt párbeszéd nélkül is érezni lehetett volna, hogy a címszereplő postás a karmikus végzet (míg a páros az ügyvédjük mesterkedésének köszönhetően megússza a büntetést, Frank végül olyasmiért kerül bitóra, amit nem követett el).

Lana Turner és John Garfield Forrás: Photo12 via AFP

Bár a film - hogy a cenzorok is elégedettek legyenek - végül az igazságszolgáltatás győzelmével zárul, a korabeli amerikai társadalomról se Cain, se Garnett nem fest hízelgő képet. A nyughatatlan főhős mintha csak egy westernhős lenne egy olyan világban, ahol már nincs rá szükség, vagy legfeljebb egy hamburgerező segédjeként. Ereje teljében lévő, fiatal férfi, akit érthetően a szabadság vonz, nem pedig a megalázó kétkezi munkalehetőségek. Szabadságvágyánál csak a szerelem bizonyul erősebbnek: vinné magával Corát is, akinek viszont némi gyalogtúra után hamar elege lesz a csavargó-létből.

Frank Chambers mintha csak egy lenne a Kallódó emberek közül (akikről itt írtunk), a vele szemben álló erők soraiból pedig az idősebb férj, Nick a korabeli amerikai társadalom képviselőjének is beillik: a jóindulatú és joviális férfi, ha tudott is valaha bármit az emberi természetről, mindent elfelejtett. Ő a pénzével kötött magához egy fiatalabb nőt, aki sosem szerette, a nő pedig az anyagi biztonságot választotta, de ambiciózusabb és boldogtalanabb annál, hogy be is érje ennyivel. A postás mindig kétszer csenget a filmvásznon tehát már jóval többről szól, mint hogy milyen érzés állatnak lenni: a bűntörténet tragikus románccá nemesült, köszönhetően részben - akaratlanul is - a korabeli filmes erkölcsöknek és cenzúrának.