Egy korszak vége - Álmodj rózsaszínt

Rose bonbon Pretty in Pink Year: 1986 - usa Molly Ringwald , Jon Cryer , Andrew McCarthy Director: Howard Deutch (Photo by Archives du 7eme Art / Photo12)

John Hughes forgatókönyvíró középiskolásokról szóló filmjeinek egyik darabja az Álmodj rózsaszín-t (Pretty in Pink), főszerepben múzsájával, Molly Ringwalddal. Bár nem annak indult, egy igazi modern Hamupipőke történet lett belőle, a háttérben pedig a nyolcvanas évek legjobb zenéi szólnak. Howard Deutch filmjét 35 éve mutatták be.

A középiskolás Andie (Molly Ringwald) egyedül él munkanélküli apjával (Harry Dean Stanton), Chicago egyik külvárosi, szegényebb részén. A gimnáziumban megismerkedik Blane-nel (Andew McCarthy), aki viszont a kasztrendszer tetejéről, jó körülmények közül származik. A pár egymásra találása viszont nem tetszik sem Blane sznob baráti körének (élükön James Spaderrel), sem Andie gyerekkori barátjának, Duckie-nak (Jon Cryer), aki szerelmes a lányba.

A 16 szál gyertya és a Nulladik óra után az Álmodj rózsaszínt volt John Hughes és Molly Ringwald harmadik közös filmje. A szintén az előző két film révén ismertté vált Anthony Michael Hall viszont nem csatlakozott, hogy elkerülje a beskatulyázást (őt Duckie-nak szánták volna). Hughes ezúttal csak a forgatókönyvért volt felelős, a rendezést Howard Deutch vállalta, akinek ez volt a rendezői debütálása. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy a másik két filmmel ellentétben az Álmodj rózsaszínt kevésbé álomszerű, földhözragadtabb hangulatú - annak ellenére, hogy végeredményben

egy klasszikus Hamupipőke történet lett belőle.

Andrew McCarthy, Molly Ringwald és Jon Cryer Forrás: Archives du 7eme Art / Photo12

Pedig nem annak indult: az eredetileg a film végén Andie Blane helyett Duckie-t választotta. A tesztközönségnek viszont ez nem tetszett, és a stúdiófejesek is úgy érezték, hogy problémás az az üzenet, hogy a gazdagok és a szegények nem vegyülhetnek, így

újraforgatták az utolsó jelenetet.

A változtatás viszont annyira későn jött, hogy a film novelizációja már a nyomdákban volt, így az az eredeti befejezéssel jelent meg.

Molly Ringwald Forrás: Collection ChristopheL/© Paramount/Paramount

Az új végkifejlettel Hughes annyira nem volt kibékülve, hogy egy évvel később a Valami kis szerelem-ben a gyakorlatban is megvalósította az eredeti elképzelését. Ebben a filmben - amit szintén Howard Deutch rendezett - a főszereplők neme ugyan felcserélődött, de a végkifejletben a fiú a gyerekkori barátnőjét választja, nem pedig az új lányt.

A Pretty in Pink az azonos című The Psychedelic Furs dal után kapta a címét, így talán nem is csoda, hogy szinte

végig szól a zene.

A főhősnő ráadásul egy lemezboltban dolgozik, és itt játszódik Duckie híres táncjelenete is:

Az Álmodj rózsaszín-t John Hughes és Molly Ringwald utolsó közös filmje volt. Ringwald - Hallhoz hasonlóan - tovább akart lépni, és nem vállalta el a Valami kis szerelem főszerepét, Hughes pedig ezt annyira a szívére vette, hogy többet nem is dolgozott egyikükkel sem. Ringwald játéka itt a legletisztultabb, a fejlődése jól látható, és érthető is, hogy miért nem akart sokadjára is egy szerelmi háromszög tagja lenni.

Jon Cryer, Annie Potts, Molly Ringwald Forrás: Photo12.com - Collection Cinema / Photo12

Amikben pedig a legerősebb a film, azok az emberi pillanatok,

különösen Andie és az apja közötti dialógusok. Andie anyja ugyanis évekkel korábban otthagyta a családot, és azóta a lány lett gyakorlatilag a családfő: ő kelti az apját, ő készít neki reggelit, ő dolgozik az iskola mellett. Harry Dean Stanton remekel a megtört apaként, aki nem tudja túl tenni magát azon, hogy élete szerelme otthagyta őket, ahogy Jon Cryer is emlékezetes a gyerekes és túlbuzgó, de alapvetően jóindulatú Duckie-ként. Annie Potts pedig Andie nála jóval idősebb, 30-as barátnőjeként brillírozik minden jelenetében, perspektívát adva az eseményeknek (azaz mennyire is számítanak egy-másfél évtized távlatából a gimnazista évek).

A klisék keveredése a nagyon is élő karakterekkel ezúttal működik.

A néző azt akarja, hogy a gazdag fiú és a szegény lány saját gátlásaikat, és a külső szemlélők előítéleteit legyőzve egymásra találjon - 35 év távlatából is érthető, hogy az eredeti befejezés ennek hiányában miért nem működött. Mindezt pedig ráadásul egy időtlen soundtrack kíséri: