Michael Caine meztelenül üldözi ki a betolakodókat a lakásából

Get Carter 1971

Ötven évvel ezelőtt mutatták be az angol gengszterfilmek klasszikusát, az Öld meg Cartert! (Get Carter). Mike Hodges bemutatkozó mozifilmjével rögtön csúcsra ért, az érzelemmentes, öntörvényű Jack Carter figurája pedig később olyan alkotókra hatott, mint Quentin Tarantino, Guy Ritchie vagy Steven Soderbergh.

Jack Carter (Michael Caine) a londoni maffia profi bérgyilkosa, akit bátyja halála szólít haza New Castle-ba. Az idősebb Carter a jelek szerint ittasan a folyóba hajtott, ám főhősünknek fikarcnyi kételye sincs afelől, hogy a testvérét valójában meggyilkolták. Bár londoni főnőkeitől kezdve a helyi kishalakon és nagykutyákon keresztül mindenki próbálja lebeszélni, Carter emberről emberre haladva lát neki az ügy felgöngyülítésének. A lerobbant csehók, az ütött-kopott lakásbelsők, és az elhagyatott gyártelepek nemcsak az 1970-es évekre jellemző általános kiábrándultágérzetet tükrözik vissza, hanem a főhős belső nihilizmusát, ürességét is.

Öld meg Cartert! (középen: Michael Caine) Forrás: Intercom

Carter rossz ember, és a megváltás számára sosem volt igazi opció. Többször szóba kerül, hogy a barátnőjével Dél-Amerikában kezdene új életet, de ez hamvában holt ötlet, hiszen a főnök nőjével összeszűrni a levet inkább vészjósló fenyegetés, semmint lehetséges jövő. Máskülönben a bűn világának nőalakjai itt egyébként is csak pillanatnyi élvezeti cikkek, egyikük sem kecsegtet a feloldozás ígéretével. Carter érzéketlen alak: a család hogyléte iránt érdeklődő szavai üresen konganak, testvére árván maradt kislányát (aki, meglehet, valójában az ő lánya) ugyanúgy egy köteg pénzzel bocsátja szerencsére, mint a miatta bajba került (értsd: alaposan összevert) társát.

A film egyik nagy kérdése, hogy Carter a "saját fajtájával" szembe kerülve akar-e még egyáltalán menekülni, vagy a vérmocskos bosszúhadjárat egy tudatos menetelés az öngyilkosságba?

Carter hűvös cinizmusa mellett rendkívül szadista is. Expliciten nem törnek a csontok vagy folyik patakokban a vér, Hodges inkább a gyors vágásokra és Michael Caine összeráncolt homlokára, összeszorított fogsorára támaszkodik – még ha Carter kérdés nélkül képes is áthúzni valakit az ajtóüvegen vagy ledobni egy parkolóház sokadik emeletéről. Ezeknél viszont sokkal nagyobb kegyetlenséget jelentenek azok a leszámolások, amelyek során higgadtan utasítgatja az áldozatait (beszélj! vetkőzz! igyál!), mielőtt végezne velük. Carter tökéletesen amorális figura, aki híján van még az olyan etikai-kódexeknek is, mint a némiképp előképnek tekinthető Melville-klasszikus, A szamuráj főhőse. Akkor mégis mi köt minket össze, mi vonz minket ebben a romlott alakban?

Öld meg Cartert! Forrás: Intercom

Egyrészt a laza stílusa. Carter külsőségeiben egy angol úriember, aki mikor épp nem egy winchester csövével ver valakit pépesre, kiskanállal kevergeti a teát. Üveges tekintetéből, kétsoros öltönyéből vagy érces megjegyzéseiből is ugyanaz a rideg elegancia árad, mint amikor a film egyik ikonikus jelenetében anyaszült meztelenül, puskával a kezében sétál ki a verandára, esetleg mikor a főbérlője jelenlétében kezdeményez telefonszexet egy másik nővel.

Hodges filmje többnyire mellőzi a humort, de ezek a karakterépítő elemek később, az 1990-es években látványosan visszaköszönnek az olyan szórakoztató bűnfilmeknél, mint Guy Ritchie kultfilmjei (A Ravasz, az Agy..., 1998; Blöff, 2000) és a '90-es évek brit gengszterfilm-reneszánszának egyéb alkotásai (Veszettek, 1997; Gengszterek gengsztere, 1999; Torta, 2004) vagy éppen annak a Tarantinónak a filmjei (Kutyaszorítóban, 1992; Ponyvaregény, 1994), akinek nagymértékben köszönhető az Öld meg Cartert! '90-es évekbeli újraértékelése.

Öld meg Cartert! Forrás: Intercom

Másrészt erkölcstelenség ide, hidegvérűség oda, Carterből a film végére mégiscsak emberarcú antihős lesz, akiből nem csak azért tör ki az indulat, mert egy szadista állat, hanem mert a személyes érintettség és a gyerekpornó együtt már neki is sok. Caine szenvtelen arccal játssza végig a filmet, de akad egy hosszabb jelenet, mikor igazi könnyek jelennek meg a szeme sarkában, később pedig – ha csak egy pillanatra is –, de a kompon mosolyodik el sokat sejtetően.

Carter rossz ember, de úgy tűnik, mégiscsak ember.

Méghozzá olyan ember, aki a maga ura, szélsőségesen öntörvényű, és ilyen értelemben egy vadnyugati revolverhős, aki nem akar, és nem is tud normális életet élni, bosszútörténete pedig épp olyan öncélú és hiábavaló, mint a korszak revizionista westernjei (Vad banda, 1969; Fennsíkok csavargója, 1973) – ennek pedig megvan a maga sajátosan romantikus bája.

Dacára a főszerepet játszó Michael Caine-nek – aki akkor már a bűnfilmek legnagyobb angol sztárja volt, legyen szó akár könnyedebb alkotásokról (Alfie, 1966; A gyalogáldozat, 1966; Az olasz meló, 1969), akár komolyabb szerepekről (Az Ipcress ügyirat, 1966; Temetés Berlinben, 1966; Egymillió dolláros agy, 1967) –, Mike Hodges filmje hamisítatlan B-film. Nem csupán az erőteljes erőszak- és szexábrázolás miatt, hanem mert Hodges filmjét is az a megalkuvást nem tűrő műfaji szerzőiség jellemzi, ami gyakran a kis költségvetésű bűnfilmek sajátja.

Ebben nagy szerepe volt a producer Michael Klingernek is, aki Hodges TV-s munkáit látva szemelte ki a rendezőt, miután megvásárolta Ted Lewis Jack hazatér/Öld meg Cartert! című ponyvájának megfilmesítési jogait (érdekesség, hogy Lewis később két "folytatást" (két előzményregényt) is kerekített az eredeti regényhez). Bár a könyvből Hodges maga írt forgatókönyvet, az irodalmi gyökerek számos más filmmel is rokonságba helyezik.

Öld meg Cartert!(Michael Caine és Geraldine Moffat) Forrás: MGM-EMI Distributors

Az Öld meg Cartert! ugyanis angolos eleganciával kapcsolódik a tengerentúli hard-boiled mozik fénykorához, ami az 1960-as évek második felétől, nagyjából a '70-es évek derekáig számíthatunk, és olyan címeket foglal magába, mint a Gyilkosok (1964), a Point Blank (1967), a Prime Cut (1972), a Charley Varrick (1973) vagy A társaság (1973) és A hosszú búcsú (1973). Megvan benne ugyanaz az amoralitás és hűvös cinizmus, ami a műfaj sajátja, de ami – az angliai miliőn túl – mégis megkülönbözteti és egyedivé teszi velük szemben, hogy rengeteg helyen visszaköszönnek benne az európai újhullám formanyelvi megoldásai.

A film első szexjelenetét nem látjuk, mert a kamera elfordul, és már húznánk is be a rubrikát, hogy ez egy szemérmes film, de aztán nem sokkal később következik egy autós montázsjelenet, ahol még azelőtt látjuk a szeretkezés aktusait, hogy az egyáltalán megtörténne. Itt nemcsak az történik, hogy a párhuzamosan vágott, autót vezető nő mozdulatai felerősítik a jelenetet, hanem kidomborítják azt a tényt is, hogy Carter általában már azelőtt tudja mi fog történni, hogy azok bekövetkeztének. Erre a motívumra később Steven Soderbergh óriási kísérletező kedvében egy egész filmet is ráhúzott: az Amerikai vérbosszú (1999) ugyancsak egy üveges tekintetű angol gengszter bosszútörténetét meséli el, pillanatig sem rejtegetve az ihletforrást (filmjéről Soderbergh később úgy nyilatkozott: olyannak képzelte el, mintha Alain Resnais rendezte volna a Get Carter-t).

Amerikai vérbosszú (Terence Stamp) Forrás: Artisan Entertainment

Hodges gyakran játszik a terekkel és a síkokkal is, ennek egyik legszemléletesebb példája a film kulcsjelenete, amikor a Carter mögé elhelyezett tükörnek köszönhetően egyszerre látjuk a a filmet, és a filmet néző "kukkolót" – avagy megfigyelőt – is. Ez nem csak a szexfilmes voyerizmus miatt találó, hanem mert a filmben Cartert is folyamatosan megfigyelik, és ha az embernek jó a memóriája, akkor láthatja, hogy ez már a vonaton ülve elkezdődött, mikor Carter egy Raymond Chandler könyvet olvas (nyilván nem véletlenül, hiszen Chandler a hardboiled krimiirodalom egyik legnagyobb hatású szerzője).

Ugyancsak az európai (főleg: francia) újhullám, Godard és Melville hatását érhetjük tetten, mikor Hodges bemutatja az Isten háta mögötti poros iparvárost. A dokumentumfilmes jelleg azonban nemcsak a változatos eredeti helyszínek miatt szembeötlő, hanem a gondosan összeválogatott statiszták miatt is (erre Hodges pályája során mindig különösen nagy hangsúlyt fektetett), akiknek a leharcolt ábrázata legalább annyit árul el az alvilág vonzáskörzetben élők életéről, mint maga a cselekmény (óriási kivétel a newcastle-i gengszterfőnök Kinneart alakító drámaíró, a Tom Jones Oscar-díjas forgatókönyvírója, John Osborne, akinek jelenléte fenyegető kifinomultságot kölcsönöz a filmnek).

Öld meg Cartert! Forrás: MGM/EMI

A filmből két alkalommal is készült remake, de ezek közül csak a Sylvester Stallone főszereplésével készült Get Carter szólt a szélesebb közönséghez (a másik egy blaxploitation, az 1972-es Hit Man, többek között Pam Grierrel az egyik mellékszerepben). Az újrafazonírozott Get Carter sajnos a kiöregedett akciósztár legrosszabb periódusának terméke (amit olyan filmek jeleznek még, mint a Felpörgetve, a D-Tox, és a Késő bosszú), színtelen-szagtalan próbálkozás, hogy Carter morálisan feljebbvaló, érző szívű hős legyen, mindez a 2000-es évek elejére jellemző videóklip-esztétikába csomagolva (annyi főhajtással az 1971-es változat előtt, hogy Michael Caine fontos mellékszerepben tűnik fel).

Get Carter (Sylvester Stallone és Michael Caine) Forrás: Warner Bros.

Ezeknél sokkal érdekesebbek Mike Hodges variációi a saját filmjére. A következő évben szintén Michael Caine főszereplésével készült Máltát látni és meghalni (1972) a műfaj parodisztikus kiforgatása (eredeti címe, a Pulp, azaz ponyva sokkal beszédesebb is ebből a szempontból), ami egyfelől szöges ellentéte Carter világának (napfényes környezetben játszódik, és alapvetően vidám film) másfelől több ponton is rímel az Öld meg Cartert! cselekményére (a történet végén például megint egy tengerparti leszámolásban találjuk magunkat).

Hodges legutolsó, 2003-as filmje, az Űzött vad is egyfajta újrázás, a film nyitó képsora mintha szándékosan megegyezne az Öld meg Cartert! záróképével, és az alaphelyzet is hasonló – ugyanakkor az Űzött vad sokkal elégikusabb film.

Űzött vad (Clive Owen) Forrás: Paramount Classics

Cliwe Owen bérgyilkos figurája, aki az önkéntes számüzetésből tér vissza megbosszulni az öccsét, távolról sem emlékeztet Carterre: ő már sokkal inkább egy modernkori szamuráj, aki olyan, mintha számot vetne az életével.

Az Öld meg Cartert! több szempontból is megkerülhetetlen film, nézzük akár Michael Caine bűnfilmes főszerepei, akár a hard-boiled mozik, akár az újhullámos krimik, akár Hodges életműve, akár a kiábrándult bosszúfilmek, akár az angol gengszterfilmek felől. Az Öld meg Cartert! és az utóbbiak között a Hosszú nagypéntek (1980, r.: John Mackenzie) a hiányzó láncszem, ahol a gengszterfőnök Bob Hoskins összeomló birodalmát próbálja összetartani, és ami szintén sok rokonságot mutat Carter világával. Ez már egy fényűzőbb közeg, de ugyanaz az amorális miliő – a két film pedig együtt az angol gengszterfilm alapköve.