Újságíróként visszatérően aggodalommal tölt el, hogy nehogy elfelejtsem bekapcsolni interjú előtt a diktafont. Önnek is vannak állandó szakmai félelmei?
Visszatérő rémálmom, hogy felmegyek a színpadra és nem ismerem a darabot, egyetlen sor sem jut az eszembe. A valóságban soha nem történik ez meg, mégis akárhány kollégámmal beszéltem, mindannyiuknak ez a legerőteljesebb félelme.
Olyan sem fordult elő, hogy hirtelen akárcsak egy mondat nem jutott az eszébe?
De, két alkalommal is gondolkodnom kellett néhány másodpercig, ami persze a színpadon állva végeláthatatlanul hosszú perceknek tűnt. Ráadásul sohasem hallom meg a súgót, szinte már a leghátsó sorban is tisztán értik a szöveget, mire feleszmélek. Egy kortárs előadás esetében természetesen egyszerűbb a helyzet, hiszen a saját szavainkkal is rögtönözhetünk, de például egy Schiller-darabban már nehezebb. Ezért is volt különösen izgalmas, amikor Stuart Máriát játszottam, hiszen a címszereplő az első felvonásban börtönben van, amit a színpadon egy üvegkalitkával jelenítettünk meg. Abban a zárt térben még a súgó sem tudott volna segíteni, így minden előadás előtt tizenötször átismételtem a teljes szövegkönyvet, nehogy gond legyen. Manapság pedig a júniusban a Játékszínben bemutatott Dominógyilkosság című darabot leszámítva csak olyan előadásokban szerepelek, amelyeket már több mint száz alkalommal eljátszottam.
Az utóbbi években rendezőként is megismerhettük. Az új szakma új félelmekkel is járt?
Nem, kifejezetten szeretem, hogy számtalan síkon kell egyszerre gondolkodni és cselekedni, kitalálni minden apró részletet, együttműködni a stábbal és a színészekkel. Euforikusan élem meg a feladat komplexitását és a felelősség súlyát. És legfőképpen azt, hogy miként tudom a forgatókönyv olvasása közben a fejemben megszületett víziót a vászonra vinni és átadni a nézőknek. Mindez különleges kihívás volt az El a kezekkel a Papámtól! esetében, hiszen bár a költségvetés soknak tűnhet, egy ilyen látványos produkció esetében erre szükség van. Éppen ezért hatalmas hangsúlyt fektettünk az előkészületekre, így a forgatás zökkenőmentesen haladt. Igazi csapatmunka eredménye a film és nagyon hálás vagyok Gulyás Buda technikai rendezőnek, akinek a vezetésével megalkottuk a vizuális effektusokat, a dalbetéteknél pedig másodpercre pontosan megterveztük az egész látványvilágot.
Gulyás Budával már az előző rendezésén, a Kölcsönlakáson is együtt dolgozott. Miként alakult ki ez a munkakapcsolat?
A Csak szex és más semmi forgatásán ismertem meg, ahol vezető operatőr volt, azóta számtalan alkalommal dolgoztunk együtt. Lenyűgöz, hogy bár több mint negyven éve pályán van, mégis a mai napig őszinte szenvedéllyel követi a technológia fejlődését, nyitott a legújabb trükkökre. Kivételes, hogy a terjedelmes munkássága ellenére sem kényelmesedett el és a jól bevált módszerei helyett folyamatosan továbbképzi önmagát.
Színészként másként viszonyul a rendezéshez, mintha sosem állt volna a kamera másik oldalán?
Igen. Színészként mindig is a határozott rendezőkkel szerettem együtt dolgozni, azokkal, akik pontosan tudják, mit is akarnak. Én is erre törekszem. Megnyugtató a stáb számára, ha minden kérdésükre egzakt válaszokat kaphatnak és érzik a felkészültségemet. Nem várom el tőlük, hogy szolgai módon végrehajtsák az utasításaimat, örömmel fogadom és vitatom meg a konstruktív gondolatokat, de mire belevágunk a forgatásba, már kristály tisztán látom, mit szeretnék elmesélni és melyik karakternek milyen utat kell bejárnia a történet során. Sokak számára a stressz hajtóerő, engem azonban inkább leblokkol, ezért is fontos számomra a kellő felkészültség.
Magyarországon saját módon a legtöbbször még a közönségprodukciók esetében is a rendező egyben a történet szerzője is, ön azonban mindkét filmjében más forgatókönyvét dolgozta fel. Kevésbé fontos a számára, hogy a saját írásait vigye vászonra?
Nekem is vannak forgatókönyvötleteim, jelenleg is dolgozom rajtuk, de mindkét rendezésem ugyanúgy személyes projektté vált, mintha saját magam írtam volna a történetüket. Nem is tudnék másként éveket szánni egy film elkészítésére.
És mi ragadta meg leginkább az El a kezekkel a Papámtól! forgatókönyvében?
A mai világban sokan élnek mozaikcsaládokban, éppen ezért foglalkoztatja az embereket, miként lehet így funkcionálni. És az is fontos üzenete a filmnek, hogy többször kellene hallgatnunk az intuíciónkra és a gyermeki énünkre, hiszen arra még nem pakolódott rá az a több réteg máz, amelyet felnőttkorunkban cipelünk és sokszor meggátolnak abban, hogy egy-egy szituációt reálisan lássunk. Mindez jól tetten érhető Andráson, az apukán, a történet egyik főszereplőjén, aki annyira vágyik arra, hogy újra hagyományos családban éljen, hogy nem veszi észre, a partnere nem éppen ideális partner ebben. A zsigereiben persze érzi, de olyannyira elnyomja, hogy sem a barátainak, sem a saját lányának nem hiszi el az egyértelmű intő jeleket.
Gondolta volna korábban, hogy egyszer mesefilmet fog rendezni, vagy mindig is érdeklődött a műfaj iránt?
Soha, ezért is vagyok hálás Helmeczy Dorottya producernek, hogy rám gondolt a forgatókönyv kapcsán. A rendszerváltás előtt rengeteg hasonló alkotás született itthon, aztán szinte teljes egészében eltűnt a műfaj. Nem tudom, mi lehet ennek az oka, hiszen az El a kezekkel a Papámtól! is bizonyítja, nem kell szégyenkeznünk akkor sem, ha látványos trükköket kell megvalósítanunk annak ellenére, hogy nyilvánvalóan nem a Disney költségvetéséből gazdálkodhattunk.
Az eddigi két rendezésében nem szerepelt színészként a vásznon. Miért döntött így?
Szerintem nem tudnám kellőképpen objektíven megítélni a saját játékomat. Személyiségfüggő, ki képes helytállni egyszerre a kamera mindkét oldalán, vannak, akik nagyon ügyesek ebben, én azonban képtelen lennék rá. Az El a kezekkel a Papámtól! narrációját örömmel magamra vállaltam, de ennél többet nem szívesen szerepelnék a rendezéseimben.
Akkor sem, ha álmai szerepéről lenne szó?
Nehéz kérdés, de azt gondolom, hogy akkor sem.
Most, hogy ennyire beleszeretett a rendezésbe, elképzelhető, hogy ha újra kezdhetné a pályáját, akkor nem is színészkedne, hanem egyből a kamera másik oldalára állna?
A színházi premierek előtt mindig nagyon izgulok, este fél hat környékére ez odáig fokozódik, hogy már nem is értem, miért teszem ki minden alkalommal magamat ennek a stressznek. Ugyanakkor nagyon szeretek különböző karakterek bőrébe bújni és érzelmi hatást kiváltani a nézőkből. Nagyon sokat adott nekem ez a szakma, hiszen mindig nagyon érdekes olyan figurákat megformálni, akik a lehető legtávolabb állnak tőlem. A 2010-es Halálkeringő esetében például rendkívül izgalmas volt kibányásznom magamból egy drogfüggő, problémás rendőrnőt.
Sőt, a kétezres évek elején több hollywoodi produkcióban is játszott. A professzor című filmben például Steven Seagal oldalán láthattuk. Tényleg olyan rettenetes az egykori akciósztár természete, mint ahogyan olvasni róla?
Valóban nehéz természete van, amikor a film egyik érzelmi csúcspontjában ki kellett tárulkoznom és sírnom előtte, de miután rögzítették róla a felvételeket, ő visszasétált a lakóbuszába és egy statisztára nézve kellett eljátszanom a jelenetet. Gondolhatnám persze naivan azt, hogy ez a bizalom jele a részéről, de az egész forgatáson tanúsított viselkedése alapján szimplán csak nem volt alázatos a produkcióval szemben.
Illetve láthattuk együtt egy másik akciósztárral is: a Túlélésből jeles című filmben Dolph Lundgren ellenlábasát alakította. Vele könnyebb volt megtalálni a közös hangot?
Igen, nagyon kellemes meglepetést jelentett, egy igazi úriember. Az akciószerepei és a fizikai megjelenése miatt kevesen gondolnák róla, hogy vegyészmérnöki diplomát is szerzett, illetve több nyelven beszél.
Az előző rendezése, a Kölcsönlakás hatalmas közönségsiker volt, a kritikusok azonban igencsak elmarasztalták. Ennyi év szakmai tapasztalat után megérintik még a negatív visszhangok?
Elfogadom azokat az objektív kritikákat, amelyekben a szerző pontosan levezeti a problémáit, de közben legalább egy mondat erejéig kiemeli az adott film pozitív vonásait is. Ellenben nem tudok komolyan venni egy olyan írást, amely csak a negatívumokat sorolja: alapvetően nem tartom szerencsésnek, hogy a magyar kritikusok cseppet sem bánnak kesztyűs kézzel a hazai filmekkel, de sok cikk kifejezetten személyeskedő hangvételű is, velem kapcsolatban pedig pláne gyakran tapasztalom ezt. A kritika tagadhatatlanul fontos műfaj, csak sokszor az újságírók képtelenek félretenni a szubjektív előítéleteiket ahelyett, hogy a szóban forgó alkotásra koncentrálnának.