Kevés hálásabb műfaj létezik az úgynevezett buddy moviek-nál, azaz azoknál az akcióvígjátékoknál, amelyekben két teljesen ellentétes figurának össze kell fognia egy közös ügy érdekében, eleinte gyűlölik egymást, majd a stáblistára a legjobb barátokká válnak. Az irányzat számos klasszikust termelt ki magából, ilyen a 48 óra, a Halálos fegyver-sorozat vagy Az utolsó cserkész, de idevehetjük akár az 1958-as Megbilincseltek-et is. És hogy mennyire jól kitalált formuláról van szó, azt jól igazolja, hogy még az utóbbiak olyan gyengébb utá lövései, mint a Bad Boys- vagy a Csúcsformában-trilógia is tartogatott egészen szórakoztató pillanatokat.
Szóval igazi forgatókönyvírói antitalentumnak kell neki ahhoz, hogy valaki nézhetetlen filmet készítsen ebben a stílusban, a Netflixnek azonban ez is sikerült.
Gyakran megesik, hogy egy társaságban valaki azzal próbál intellektuális benyomást kelteni, hogy az állítja, szereti a francia filmeket, mert azok mindig jók, noha az országban ugyanolyan mértékben készülnek kiváló és silány alkotások, mint bárhol máshol a világon.
A marketingjük azonban tényleg ügyesebb és általában azokat a produkciókat mutatják be nemzetközi piacon, amelyek számos fesztiváldíjat begyűjtöttek vagy a hazájukban rendkívül sikeresnek bizonyultak. Ezek közé tartozik például az Életrevalók, a 2011-es dráma ékes példája annak, miként lehet antirasszista mondanivalót sikeresen eladni. (Ahogy Éric Zemmour okosan írta legújabb esszékötetében: ez a film Európát akarta szimbolizálni - a kontinens gyenge, életképtelen, és csak a bevándorlók képesek megmenteni.)
Ez a sikeres eladás A leszámolás-nak nem sikerül, pedig ebben is Omar Sy játssza a főszerepet, sőt: valószínűleg az ő neve miatt láttak fantáziát a Netflixnél, hogy egyáltalán leforgassák. A film egyébként egy szintén gyenge francia akcióvígjáték, A külváros mélyén folytatása, az első rész a saját országában hatalmas sikert aratott, a világ többi részét azonban hidegen hagyta, de az új epizód megértéséhez egyébként sem szükséges. Vagyis pontosabban fogalmazva: anélkül sem lehet megérteni ezt a celluloid-katasztrófát.
Nem azért, mert bonyolult lenne, egyszerű, mint egy facölöp, de olyan unalmas és vontatott, hogy ha nem merevítik ki a szemünket, mint a Mechanikus narancs főszereplőjének, akkor hamar békés álomba szenderülhetünk. Nem csoda, ha már az első óra után úgy érezzük, mint aki ledarált egy komplett évadot egy rendkívül gyenge televíziós sorozatból, de ekkor még csak a játékidő felénél tartunk.
A Netflix a szórakoztatás helyett ezúttal is az ideológiai mondanivalóra koncentrált. A történet szerint egy fehér és egy színes bőrű párizsi rendőrnek egy kisvárosba kell utaznia, hogy felgöngyölítsenek egy gyilkossági ügyet, ki nem állhatják egymást, folyamatosan csipkelődnek, de a műfaj szabályai szerint idővel hatalmas cimborák lesznek. A cselekmény nehézkesen, csikorogva halad előre, az alkotók el-elvesznek, miközben
látványosan prezentálják, mit is gondolnak a vidékiekről. Éppen azt, amit a magyar baloldal: mindenki bugris bunkó (az egyik asszony még tyúkot is tart lakásában) és persze mérhetetlenül rasszisták és idegengyűlölőek is, élen a polgármesterükkel, aki egy neonáci bűnszervezettel ápol szoros kapcsolatot.
A film egyik legnagyobb - mondjuk így - erénye éppen az, ami egyben a legvisszataszítóbb benne: végtelenül ízléstelen és prosztó.
Ez már rögtön az elején kiderül, amikor a két zsaru egy félbevágott holttestet tanulmányoz a hullaházban, egyikük pedig kényszeresen egy ceruzával megigazítja a péniszét, mert kényszerbetegen zavarja, hogy oldalra áll. Ezt követően a szexualitás és az erőszakábrázolás terén sem fogják vissza magukat az alkotók, női mellekből és brutalitásból nincs hiány, az egyik jelenetben még egy gazember feje is lerepül. Primitív, hatásvadász módszerek ezek, de legalább elérik, hogy néhány pillanatra felemeljük a fejünket a mobiltelefon böngészése közben, ugyanis a játékidő nagy része annyira unalmas, hogy még a Facebook pörgetése is izgalmasabb, minőségibb szórakozásnak tűnik.
Egy tényleg pofás autós üldözést leszámítva az akciójelenetek terén is csalódást kelt a film. Mondhatni, a nyolcvanas évekbeli klasszikusoknak a visszatérően gagyi elemeit átvették, de azok szerethető oldalait nem. A legjobb példát erre a finálé jelenti, amelyben a B-filmes hagyományokat követve egy időzített bomba ketyeg, jó nagy visszaszámlálóval, elvégre miért is ne kéne tudnia a kiszemelt áldozatoknak, mikor is kerül sor pontosan a detonációra, de amikor a pokolgép működésbe lép, a régi módi akciómozikkal szemben nem vesződtek a készítők valódi lángokkal, inkább gagyi számítógépes effekteket varázsoltak.
Nincs min csodálkozni, a Netflixet már egy ideje nem érdekli a filmek minősége.